Liszka József: Hintókában és másutt (naplórészletek)

2014. 7. 5. (Keszegfalva)
Én is tizenhárom évesen kezdtem el naplót írni, de – édes Istenem! – miféle kisgyerekes krónika volt az Szobotka Tibor ugyanennyi éves korában írott soraihoz képest! „Az óév kisurrant, már emeli talpát, már látszik az új. A remény. Hogy jobb lesz, másképp lesz. S mikor távozik: rosszabb volt, csúfabb volt. Volt. És van.” – írja ez a kisfiú. Miért írok én egyáltalán? Hiszen ilyen sorokat most sem tudnék kipréselni magamból… S olvasva őket, ismét a tizenhárom éves Szobotkát kell idéznem: ha egy kis önbecsülés lenne bennem, most „örökre lecsapom a tollat”.
De nyilván nem fogom. Reménykedem, hogy ebben az oldalrengetegben olykor talán akad egy-egy bekezdés, nem: sor, félmondat, ami talán ér is valamit.

2014. 7. 6. (Keszegfalva)
A jövő hétre Klamár Zoliékat és Szarka Laciékat várjuk, hát megpróbálom az enyhén szólva elbokrosodott kertet némileg járhatóvá tenni. Jó szolgálatot tesz most az elektromos sövényvágó. Viszont be kellett jönnöm, mert ahhoz képest, hogy a szlovák meteorológiai előrejelzés azt mondta, hogy „dnes neuvidíte slnko”, hétágra süt a nap…

***

Érdekes, hogy Szobotka későbbi naplói (tehát a már huszonéves korából származóak) sokkal tárgyszerűbbek, szikárabbak, nincsenek úgy megírva, mint a tizenhárom-tizennégy évesen papírra vetettek. Voltaképpen ezek a valódi naplók (még ha nem is naponta írja őket), ahol rendre beszámol munkáról, nőügyeiről, mindenről. Kicsit Thomas Mann feljegyzéseire hajaznak ezek: lényegében unalmasak, az ember mégis olvassa őket, s nem tudja miért…

***

…és egész nap hétágra is sütött!

2014. 7. 7. (Keszegfalva)
Az Ortutay-naplóban hozzáolvastam Szobotkához és – ledöbbentem. Azzal kezdődött a dolog, hogy annak idején szinte végigbőgtem Szabó Magda megrázó naplóját (Liber mortis), amelyet férje halála után vezetett. Két ember egymás iránti feltétlen szeretetének gyönyörű példáját láttam benne, s azt hiszem, egy időre, no, csak néhány napra (legfeljebb) talán még én is jobb lettem. Most meg a korábbi kötetet, a szintén Szabó Magda által összeállított (részben írt), Megmaradt Szobotkának címűt olvasom, ugye, s ennek ugyanez a finom, megértő, odafigyelő szeretet süt át gyakorlatilag minden oldalán. Ortutay viszont Bóka László 1964-es rosszullétével kapcsolatban azt írja, hogy Bóka éppen Szabó Magdától érkezett, s közben esett össze. Ez még hagyján, de Ortutay azt is elpletykálja, hogy miről is van szó: „Magda is az Lacinak, mind kezd lenni nékem Eszter – de 1947 óta. Igaz, mindketten házasságban élnek, s egyik házasságban sincs gyerek.” (Napló 2, 251). Majd másutt (1965-ben): „Igen, Szabó Magda férje, Tibor, munkatársam volt a Rádiónál, felesége meg, Magda, Bóka államtitkár úr (elvtárs) titkárnője és kedves, jó szerelmese.” (Napló 2, 371).
Egyszerűen megüt a guta! Szabó Magda 1947-ben ismerkedik meg Szobotkával, 1948-ban házasodnak össze. Mindkettejük leírása(i) alapján boldog szerelmesek, figyelmes, egymás legapróbb rezdüléseit is figyelő, szerető házastársak. S emellett, a református lelkész őseire oly büszke, kemény tartású, konzervatív vidéki úrilány, Szabó Magda, aki nem adta csak úgy oda magát Szobotkának, csaknem két évtizeden át Bóka szeretője volt?! Annak a kommunista Bókának, akinek a mai konzervatívok oly előszeretettel skandálják kitalált sírversét:
Itt nyugszik László Bóka,
Ortutay szarcsimbóka.
Szabó Magda közben folyamatosan emlegeti Bókát, hogy Ortutay mellett ő volt az, aki a legtöbbet segítette Szobotkát. Micsoda perverzitás! És ezek beszélnek konzervatív értékekről, etikáról, kereszténységről stb. Brrrr.

***

Továbbolvasom azért, persze…

2014. 7. 11. (Keszegfalva)
Mint utazás előtti izgalom: Klamárékra várunk.

