Soóky László: A Kassai Thália Színház két előadásáról

„Visszafelé az út járhatatlan”*

A Kassai Thália Színház Rükverc – Egy (lecsúszott) polgár vallomásai című előadásáról

Kerékgyártó István regénye, a Rükverc érdekes kísérlet, mint ahogy annak tekinthetjük a Katona József Színházban évek óta műsoron tartott színpadi átiratot is, Radnai Annamária munkáját. Maga a gondolat szokatlan – ha nem is eredeti –, tételesen az, hogy egy ember élettörténetét nem a születésétől a halálig, hanem fordítva: a halálától a születéséig ismerhetjük meg.
A kassai vállalkozás az adaptációt – a gyengébbek kedvéért – még egy csipetnyi geopolitikai didaktikával is megfűszerezi, ami jelentős dramaturgiai és stílusbéli zavart okoz a maratoni előadás legtürelmesebb nézőiben is.

Bár az előzetes hírek alapján hazai színháztörténeti előadásra számítottunk, ez az esemény még várat magára; a Komáromi Jókai Színház általam sokat szapult csapata az elmúlt évadban legalább két (Bányavirág, Álszentek összeesküvése) mérföldekkel jobb előadást produkált. A Rükvercben a gondot nem a színészek okozták.
A nem régen elhunyt kitűnő Koltai Tamás ezt írta egy színházi jegyzetében: „A magas művészetet mégsem hasonlíthatjuk a libatöméshez, amikor a szellemi táplálékot megpróbáljuk legyömöszölni az áldozat torkán, akár akarja, akár nem.”

Innen csévélve az aranyfonalat, kezdjük a legelején: adott egy drámainak mondható szöveg, amit Kerékgyártó István írt, adott tizennégy narrátori szöveg, amely minden drámaiságot nélkülöz, és adott sok-sok (szlovmagy) betétszöveg, amelyeknek mind a drámai, mind az irodalmi értéke megkérdőjelezhető. Ezáltal mindhárom összetevő jelenetről jelenetre veszít a feszességéből, s ami még lehangolóbb, egyre öncélúbbá teszi a következő jelenetet, mert:

1) Kerékgyártó profán drámai szövege viszonylag tudatosan megkomponált, a spirói sablonok alapján megírt történet odafigyelve követhető,
2) Kerékgyártó drámai szövege geográfiailag felvidékiesített változatának irodalmi értéke mélyen az eredeti szöveg árnyékában foglal helyet, mert:
2/1) geopolitikai és időrendiségi kényszerűségekkel hozakodik elő, ami egyetlen egyszer keresztezi a főhős (Vidra Zsolt, Gál Tamás megformálásában) életútját, tételesen a szpartakiádos jelenetben. Az összes többi, időrendbe sorolt megszólalás (pártalapítások, konszolidációs folyamat, dunai árvíz etc.) mind olyan, amelyek megtörténtek ugyan, de ebben a tragikomédiában ennek a Vidra Zsoltnak a sorsát csak nagy-nagy-nagy áttételekkel befolyásol(hat)ták. Az említett szpartakiádos jelenet viszont kulcsfontosságú: itt szembesül a gyerek Vidra először a fiskális és kivédhetetlen emberi igazságtalansággal; ezt meg a dramaturg nem vette észre, és elsikkadt egy varietévarázslatban.
3) A drámai cselekményen kívül (hol kívül, hol belül) álló szereplő, a narrátor (Misi, a néptáncos, biodíszlet, kutya, Richtarcsík Mihály) szövege pedig nem több (inkább kevesebb), mint tizennégy darab ismeretterjesztő szösszenet a járatlan (vidéki) nézők számára, nehogy félreértsenek valamit, vagy ne adj´ Isten, azt higgyék, a színész trágár, mert nem az. A színész egyébként szemérmes, csak most itt, mert az író így írta meg, tetszik tudni…