2014. 7. 13. (Keszegfalva)
Szombat délután Szarka Laciékkal kiegészített, Zoliékkal eltöltött hétvége. Beszélgettünk erről-arról, komoly és kevésbé komoly dolgokról, jól elvoltunk. Eszembe jut az a magányos vajdasági srác, akit Varga Bélával bevettünk annak idején a kollégiumi szobánkba. Nagyon gyorsan egybecsiszolódtunk, olyannyira, hogy rövidesen még Vargát is elutáltuk onnan (helyette jött aztán Gróf), s ez a barátság Zolival most már, ha kisebb-nagyobb megszakításokkal is, lassan négy évtizede tart. Vannak kérdések, amiket másként ítélünk meg, de az élet alapvető dolgait azért azonosan vagy nagyon hasonlóan látjuk. Bizonyos jelenségekre ugyanúgy reagálunk, ugyanúgy vakarjuk a hátunk közepét, s egyformán morgósak és kukák vagyunk – ahogy azt Klára asszony szellemesen megjegyezte.

***

Zoli meséli „a Szerbia és Montenegró szétválása idején keletkezett viccet”:

Miután szétvált Szerbia és Montenegró, osztották a derék szlávok a közös vagyont. Kérdi a szerb, hogy legyen: barátian vagy testvériesen osztozzanak meg? Mire a montenegrói: Ne, ne! Csak fele-fele!

Nos, ugyanezt a viccet én már a rendszerváltás előttről ismerem:

A csehszlovák–szovjet határ két oldalán strázsáló határőrök egy láda aranyat találnak. Megegyeznek, hogy osztozkodnak rajta. A szovjet mondja, hogy akkor testvériesen… Erre a csehszlovák határőr: Legyen inkább fele-fele.

Mikor keletkezik egy-egy vicc? Aztán hogyan terjed el viszonylagos gyorsasággal, nyelvhatárokon átívelve? Mindezt inkább csak sejtjük, semmint pontosan adatolni tudnánk.

2014. 7. 14. (Keszegfalva)
Noha élből nem érdekel a foci, s olyannyira nem, hogy a mostani világbajnokságról az elején tudomást sem vettem (emlékszem, annak idején Attiláéknál csodálkoztam rá, hogy miről is beszélnek), szóval mindezek ellenére a végére engem is elkapott a láz. A németek 7:1 arányú, a brazilok fölött, Brazíliában (!) aratott győzelmétől bennem is megállt a levegő, s a mába nyúló tegnap este folyamán bizony becsülettel végignéztem és -izgultam a döntőt. És hogy mennyire együtt örültem a németekkel?!  És annak is, hogy az a bajor gyerek, Götze adta a győztes gólt… Azonnal lett egy szójáték: Götzseidank! Szoktuk volt mondogatni, hogy a magyar milyen játékos nyelv, mi mindent lehet belőle alakítani… Tartok tőle, minden nyelv ilyen. Persze magyar szójáték is született a brazil vereség után: Copacabéna…
Különben a német csapat pontosan olyan volt, úgy játszott, működött (!), ahogyan a németeket elképzeljük: olajozott, pontos és erős gépezetként. Nem az egyéni villanások voltak a meghatározóak, hanem a jól kidolgozott, betanult és bemutatott csapatmunka. Német volt ez a javából, s még akkor is, ha a csapatnak legalább harmada származásilag máshonnan került Németországba. Úgy tudom, hogy ezek a fiúk másod- vagy harmadgenerációs németek, de viselik bőrük színét és családi neveiket. Németek ők, nem arról beszélek, mert az a német, aki annak vallja magát, s ha a német nemzeti himnusz alatt az ember végignézte a fizimiskákat, akkor tényleg, lelkük legmélyén is németeknek hatottak. S az egész játékmodor is német volt. Vajon hogy alakul ki mindez?
Más összefüggésben, a „Ki a magyar?” kérdéskör kapcsán már sokszor tűnődtem ezen: a magyarság etnikailag, genetikailag annyira kevert, s mégis van valamiféle (alig kitapintható, de van!) magyar mentalitás. Mint ahogy van német is; láthattuk a német labdarúgó-válogatott világbajnoki szereplésén. Miközben, máshonnan megközelítve a kérdést, ez amolyan neofita buzgóság is lehet: sok kikeresztelkedett zsidó manapság a leghangosabb antiszemita, szlovákká vált magyar a legharciasabb hejszlovák soviniszta, németből lett magyar a legmelldöngetőbb mélymagyar és így tovább. Viszont annak ellenére, hogy tudok a legocsmányabb zsidó vicceket röhögve mesélő, mellét fél téglával verő mélymagyar XY zsidó származásáról, nincs erkölcsi alapom őt lezsidózni, semlegesebben fogalmazva: zsidónak tekinteni. Ha ő azt nem vállalja, magyarságát meg igen, akkor ő magyar. És visszatérve a focihoz: ha Boateng németnek vallja magát, akár neofita buzgóságból is, nincs okom és jogom őt nem annak tekinteni. Még akkor sem, ha bőrszíne mást üzen.

***

Szarka Laci emlegette Márai legutóbbi kötetét, a Hallgatni akartam címűt, s szégyenszemre szinte semmire nem emlékeztem belőle, pedig nemrég olvastam. Ma a hintókában ismét nekiestem, miközben a Híd Jung-számát is olvasgatom (messze az ünnepeltté, Jung Karcsié a legjobb írás benne). De vissza Máraihoz. Alaposan, mintegy utólag, a sírból, helyrerakja a felvidéki és erdélyi bevonulások alkalmával újságíróként megjelentetett cikkeiből az elmúlt években tendenciózusan összeállított gyűjteményt (Ajándék a végzettől). Ezek a cikkek nyilván a helyzeti eufóriában készültek (állítom, hogy ő ezt sose hagyta volna jóvá), mostani könyve pedig egy higgadtabb rálátás az eseményekre. Rendkívül empatikusan fogalmaz, mégis gyakran használja az ezeréves ország, ezeréves határok fordulatokat. Nos, egyrészt ilyen nincs, hiszen ezer év alatt Magyarországnak különféle kiterjedései voltak, de nem is ez a lényeg. Az egyén számára az ezeréves múlt (hacsak nem verték bele az iskolában, a családban), semmit nem jelent. Ezt az ember nem tudja megtapasztalni. Emiatt, az elrabolt ezer év miatt miért bánkódna? Saját élete van, amit megtapasztalt; ha abból, megszokott környezetéből kibillentik, vagy arra idegen hatalmak telepszenek rá, jogosan méltatlankodik. Én már ebbe (azaz: abba) az országba születtem bele, s ha nosztalgia fog el, akkor Csehszlovákia, s nem a Trianon előtti Magyarország iránt. Trianon nekem nem tud fájni. Sem az ezeréves határok. Sajnálom.

2014. 7. 15. (Keszegfalva)
„A humanista-polgári szellemiség az a céltábla, amelyre gyakorlatozás közben minden újkori ideológia suhancai leadják a Párt által kezükbe nyomott géppisztolyból sortüzeiket.”
Igen, és mindez érvényes ma is, e sorok születése után bő fél évszázaddal később is. Ami talán mégiscsak alátámasztja Márai egy későbbi, bizonytalan kijelentését, hogy a polgárságra, a polgári eszményekre talán (talán!) mégiscsak szükség lesz. S nem csak céltáblaként…

***

Thomas Bernhard: Alte Meister. Mivel Heller Ágnes Olvasónaplója után olvasom, (óhatatlanul!) folyamatosan feltörnek bennem bizonyos, gondolta a fene-szerű gondolatok. Miközben azt is tudom, hogy mindez semmit nem jelent, hiszen annyi regény van, ahány olvasó, pontosabban: olvasás. Vélhetően angolul olvasta, noha ez nem derül ki egyértelműen a naplófeljegyzésből sem, és a bemutatott könyvek jegyzékéből sem. Így Bernhard stílusával nem foglalkozik (ha jól belegondolok, más könyvek, szerzők esetében sem bíbelődik ilyesmivel), pedig ez Bernhard egyik erőssége és különlegessége. A német nyelv lehetőségeit a végtelenségig kihasználva gyönyörű mondatokat ír le. Innen nézve teljesen indifferens, hogy ezt komédiának, szatírának vagy éppen karikatúrának nézzük-e.

2014. 7. 16. (Keszegfalva)
Attól, hogy maga Bernhard regényét komédiaként jegyzi, Heller Ágnes meg karikatúrákat vél benne fölfedezni, a realitást a maga valóságában is visszatükrözheti a könyv. Legalábbis egyes passzusai. Az én olvasatomban. Amikor például azt írja le, hogy Reger, az egyik főszereplő, aki egyébként természeténél fogva múzeumgyűlölő (Museumshasser), már harminc éve, minden második nap délelőttjét a bécsi Kunsthistorisches Museum egy bizonyos képe előtt tölti, ezt talán valóban karikatúrának szánta a szerző. Nem azért ül ott ugyanis, hogy a képben gyönyörködjön, noha azt a képzőművészet egyik legtökéletesebb alkotásának tartja, hanem a jó fényviszonyok, a mindig 18 fokos hőmérséklet és nem utolsó sorban a kényelmes ülőalkalmatosság miatt. No, de mindez miért is karikatúra? Hiszen éppen azt mondja el, hogy egy műalkotás megfelelő befogadásához a külső körülmények is kellenek: fényviszonyok, hőmérséklet, kényelmes testhelyzet. Ha minderre nem lenne szükség, akkor valóban nem kellene képtárba járni: egy jó reprodukció is megtenné. Noha kívülről szemlélve ez egész komikusnak is tűnhet, bennem van annyi empátia, hogy az egész rítust igenis el tudom képzelni gyümölcsözőnek. Olyan ez, mint a múzeumlátogatók fajtái. Van a lépésről lépésre haladva, mindent alaposan, módszeresen megnéző, a „Josefe všechno dělá důkladně” típusa. Aztán vannak az unottan téblábolók vagy a bedekkerek útmutatása alapján a leghíresebb műalkotásokhoz rohangálók, azokat kipipálók típusai. No, de ez csak a látszat. Honnan tudjuk, hogy annak, aki látszólag csak unottan mászkál föl s alá, mi rakódik le az egészből az agyában, a lelkében. Milyen gondolatokat, érzéseket ébreszt benne ennek vagy annak a képnek a látványa? Nem vagyok naiv, nagy általánosságban valóban semmilyeneket, de ebből általánosítani? Vagy aki rohangál: honnan tudjuk, hogy nem egy rég látott és ismét látni óhajtott egykori ismerőst keres, hogy egyszerűen üdvözölje. Ahogy mi, nem is oly rég Münchenben. Amiket, akiket kerestünk, azok nem éppen a bedekkerek sztárjai. Ahogy egy regény annyiszor készül el, ahányszor olvassák, egy kép is annyiszor festődik meg, ahányszor megnézik. Nem tudom, mi volt Bernhard szándéka a fentebb bemutatott leírással, de nekem nem karikatúraként jött át.