Kerékgyártó a Rükvercben nem tér le a kor- és pályatársak (Spiró, Tasnádi) által kitaposott, egyre mélyülő útról: lándzsahegyre tűzi és felmutatja a mai magyar valóságot, mely az ő tapasztalatai szerint is méltó a száz évvel ezelőtti Ady-szimbolikára, miszerint a magyar ember rühes, koszos, buta, céltalan, primitív, kulturálatlan, sodródó, trágár, azaz nem európai.
Amikor viszont ez vagy az ilyen más drámai szöveg lovas futárral átkerül  egy másik közegbe, tételesen a határon túli magyar színházak valamelyikébe, akkor az aktérok elbizonytalanodnak, és jobb híján úgy döntenek, hogy nem színházi helyzeteket létrehozó dramaturgiai megoldásokat fognak keresni, hanem illusztrálni fognak. Mert a helyi színházcsinálók szerint a szlovákiai magyar embert másként kell „tömni”, hiszen ő kisebbségileg sérültebb.

A színpadon felmutatott illusztráció viszont nem több, mint a drámai helyzetek filmszerű snittekkel való helyettesítése, azaz dramaturgiai tehetetlenség.
Esetünkben ennek első áldozata a stílus, amely a szecskásított szöveg minősége miatt eleve nem lehet egységes: a színészek ösztönösen másként viselkednek az eredeti Kerékgyártó által megírt figurák megszemélyesítésekor, mint a Kerékgyártóhoz (Forgács Miklós, Szászi Zoltán által) hozzáadott „szlovmagyar” helyzetek megformálásának idején.
Ebből a sablonból az összes fellépő színész közül egyedül a nyolc személyt megformáló Benkő Géza képes kilépni, s Petrik Szilárd, amikor épp az Apa szerepét alakítja.
Itt léphetünk rá arra az útra, amelyen Vidra Zsolt végigvándorol halálától a születéséig, s amelynek mi Isten kegyelméből a részesei lehetünk.

Lezárt ügy – Vidra 60 éves (volt) (1/1, 1/2, 1/3, 1/4 jelenet)

A nézőt nyitott színpad várja, a díszlet komor, sötétszürke kassai sarokházak, ide érkezik Misi, a néptáncos (parasztingben és farmerben), akitől értesülünk arról, ami a színházi időben ránk vár, majd, hogy elhajolhassunk a totális színház irányába, jegyzeteit zsebre vágva eltáncol egy legényest; a néptáncos ott néptáncol, ahol a népzene felhangzik. Tekintsük ezt keretjátéknak, annál is inkább, mert az előadás végén következetesen újra megvalósul.

Kitárul a tér, „a Fő téren a Dóm és a Színház közötti parkban” két rendőr (parkőr) épp rátalál egy ismeretlen hullára. Mindkét rendőr magyar, tehát hülyére kell venni a figurát (annyira hülyére, hogy 2013-ban mindkét rendőr otthon felejti mind a mobiltelefonját, mind az URH-adóját, ezért Rendőr 2.: „Átmegyek a kórházba az ügyeletesért. Itt várjál!”), megható, hogy nem részegek, mint később kiderül, az alkoholizmus a százados kiváltsága.

A játszókhoz viszonyítva előnyben vagyunk, mi ugyanis tudjuk, ki a hulla, ők meg nem. Kicsit szándékosan ügyetlenkedő közjáték után hullánk a boncterem boncasztalára kerül, fordítva, a játszók hamarjában átrendezik a jelenetet, alig feltűnő esendő pillanat. A jelen lévő Boncmester, Patológus, Jegyzőkönyvvezető elmókáznak a hulla fölött, megemlítve beleit, hangsúlyosabban „az ürge faszát”; „a halál oka: kihűlés”.

Annak érdekében, hogy a későbbiekben ne kelljen külön foglalkoznunk a kérdéssel, szögezzük le itt azt, hogy: a hatvanhat megjelenő figura kettő (Német turista, Gyuri) kivételével mind (cseh-)szlovákiai magyar. Közülük a mai emberi értékrend szerint mindössze a Szocmunkás, Anya, Boltvezetőnő (mind Varga Lívia) normális, az összes többi szellemileg vagy testileg korcs. Ez a színházcsinálók fényképe (véleménye) az itt élő nemzetrészről. Akik közülük balgán úgy vélekednek, hogy művükben tükröt állítanak a közönség elé, „mert az nagyon fontos”, tévednek, a közönség önérzetes.