***

Hogy „hasznosat” is tegyek, a pesti Néprajzi Tanszék kiadásában megjelent Emlék, emlékezet, életút című tanulmánygyűjtemény olvasásába kezdtem (hogy aztán – na, persze! – ismertetést is írjak róla), s már az első öt sor abszolválása után mérgesen kaptam föl a fejem. A szerkesztők azt írják, hogy „csak a XX. század második felében kezdett erősödni az a fajta érzékenység, amelynek folyományaképpen maga a történetmondó vagy éppen a magáról mesélő ember került a kutatók figyelmének középpontjába. Addig az érdeklődő tudósok [tuhudóhósohok?! jaj, de utálom ezt a szót!] az ’adatbemondóra’, ’adatközlőre’ inkább mint személytelen közvetítőre tekintettek…” Nos, egyszerűen felháborítónak tartom, hogy Ortutay egykori tanszékén ilyen sorok megjelenhetnek. Még ha értem is (érteni is vélem), mit akarnak mondani a szerkesztő asszonyok, ezek a sorok akkor is hamisak, hiszen éppen Ortutay volt az, aki létrehozta az egyéniségkutató módszert (az 1930-as években), megalapította a budapesti iskolát, általánosan kijelenteni tehát, hogy az adatközlőre mint személytelen közvetítőre tekintettek, egyszerűen nem lehet.

***

Aztán persze Bernhard visszarángat az Alte Meisterhez. És amit a továbbiakban leír, az voltaképpen a fentebb elmondottakat támasztja alá. Különben is, szerintem dörzsölt gazember ez a Bernhard, s a Komödie megjelölés szimpla elterelő hadművelet. Legalábbis, az ötvenedik oldalnál tartva, nem érzem én ebben annyira a komédiát, sokkal inkább a bernhardi élet- és művészetszemlélet megfogalmazását.

***

Nem, ez végképp nem komédia! Az ötvenhatodik oldalnál tartok, de ha Bernhard mindezt magyarként a mai Magyarországon írná le (persze Magyarországról és a magyarokról), már rég törhetné a fejét, hogy Kanadában menekültstátuszt szerezzen magának. Az sem segítene rajta, ha mondatai súlyát enyhítendő, a cím alá odabiggyesztené műfaji meghatározásként, hogy: komédia.

***

Nem vagyok Új Szó-olvasó (ezt nem dicsekvésből mondom, csak tényként közlöm), de hát szalonnasütéshez szalonna kell, s mivel utóbbi nem volt itthon, elbicikliztem az üzletbe. S ha már szalonna, akkor valami szellemi táplálék is jöjjön, vettem hát egy mai Új Szót. A hintókában kétszer átlapoztam, olvasnivalót ugyan nem találtam benne (mert Čaplovič „őszinteségi rohama” éppúgy nem érdekel, mint az, hogy a komáromi önkormányzat hány tagú lesz, vagy hogy Érsekújvárott mi lesz az alpolgármester visszahívásának a következménye; és a „kulturális rovat” olvashatatlanságára most inkább nem is térek ki), de egy hirdetés, rögtön a címoldalon, a fejlécben, mégis felkeltette érdeklődésemet. Az érsekújvári színházi bérletet hirdetik, mégpedig a következő előadásokkal:
Polooblačno
Lili bárónő
Hladá sa nový manžel
Jézus Krisztus szupersztár
Csaó bambínó
Divadelná komédia
Z čista jasna
Különös házasság
Szóval nem testvériesen, hanem fele-fele arányban magyar és szlovák nyelvű darabok. Én viszont arra lennék kíváncsi, hogy vajon mekkora az a közös halmaz, amely mindkét nyelvű előadást látogatja, s ebből mennyi az, aki egyébként magyarnak, s mennyi, aki inkább szlováknak vallja magát?

***

Mintha láthatatlan kerítéssel lenne övezve a falu, a vihar morgó kutyái ugyan körbeugattak már, de a faluba bejönni nem mertek. S mi vajon merjünk-e szalonnát sütni?

2014. 7. 17. (Keszegfalva)
Aztán mégis hozzáláttunk szalonnát sütni, persze azonnal megeredt az eső. Az egész viszont csak addig tartott, amíg behurcolkodtam, s fél órán belül ismét kisütött a nap. Így később mégiscsak lett szalonnasütés és fél kettőig tartó kvaterkázás tűz és bor mellett.

***

Délelőtt kellemes, ám izzasztó biciklizés a Vág-parti tanyák között. Zolinak való téma: gazdálkodnak, méhészkednek, gondolom, halásznak is… Az ártér gyönyörű, ahogy mondani szokás, szemet-lelket nyugtató.

***
Lelkiismeretem megnyugtatása végett Gráfik Imre (az Etno-Gráfik!) legutóbbi gyűjteményes kötetébe lapozgattam, olvasgattam bele. Nos, a tegnapi kísérlettel ellentétben, ez komolyan veendő könyv, kisebbségi problémákról, határon túli magyarokról (is) ír benne, de nem felszínesen, nem az aktuálpolitikát kiszolgálóan. S már azzal jelzi az összetett kérdéskört, hogy a benne közreadott tíz tanulmány a magyar mellett hol annak német és/vagy angol és/vagy horvát és/vagy szlovén mutációjában, variánsában is hozzáférhető. A praktikusságon túlmenően ennek szimbolikus jelentősége is van. Aztán a hintóka ringásának jótékony hatására bebólintottam. Arra ébredek, hogy Icu kiabálja: meghalt Johnny Winter! Istenem, a férfi, aki számomra az utóbbi évek egyik nagy zenei felfedezettje volt, halott! Véletlenül akadtam rá, mintha valamelyik német televíziós csatornán láttam volna egy fiatalkori koncertjét, s nem tudtam elfelejteni. Amikorra beazonosítottam, beszereztem néhány lemezét, akkorra már nem az az életvidám, ugrabugráló fiatalember volt, akit a Woodstock időszakából ismerhettünk, hanem a rendszeres kábítószerezésbe belerokkant aggastyán (nagyjából egykorú, vagy talán még fiatalabb Zoránnál, de legalább apja korabelinek gondolta volna őt ekkor már az ember). Muddy Waters fogadott fiának tekintette ezt a legfehérebb (albínó) blues zenészt, aki miközben előadónak volt nagy, előadásaiban újraalkotta a már másoktól ismert, régi, nagy számokat (csak egyik kedvencemet, az oly sokak által feldolgozott Hideawayt említem meg, de ide kívánkozna a Parchman Farm vagy a Jumping Jack Flash és az Its All Over Now, két utóbbit lényegesen jobban játszotta, mint a Stones, s még hosszan sorolhatnám). Néhány éve Budapesten sikerült őt koncerten is meghallgatni, látni. Emberileg, az első pillanatokban nem volt különösebben fölemelő: úgy támogatták ki Johnnyt, a félig vak emberi roncsot a színpadra, ahol viszont, mihelyt leült, s a végtelenségig könnyített gitárja húrjai közé csapott azokkal a valószerűtlenül hosszú és törékeny(nek ható) ujjaival (a második vagy harmadik sorban ültem, jól megfigyelhettem), a zenétől, a zenében főnixmadárként feltámadt. Akkor már nézni is lehetett őt. Isten bizony, fizikailag is megfiatalodott! Az egész emberből áradt a muzsika vagy másfél órán keresztül. Noha halványabb természetesen, mint amit a fiatalkori videói alapján elképzel az ember, de óriási élmény volt! Tudomásom szerint az idén tavasszal még koncertezett (mintha Németországban láttam volna valahol ilyen plakátot). A főnixmadár viszont nem támad fel ismét; nyugodj békében, Johnny!

***

„…eine unerträgliche provinzielle Zeigefingerprosa” – ez azért jó! Persze, Bernhardnál olvasom, Adalbert Stifterrel kapcsolatban. S ha már ismét szóba hoztam: a századik oldal körül járok, de azt, amiről Heller Ágnes beszél, sehol nem találom. Nem Stifter- és Heidegger-paródiák ezek, hiszen akkor Stifter vagy Heidegger stílusában íródtak volna, annak a rájuk jellemző írásmódnak bizonyos, a nevetségességig kinagyított karakterisztikumaival kellene itt szembesülnünk; ezzel szemben, lényegében a komikumig túlfeszített, kiélezett Stifter- és Heidegger-kritikákat olvashatunk itt. Ha paródia, akkor a Stifter- vagy Heidegger-kritikusok (ha vannak ilyenek) paródiája. Vagy még inkább, s ez a valószínűbb: önparódia. Bernhard saját magát parodizálja ezekben a Stifter- és Heidegger-ellenes futamokban.

***

Csak később nézek utána a neten: szóval tegnap halt meg, Zürichben, egy európai hangversenyturné során. Négy napja valahol Sopronhoz közel, az osztrák oldalon adott koncertet. S most leesett: láttam én ennek valami előzetesét, sőt, még az is fölvetődött bennem, hogy el lehetne menni, hiszen nincs messze. De aztán, mint annyi minden, ez is szépen elszállt… A Zeitban látom, hogy a német közönség számára Johnnyt egy 1979-es rockpalastbeli fellépése tette ismertté. Hát, persze, valószínűleg ennek fölvételét kaphattam el én is, amikor számomra is föltűnt Winter, csak – jellemző! – majdnem három évtizedes késéssel. Christoph Dieckmann, aki a Zeitban a nekrológot írja, többször készített vele interjút. Utolsó beszélgetésük során, 2011-ben feltette neki a kérdést, mit jelent számára a blues? Die Kunst der Traurigkeit? Johnny válasza: Nein, wenn ich Blues spiele, geht es mir gut… Nos, ezt éreztem én rajta azon a bizonyos budapesti koncerten.  És hát ugye, nem csak ő, mi is jól éreztük magunkat, ha ő játszotta a bluest.