Foncsorral bevont üveg csak az előadás létrehozói előtt díszeleg, jó nagy, belenézhetnek mindannyian.

Az előadás egyik legpontosabban megformált jelenete.
Nem a dramaturgia, hanem a színészek (Százados, Szocmunkás, Lecsós) jelenléte miatt. Valami – számomra érthetetlen – okból a Századost itt is rákényszerítik a közönséggel való kínos bratyizásra, narrációra.

Pedig engem, a nézőt egyáltalán nem érdekel az a cinkoskodó mese, hogy korábban hol, merre járt a Százados, hol osztottak a hajléktalanoknak levest, mint ahogy az sem, hogy Gadó zászlósnak ez a hányadik bevetése; az érdekel, hogy az épp aktuális jelenetében, színészi (nem versmondói) eszközeivel hogyan oldja meg a szituációt. Amennyiben a levesosztás drámatörténési helyzet, látni akarom. Ha a helyzet átmentése, nem akarok hallani sem róla.

Száraz táp (2/1 jelenet)

Hősünk életútjának legmegalázóbb szakasza játszódik le ebben a jelenetben egy újgazdag szlovákiai magyar portán, amely valami Las Vegas-i hasonlóság silány utánzata.
Ollé Erik nagyon jó színész, sokkal jobb annál, mintsem hogy ebben a szerepben (Pólós) hagyná magát megvezetni, szerző, rendező vagy dramaturg által.
Ezért szenved, dacol és gegez.

Ugyan mi mást csinálhatna, ha például ilyen drámai szöveg papírzsákról való felolvasására kérik meg: „Száraz táp! Nagyon jó fajta. Black Angus! Tizenkét százalék szárított marhahús, tíz százalék kacsahús és hat százalék hering. (Leguggol az egyik zsák elé, onnan olvassa) Köles, friss zöldfűszerek, algakeverék, lazacolaj (nyomatékkal a vendégére néz), de hidegen sajtolt ám, cukornádmelasz, növényolaj-keverék, yucca schidigera-kivonat, ez, nem tudom, mi a faszom, aztán édesköménymag, áfonya, tojássárgája, hidegen pergetett virágméz, kovaföld, kagylókivonat, nyomelemek meg vitaminok. Ezek aztán tudnak, bazdmeg.” A színész Ollé Erik úgy röhögi ki önmagát, hogy befelé zokog.
A következő pillanat valóban drámai és megrázó, amint Pólós Vidra Zsoltot arra kényszeríti, hogy megegye a felsorolt összetételű gazdag, ám romlott száraz tápot. Itt mutatkozik meg, hogy Gál Tamás nagyformátumú színész.
Megj.: A háttérben megjelenő Néptáncos azonosult a Millford nevű tibeti masztiffal, Pólós pedig ezt mondja Kalaposnak: „Már megbocsáss!”

Reggeli látogató (3. jelenet)

A néptáncos ki, elmondja.

A néző nagy tételben fogad önmagával, hogy Joli (Rab Henrietta) is elmondja. A néző nyer, mert Joli ezt mondja: „Mikor a férjem elment dolgozni, meg a lányomat is elindítottam az iskolába, nekiláttam az álláshirdetéseket karikázni. Piros filctollal (sic!) jelöltem meg, ami szóba jöhet. […] Egyszer csak valami furcsa csoszogást hallottam a lépcsőház felől. Az ajtóhoz mentem, kilestem a kukucskálón, egy férfi kapaszkodott a korlátba, lépcsőről lépcsőre húzta fölfelé magát. Sántított. […] És becsöngetett.” És megszólal a csengő. Például itt is kezdődhetett volna a jelenet: megszólal a csengő, Joli vonakodva ajtót nyit, s találkozik rég nem látott, toprongyos apjával. Megrázó pillanat, amit muszáj elrontani. Az elrontási kísérlet sikeres, Joli újra a proszcéniumra libben, s elmondja a járatlan nézőnek, hogy: „Hát hiába az apám, én már semmit nem tehetek érte. Tizennégy éves voltam, amikor otthagyott bennünket.” Stb.
Pedig ez a jelenet, amikor később színházi nyelven szólal meg, valóban bensőséges, valóban megható és valóban dráma.
Nem csupán a helyzet miatt, hanem azért, mert Rab és Gál színészileg is egymásra talál. Fontos pillanat. És milyen nagyszerű lett volna parasztvakítás nélkül!

Kisbolt a sarkon (4. jelenet)

Néptáncos be, ki (lejjebb is, minden jelenetben).
Ez a jelenet kiegészít valamit, miközben nem szól semmiről. Moralizál. De hát valahogyan, akár nyögvenyelősen is, csak el kell jutni a múltba. Esetünkben olyan rafinált módon, hogy a Kisbolt Tulajdonosa (Bocsárszky Attila) és Vidra egymásra ismernek. Közös a múltjuk. A sorsuk nem. Ahogy színházi pillanat sem volt. Fél sem. Fellengzős duma a semmiről. Volt egy helyiség, emberek, egy mérleg, amin nem volt mit megmérni.
Egynapos meló (5. jelenet)

– Vidra 44 éves. (Cseh-)szlovákiai magyar Bergman, rükvercben. Fecsegés, agyonverés, péppé vert fej: meghalt? Vagy mégsem? Nem fontos, tévedés. Bazdmeg.

Dodi és Cicus (6/1, 6/2 jelenet)

Vidra – a nézőkhöz beszél, farmerzakóban és farmernadrágban van, frissen borotvált. Megtudjuk, hogyan halt meg az apja, hogy nyár eleje volt, hogy anyja már jó ideje vidéken él a Dodi nevű kutyájával, ki, mikor, hol, kivel, hogy milyen jó, hogy az anyjának nincs macskája. Váratlan örkényi fordulat: van.
Aztán persze színházszerű jelenettel is találkozhatunk, melyben a fia elidegenedik az anyjától. Ezek után Vidra újra Rémusz bácsi szerepét veszi át, mesél a nézőknek arról, hogy mit lehetett volna megcsinálni egy színházban, színházzal.

Éjjeli szolgálat, teleregény (7. jelenet)

Csehszlovákiai magyar vadprivatizáció híján a magyarországi magyar vadprivatizáció verbális átmentése, terepismereti előzményekkel: Guldenburgok öröksége.
Vidra: „Másnap elmentünk az ügyvédhez az Ezredév utcába, a Rezsőhöz. Egy csomó papírt aláírattak velem.” Stb.
Nem érdekel, hogy mi történt másnap. Az sem, hogy mi történt tegnap. Az érdekelt volna, ami színházi eszközökkel megvalósult a színpadon. Kétségbeejtően kevés. Ha a cselekmény mesélőgép alkalmazása nélkül nem jut el az agyamig, akkor nem drámát, nem tragikomédiát kínáltak fel műélvezetre, hanem színházi szakmai tehetetlenséget.

Váltsunk szót a színpadi direktségről vagy a szándékos polgárpukkasztás színpadi megvalósításairól, mint célról, lehetőségről, mint izgalmas jelenségről, mint eszközről.

Böffentés. A közönség derül. Tökvakarás: az úrihölgyek lesütik a szemüket, de éberen figyelnek. Orrpiszkálás: hányinger. Színpadi hangos szellentés: nagyfokú művészeti odafigyelés a végkifejlet kockázatossága miatt, művileg snassz, a közönség röhög. Hölgyeknek a szexuális gyönyör utáni nyúlós váladéknak (ondó) rendezői utasítás szerinti, a szeméremszőrzetről való kényelmetlen eltávolítása először talán poén, másodszor erőltetetten kínos geg.
Amikor a törlés hangsúlyozottan az Új Szó című szlovákiai magyar napilappal történik, akár a Vysoké Tatryban, akár a Zemplínska šíraván, s nem a Východňarral vagy a Hutnícke novinyval, akkor a néző gusztustalan politikai spekulációt sejt a dramaturgiai szándék mögött, aminek megértéséhez, értékeléséhez ő (a néző) sem nem elég érett, sem nem elég járatos, sem nem elég befogadóképes.