2014. 7. 18. (Keszegfalva)

A köbölkúti könyvtárban felirat: Beszélünk magyarul. Hát ez szép, hogy szülőfalumban már ezt is ki kelljen írni. Aztán az árusított kiadványokat nézegetem: egy részük az én könyveim, a másik pedig Jozef Medveď szlovák nyelvű (verses)kötetei. A Gbelčiansky ukazovák címűt meg is veszem, s már itthon nézegetem.
Medveď valamikor a nyolcvanas (de az is lehet, hogy már a hetvenes) években nősült Köbölkútra (nagyjából akkor, amikor én végérvényesen elkerültem szülőfalumból), Herman Ottó szülővárosából, Breznóbányáról származik. Azóta tősgyökeres köbölkútivá vált, már amennyiben vannak tősgyökeres szlovák köbölkútiak. De úgy tűnik, hogy lesznek. Már akkor felkaptam a fejemet, amikor a helyi szlovák alapiskola tanítóiból álló asszonykórus, a köbölkúti képeskönyv bemutatóján a Sokolban szlovák népdalokat adott elő, s az egyik valahogy így kezdődött: Gbelčianske dievčatá… Szégyen ide, szégyen oda, nem ismerem azt a népdalt, de nyilván művileg lett átalakítva a fenti kezdő sorú invariáns. Noha, jut eszembe, a Csemadok asszonykórusa által akkor előadott magyar népdalok kapcsán sem dobbant meg a szívem, ahogy az ember szívének megdobbannia kellene, ha rég hallott gyerekkori dallamok ütik meg a fülét. Ha valaha volt is Köbölkútnak magyar népdalkultúrája, az az én gyerekkoromra rég a feledésbe merült. Ahogy a XX. századra a köbölkúti németek, a Schmidtek, Szallerok, Bitterek, Hallbauerek, Nágelek stb. németsége is elhalt utódaik száján… Nos, visszatérve a Gbelčianske dievčatára, Medveď ezt a folyamatot erősíti verseskötetével, ami ízig-vérig köbölkúti (vagy hát inkább: gbelčiansky), ahol vers van szentelve (kettő is!) Stampay Jánosnak, emlegetve énekes- és imakönyvét, Szilva Andris bácsinak (neki az egész gyűjtemény is ajánlva), Linter Istvánnak, Gedai Pálnak (?), a Felső erdőnek, a Kálváriának, a köbölkúti mocsárnak, búcsúnak, aratásnak stb. A keresztnevek természetesen szlovák fordításban, s közben az egész füzetnyi versből nem derül ki, hogy azért alapvetően mégiscsak egy magyar faluról van szó. Az sincs benne, hogy szlovák lenne, de hát szlovákul olvasható, a tájékozatlan olvasó mi mást gondolna?!
Medveď inkább az utókornak dolgozik, de versei nyilván felhasználhatóak a szlovák iskolában is, adnak bizonyos gbelčiansky öntudatot, s visszamenőleg kicsit át is rajzol sok mindent. A rend kedvéért azt azért meg kell említeni, hogy három esetben nem gbelčianskyt, hanem köbölkútskyt mond (köbölkútske námestie – ilyen nincs is; jó széles főutca van, ami az egykori jelentős állattenyésztés lenyomata).
Versei minőségét persze nem tudom megítélni, de ebben az esetben ez másodrendű kérdés. És még csak zokon sem vehetjük tőle, hiszen valóban öntudatos lokálpatrióta lett választott falujában (nem úgy, mint én Keszegfalván, ahol – több mint tízesztendős itt lakás után – szinte senkit nem ismerek), szívén viselte a helyi mocsár mint természetvédelmi terület sorsát, aktív közéleti tevékenységet fejt ki, és hát anyanyelvén énekel… Ki tiltja meg másoknak, nekem, neked, hogy ugyanezt tegyük? A saját anyanyelvünkön! Csak ülünk, nézünk magunk elé, miközben észrevétlenül átsatírozzák múltunkat, jelenünket, jövőnket. A könyvtárban meg kiírjuk, hogy Beszélünk magyarul. Ma ez (talán) még vicc. De egy nem is oly távoli jövőben már lehet, hogy örülhetünk, ha egyáltalán… (Azt, hogy Hier spricht man deutsch – már rég nincs értelme kiírni). A szomszéd lány, ma már nagymama, egykori osztálytársam (osztályelső, példakép: bezzeg az Annika!), unokáival már csak szlovákul beszélget. Nekik már nem is kell majd, hogy Köbölkúton egyáltalán valaki meg tudjon magyarul szólalni, hiszen a falu hivatalos internetes honlapján egyetlen szó nincs magyarul…