Váltsunk néhány szót a színpadi beszédben fel-felvillanó káromkodásokról, trágárságokról, közönségességekről.

Tudott, hogy a múlt század 60-as, 70-es éveiben a francia, de különösen a nyugat-német drámaírók és „drámaírók” előszeretettel fordultak a trágár nyelvezetű drámai szövegek irányába, nagy ívben felfedezve és rögzítve a csövesektől egészen a nagypolitikáig terjedő társadalmi rétegek emberi egyedeit.

A magyar drámairodalomban Spiró György a nagyváros elesettjeit (bűnözők, melós, hivatalnok, diák, tanár, nyugdíjas), Egressy Zoltán a magyar vidéki lakosság és a nagyvárosi értelmiség egyedeit, míg Tasnádi István ezek egyvelegét helyezi nagyító alá. Kerékgyártó István összevonja az ő sablonjaikat. De!
Spiró fenomenális dramaturg, Egressy kreatív, Tasnádi pedig egy időben jó dramaturg és jó író.

Amennyiben a típusdrámákat összevetjük Kerékgyártó és a társszerzők felvidékiesített Rükvercével, néhány apróságot meg kell említenünk, mint: a korismeret hiányát, a terepismeret feltűnő hiányosságait, a korabeli tolvaj- vagy zsiványnyelvhasználat számukra ismeretlen mivoltát; folyamatosan vibrál a lerágott csont fehérsége. Ötletek sokasága látszik, ami megrekedt az ötlet szintjén.
Ahhoz, hogy a cselekmény hősei más közegből érkezzenek, mint például a felvidéki magyar politikából, közéletből, a korabeli érdemes kommunisták, besúgók és jednotás elvtársak világából (akik egyébként ugyanúgy ittak, dorbézoltak, káromkodtak, dőzsöltek, kurváztak, öltek, ölettek és haltak meg), nem volt meg a kellő alkotói bátorság. A kézenfekvő alja réteg káromkodása elítélendőbb, mint a kulturáltan előadott trágárságok. Nem így van? Bazdmeg! Így van, bazdmeg.

Az említett társadalmi réteg ritkán öltözik ünneplőbe és még ritkábban vásárol színházjegyet. Nem is sejti, hogy drámát írtak róla.

Majom lila szmokingban (11/1, 11/2 jelenet)

Vidra: (eredeti dramaturgiai ötlet) a nézőkhöz beszél. „Második hete melóztam Zemplínska šíraván, a Šírava presszóban (a Grand Hotel bárjában a Vysoké Tatryban), mindjárt a víztorony mögött. […] ahol a csóringer vonatra várók meg a rossz kurvák dekkoltak, akiken folyton horzsolások vöröslöttek, mert kefélés után gyakran kilökték őket az autóból.” Stb.

1972-ben vagyunk. Mujzer úr, a főpincér lila szmokingban, karján lila kendővel, a haja leolajozott, nadrágja élével borotválkozni lehetne. Az éjszakai bárban minden lila. Lila süppedős szőnyeg, lila bársonnyal leborított asztalok, lila bársony politúrozású székek. Pazar bárpult, előtte lila kakasülők, meghitt félhomály, az asztalokon gyertya. A háttérben diszkréten meghúzódva Kovács XII. József, hóna alatt a hegedű, a pianínónál Kislecsó, a billentyűs zseni. Tosko, a pincér és Erzsi, a pultos, skatulyából kihúzva. Vendégek érkeznek, öltöny, nyakkendő, a hölgyeken kisestélyi. Aki nyakkendő nélkül érkezik, ahhoz Mujzer úr természetesen szolgálatkészen viszonyul, kinek milyen színű illik a ruhájához. A (minden) bár előtt ügyelet, a belépés szelektált. A kurvák (Mujzer úr diszkréten csettint) csak megrendelésre léphetnek be a bárba. A hangulat később természetesen oldódik, amikor már zártkörű a rendezvény. 1972-ben az éjszakai bárba nem léphetett be se Fröccsös Gyuri, se Kiscsibém. Beléphetett a deutsch, a szrb, a siptar, a hazaiak közül pedig a benzinkutastól felfelé.

Ehhez képest a Šírava presszó (Grand Hotel bár) lepusztult helynek tűnik, az már szinte említést sem érdemel, hogy Zemplínska šírava felé nem jár vonat, a csóringerek a nagymihályi vonatra rossz helyen várnak. A lepusztult bárban lepusztult egzisztenciák, pitiáner sztorik, pitiáner megalázások, ehhez mért pitiáner megaláztatottságok, pia, nők, hangzavar, dőzsölés, magyarországi kisiparos, ostoba német. De Vidra megaláztatásai jutalmául ajándékba kap egy nőt, aki később összegyűri az Új Szó egy oldalát, s alulról megtörölközik. A Mester valamiért kirúgja Vidrát. 1972-ben csak úgy nem lehetett kirúgni senkit. Még Vidrát se. 1972-ben Siófok annyira volt a Zemplínska šíravától (Štrbské plesótól), mint Makó Jeruzsálemtől.

A lovecká illata (12/1, 12/2, 12/3, 12/4 jelenet)

Misi, a Néptáncos, elmondja. Fárad, lelkesedése a Cserehát lankáira telepedő ködbe hanyatlik. Vidra: (a nézőkhöz beszél) „Akkor voltam a legboldogabb…”
Amennyiben megfeledkezünk a narrációról – miért ne tennénk –, ez az előadás dramaturgiai szempontból legerősebb, legösszefogottabb s technikailag is legkidolgozottabb jelenetsora.
A regényben is erős, s mivel a párbeszédek szinte szóról szóra átemelődtek a színműbe, a színészi játék által ez az élmény még felerősödik. Oka van, kettős.
Az egyik, hogy Vidra tiszta érzelmekkel kötődik valakihez, a másik pedig, a döntő, hogy életében egyedül itt áll ki önmagáért, másokkal szemben.
Pedig az előítélet, a szegregációra való késztetés elhatalmasodik a környezetében, mégis vállalja a cigánylány iránti vonzalmat. Az utolsó jelenet, a bicska megvillanása, valamint a biciklinyereg leszerelése oldja a drámát, mert suta és valótlan.
1971-ben a nagyidai cigányok kezelhetők voltak: vagy visszahúzódtak, vagy öltek. Ha előkerült a bicska, nem biciklizett el a szerető, és nem volt szükség orvosra.

Boldogság… Tojáslikőr (8/1–13 jelenet)

Vidráék házassági évfordulója vizuálisan és érzelmileg is szuggesztív: az egymás iránt érzett szeretet megszűnésének a mélybe vezető lépcsői. S persze az ellenpont, Vidra spontán szabadságérzete: „Viszont ezután lelkiismeret-furdalás nélkül kúrhatok meg bárkit. Egy ilyen feleség megérdemli.” Egy „ilyen” feleség, Erzsi (Latócky Katalin) nőiességében megsértve, természetesen visszaüt, ő is kúrhat bárkivel. Az irodalmi sztereotípia megvalósul a színpadon, a tettenérés lehangoló eseteinek egyike minden feszültség nélkül. Szerencsére Vidra elmeséli, hogy mit tett korábban, s mit tett később, tehát képben maradhattunk.

Ez a szerzett kép néhány kitérővel később, a Tojáslikőr címmel jegyzett jelenetben újra felvillan, sőt visszainteget a távoli múlt egyik jelenetének. (Philadelphia, nincs más út, r. Léner András).
Itt Erzsi már (még) Anya, (Varga Lívia) a szakítás után szeretőt tart, de ez szimplán nem drámai helyzet, foglalkoztatni kell a tinédzser Zsoltit is, készülődjön vehemensen az önkielégítésre, hogy létrejöhessen a nagy drámai szituáció. Nem jön össze. Létrejön viszont egy szánalmas dramaturgiai lecsó.

A látszatkonfliktus után, amikor Zsolti és Anya érzelmileg, lelkileg, egy emlék felidézése által összekuporodva egymásra talál a szoba valamely zugában, ragyogó színház.