2014. 7. 19. (Keszegfalva)
Ahogy egyre mélyebbre hatolok a Bernhard-kötetbe (sőt: már lassan kifelé megyek belőle, tehát a felén már túljutottam), válik egyre bizonyosabbá, hogy a Heller Ágnes-féle naplóföljegyzés nem több, mint üres buborék. Gunda Béla fából vaskarika szófordulatával élve, tiszteletreméltóan félreérti a regényt (regény?), s mintha arra használná fel, hogy eldicsekedje: azért tudja értékelni a paródiákat, mert ismeri a kiparodizált szerzőket, műveket is. Holott nem azok, hanem azok kritikusainak paródiájáról van szó. S ahogy tegnap (vagy mikor?) írtam, alapvetően önparódia. A gyerekkorról, iskolákról szóló, mindent tagadó, szuperkritikus sorok ezt egyértelművé teszik. Hogy másként lehetne például a következő, a gyerekkori pokol ecsetelését bevezető mondatot értelmezni: „…sie haben mich, ohne mich zu fragen, erzeugt…” Mert ugye lehet úgy gyereket nemzeni, hogy először megkérdezzük tőle, ő ezt akarja-e?! Aztán részletesen bemutatja a gyerekkort, mint a poklok poklát, amit a szülők és tanítók buzgólkodásai tesznek igazán elviselhetetlenné. Boldog gyermekkor nincs, aki ezt mondja, hazudik – lényegében ez Bernhard sommás véleménye, amit oly sok helyen kifejtett már. Az itteni szöveg viszont annyira szélsőséges, hogy nem tudom másnak, mint önparódiának tekinteni. Aztán lehet, hogy gondolta a fene…
Az is a paródia kategóriájába tartozik, ahogyan például a bécsi illemhelyeket írja le, de nem az illemhelyek paródiája, hanem a főszereplő zenekritikus paródiája, aki (ahogy!) ezekről az illemhelyekről nyilatkozik. S itt megint oda lyukadunk ki, hogy voltaképpen ez is önparódia.

***

Humboldtos zsebnaptáramat égen-földön nem találom, s ez a nem-találom-tudat mérgezi most már órák óta napomat.

***

A karikatúra ugyanaz rajzban, ami a paródia írásban, vagy színpadi előadásban. Az adott egyén jellemző tulajdonságait emeli ki, nagyítja föl egészen a nevetségességig. Ily módon, a komikussá vált ábrázolások alapján könnyen fel is lehet ismerni a szóban forgó személyt. Ha valakinek nagy az orra, akkor a karikaturista még nagyobbat rajzol neki, ha kicsik a szemei, akkor a karikatúrán még kisebbek lesznek stb. Ugyanez a helyzet az általuk gyakorolt műfajokkal is. Karinthy paródiái nem azért paródiák, mert elmondja, hogy Ady versei ilyenek meg olyanok, illetve, hogy Babits költeményei olyanok meg amolyanok, hanem azért, mert az ő modorukban ír, felnagyítva stílusbeli sajátosságaikat. Heller Ágnessel vitatkozom persze, mert amiket az Olvasónaplójában a Bernhard-könyvről leír, nos, abból szinte semmi nem úgy van. Továbbra is azt mondom, hogy ezek nem paródiák, hanem az adott alkotók kritikái: sokszor azokat nevetségessé tevő (de attól még nem paródia!) kritikái. Mert, ha az Ich-Erzähler elmondja, pontosabban idézi az általa megfigyelt személytől (erre a szintén nem csavar-mentes egyes szám első személyre majd még vissza kell térni!), hogy minden Beethoven-mű indulószerű, vagy ahogy Heller írja: „nála minden indulóvá változik” (ugyanez Bernhardnál: „in Beethoven tatsächlich alles marschiert”), lehet ez találó, lehet ez szellemes megfigyelés és megjegyzés, de ez nem paródia. Paródia akkor lenne, ha egy zenész, Beethoven modorában játszana valamit, s abban az induló-jelleget túlhangsúlyozná.

2014. 7. 20. (Keszegfalva)
Egy mizantróp ember (Bernhard?) monológja ez a könyv. De az is lehet, hogy egy mizantróp ember monológjának paródiája. Önparódia tehát?
***

A rekkenő hőség kora délután már a mogyoróbokrok árnyékában megbúvó hintókából is bezavar a ház hűvösébe. Gondolom, egy időre.
Icu talált még egy adag, a két évvel ezelőtti festésből itt maradt banánosdo-boznyi könyvet, s most azt próbálom az amúgy is túlzsúfolt polcokon szétrakni. Hát, ez amolyan csiki-csuki helyzet: amennyit felrakok, nagyjából annyit le is kell szedni. Így sem felesleges viszont a munka, mert kiderült, hogy nem az összes Örkény, nem az összes Déry volt kirakva, nem volt Szerb Antal, Pilinszky, sőt még Radnóti sem „szabadpolcon”. Érdekes, két éven keresztül nem hiányoztak volna? No, most ezeket hozzáférhetővé tettem (közben elgondolva, hogy bizony a Déryket is újra kellene olvasni, meg a Radnóti-naplót, meg a Bókát, meg, meg… Meg mindent!), másokat (az éppen most kevésbé fontosaknak ítélteket) pedig visszazártam a dobozba. József Attila, valamilyen képes album borítójáról szomorúan les ki a banános doboz fedelének résén.
Kellene még polcokat csinálni – mondogatom ezt legalább két éve. De most már tényleg…