A szexualitás, a nemi érintkezés, az önkielégítés színpadi eszköztára kevés választási lehetőséget ad mind a rendezőnek, mind a színésznek: vagy, vagy. A köztes megjelenítési kísérlet kudarc, mint esetünkben is.
De: figyelmet érdemel Varga Lívia asszony-anya alakítása: elbűvölő színészi tett.

Karácsonyi beszélő (14/1 jelenet)

A Nagy Felvidéki Magyar Összeesküvés. „Utca, Vidra iskolatáskával megy hazafelé. Tél van, egy elegáns bundás Hölgy Vidra után kiált. Kisgyerek, elvesztetted a tollad!” Agatha Christie meghasonul önmagával, és feladja. Ilyen szövevényes bűntényt, ha megfeszül, sem képes kiagyalni. Ugyanis: az elegáns bundás Hölgy azért ad egy tollat Vidrának, hogy később, sokkal később (tehát korábban), az elegáns bundás Hölgy lánya lopással vádolhassa az akkor tízéves Vidrát, a Szpartakiád-jelenetben, amiről már szóltunk. Kínosan, sekélyesen lapos.
Ugyanakkor Vidra fontos értesülésekhez jut, tételesen megtudja, hogy az anyja szeretőket tart, az apja pedig a börtönben meleg lett, szeretője a Laci. Lehet, hogy nem igaz.

További jelenetek

A világ, de különösen Anya nem akarja, hogy Vidra Zsolt megszülessen. Ő viszont meg akar születni, ebben következetes. Az elcsináló asszony, Kustyánné (Szoták Andrea) meg is mondja: „Ez a gyerek meg akar születni. Fogadd el! Ha ennyire élni akar, biztosan jó élete lesz.” Anya kitartó szaunázása és gimnasztikázása nem jár eredménnyel, Vidra Zsolt az orvos negatív véleménye ellenére világra jön.
És megvalósul a színház.
Nem kell hozzá semmi más, csak az, hogy a színész lehetőséghez jusson. Amikor ezt a lehetőséget megkapták, mind Varga Lívia (Anya), mind Petrik Szilárd (Apa) elemi erővel teremti meg azt a színházat, amire eddig vártunk. Nem kellett hozzá semmi más, csak emberi kapcsolat. Kalapot le a színészek előtt.

Összegzés

Kerékgyártó István Rükverc című regénye mai magyar közhelyekből összerakott történet, amin az sem jobbít, hogy megfordítja egy ember életét. A sorsát nem fordítja meg: a születéstől kezdve élet, a haláltól kezdve visszaemlékezés. A mese nem változik.
A közhelyekből felépített regény színpadi adaptációja egy közhelyekből felépített regény dramatizált változata. Nem dráma, nem tragédia, nem tragikomédia.
A dramaturg (Forgács Miklós) ebben a helyzetben nem tehetett mást, mint a film felé fordult, szkeccsesített, pótolt, pótcselekedett, és színpadi lehetőségek híján illusztrációs formát kínált a rendezőnek (Czajlik József), akinek ezáltal két lehetősége maradt: vagy elvállalja, vagy nem. Az eseményekből tudjuk, hogy az első lehetőség mellett döntött.
Czajliknak viszont a színészvezetés nem erénye, ő inkább a szuggesztív, drámai pillanatok kidolgozását helyezi előtérbe. Amikor e színmű erre lehetőséget ad, maradéktalanul teljesít. De a stroboszkóp vibrálású jelenet- és színváltozások ezt a fajta lehetőséget korlátozzák, a minimumra csökkentik.
Értem, hogyne érteném a Néptáncos narrátor szerepeltetését mint kényszermegoldást, hiszen a számos helyszín- és színhelyváltoztatás időt igényel, amit meg kell oldani, ám ez bizony nem minden esetben sikerült.

Az egyes jelenetek előtt megafonból értesülhetünk arról, hogy a stációk idején éppen mi történt a (cseh-)szlovák és szlovákiai magyar politikai életben. Kedves figyelmesség, de esetünkben a drámai feszültséget nem erősíti, kacagásra nem ingerel, ha kimarad, nem hiányzik.