***

Tegnap estefelé bepermeteztem a porta bokrait, cserjéit, fáit rovarirtóval, hogy az esti szalonnasütést a szúnyogok ne zavarják. Nos, azok ennek ellenére háborítatlanul jöttek, ma viszont nem látom a lepkefogó (mi csak így hívjuk a pillangók tucatjait virágjaira vonzó, azt hiszem, hivatalosan nyári orgonának nevezett bokrot), szóval a lepkefogón nem látom a korábban mindennapos vendégemet, a kacsafarkú szendert. Először kolibribogárnak neveztem (s csak azért a bogár megkülönböztetés, mivel azt azért nem hittem, hogy nálunk van kolibri, de azért egy kicsit gondoltam – reméltem? –, hogy mégis), szóval az általam kolibribogárnak mondott érdekes lényről Waltertől tudtam meg tavaly, hogy az bizony a Taubenschwänzchen, illetve (s lám, magam sem jártam messze keresztapaságom során!) Kolibrischwärmer. Biztos voltam benne, hogy Pongó Pista egyébként nagyszerű szótárában ez nincs benne (magyar nevét akkor nem is tudtam, legfeljebb a kolibribogár keresztelőmet erősítette meg ez a német információ), bepötyögtettem hát a keresőbe, hogy Taubenschwänzchen, s mit ad Isten? Megjelenik, hogy kacsafarkú szender! Aztán, ettől vérszemet kapva, a Kolibrischwärmert, s ott az utalás, hogy lásd Taubenschwänzchen! Nem egyébként nagyszerű, hanem valóban nagyszerű ez a szótár, no. Viszont a kacsafarkú szender ma nem jött…

***

Végeztem Bernharddal, ideje lenne elmesélni, miről is szól. Noha Esterházy nénikéjétől tudjuk, hogy azt a könyvet, amit két mondatban el lehet mesélni, nem érdemes elolvasni – a Bernhardé valóban elmondható néhány összetett mondatban (s mégis érdemes olvasni): Aztbachernek, az Ich-Erzählernek (figyelem: ez azért ennél bonyolultabb!) szombaton, fél tizenkettőkor a Kunsthistorisches Museumban van találkozója Regerrel, a zenekritikussal, aki már vagy három évtizede kétnaponta egy délelőttöt tölt el ott egy Tintoretto-kép előtt. Ez a szombat viszont menetrenden kívüli, de fontos bejelenteni valója van Regernek a vele nem tudni, milyen viszonyban álló Atzbacher számára (Heller Ágnes azt mondja, hogy Atzbacher a tanítványa és zenei asszisztense, de erre vonatkozóan a könyvben nem találtam utalást). Atzbacher egy órával korábban érkezik, s a szomszédos helyiségből lesi meg Regert, aki az Idős férfi képmása előtt ül (Weissbärtiger Mann – sehol nem találom, hogy mi a pontos magyar megfelelője, Mátét kellene megkérdezni). A könyv első százhetven oldala erről az egy óráról szól, pontosabban arról, hogy Atzbacher, miközben Regert figyeli, annak korábban, különféle szituációkban kifejtett nézeteit tolmácsolja, egyes szám első személyben, oldalanként átlag 3-4 alkalommal beszúrva, hogy sagte Reger, vagy so Reger. Pontban fél tizenkettőkor találkoznak, majd egymás mellett ülve nézik a Tintoretto-képet, miközben Reger beszél, illetve Atzbacher folytatja Reger korábbi kijelentéseinek felidézését, továbbra is egyes szám első személyben. Az utolsó előtti oldal felénél viszont Bernhard még hátrébb lép (vagy éppen előbbre?), s egyszeriben már Atzbachert is idézi, jelezve azt kétszer a schreibt Atzbacher… beszúrással. Különben a rendkívül fontos mondanivaló, ami oly nehezen jött ki Regerből, az volt, hogy estére meghívta Atzbachert színházba. S a meghívás bejelentésének ténye, valamint a színházi előadás bemutatása alig két oldalon elintéződik. Az utóbbi, a könyv utolsó mondata: Die Vorstellung war entsetzlich.

Lényegében ennyi. Nos, belátom, ennyiért valóban nem lenne érdemes elolvasni a könyvet. Amúgy meg, ha nem is harsány komédia, de csendes mosolygásra, horribile dictu: visszafogottabb kacajokra késztető könyv, amiben a magunkfajta kelet-európai ember teljesen otthon érezheti magát. Ha Bernhard alapján alkotnánk képet a nyugati kultúráról (már amennyiben van ilyen), akkor nemigen vágyakoznánk oda: ilyen nálunk is van. No, de ez nem is nyugati, hanem osztrák.

* Liszka József naplóinak első részét 2015. márciusi számunkban közöltük. – A szerk.