A színház egyik fontos (olykor nélkülözhetetlen) tényezője a színész. Esetünkben hatvanhat szerep jut tizenkét színészre, átlagolva: 5,5 figura/1 színész; ne várjunk tőlük sem elmélyülést, sem csodát. Ezek nélkül pedig a színház fabatkát sem ér. De meghajlok minden színész előtt, aki ebből a fércdrámából nem menekült el, mert erején felül kiszolgált egy felfoghatatlan színházteremtői akaratot. Külön kell szólni Varga Líviáról, Petrik Szilárdról, Benkő Gézáról, akik játékukkal vállukon vitték az előadást. És külön kell szólni Gál Tamásról, aki a legnagyobb színészi alázatról tett tanúbizonyságot.

Margóra:
1. Misi, a Néptáncos mától a barátom.
2. Rab Heni nem a csallóközi, hanem a mátyusföldi Muzsláról származik.

* A Kassai Thália Színház fellépése az 5. Kútfeszten, Komáromban, 2015. szeptember 9-én. Szereplők. Gál Tamás, Varga Lívia, Latócky Katalin, Rab Henrietta, Dégner Lilla, Szoták Andrea, Benkő Géza, Petrik Szilárd, Bocsárszky Attila, Madarász Máté, Ollé Erik, Richtarcsík Mihály. Dramaturg: Forgács Miklós. Díszlet: Fodor Viola. Jelmez: Őry Katalin. Zene: Lakatos Róbert. Mozgás: Bocsárszky Attila, Richtarcsík Mihály. Konzultáns: Szászi Zoltán. Rendező. Czajlik József. Bemutató: Kassa, 2015. március 5.

***

Egy megreformált  történelmi dráma

Márai Sándor: A kassai polgárok – a Kassai Thália Színház másodpremiere a Komáromi Jókai Színházban

A kritikusok véleménye megoszlik a drámáról; van, aki „a mai magyar drámaírás legnagyobb koncepciójú alkotásá”-nak nevezi (Schöpflin Aladár), más meglátás szerint (értékelve ugyan a dráma monumentalitását) „a nehézkes, statikus jelenetek azonban egy elbeszélő költemény lírájára és epikájára emlékeztetnek” (Tarján Tamás). Ne keressük az igazságot, főként azért ne, mert Márai csak megírta a drámát, a színpad pedig megmutatja, hogy mennyit ér.

A vonatkozó olvasmányélményem nem maradéktalan, mert bár a szerző megbízhatóan tartja kézben mind a történeti, mind pedig az érzelmi meghatározó vonalakat, a kívülről beáramló információk nem kellőképpen fajsúlyosak (inkább filozofikusak) ahhoz, hogy egyensúlyban tartsák az esetenként túlbonyolított szerkezetet. A polgári, a családi, a politikai és a nemzeti elemek több jelenetben is sérülnek, egyik a másik kárára.

A stílus, amely annyira meghatározó Márai prózai munkásságában, itt, a drámában nem a sajátja, érződik a szorongás, a magabiztosság hiánya, (nem titkoltan) idegen segítségre szorul. Az sem véletlen, hogy a drámában épp Albertus, a krónikás figurája a legvitathatóbb, mert bár mindenről tud, mindent felülnézetből szemlél, de – mert kívülállóként viselkedik – nem jut el a megoldásig: homályos utalásokat tesz csupán a lehetőségek irányába; nem jellem, nem kulcs, ha nincs, nem hiányzik.

Albertus viszont nem más, mint Márai. Albertus és Márai viszonya ugyanaz, mint például Szentkuthy Miklós és Atheosz atya viszonya a Megszabadított Jeruzsálemben: egymáshoz nagyon közeli a két mű általános történelemszemlélete. Kérdés, mennyire időszerű egy középkori tárgyú mű 1941–42-ben (1963-ban)? Másik kérdés: mi a műfaja? „Regény? Nem regény? Bimbójából éppen kipattanni akaró dráma vagy nem dráma?”

A kassai polgárok Márai megfogalmazásában nem színpadi dráma. Egy nagy ívű regény, amely drámai szövegekre épül. Ahhoz, hogy történeti színpadi drámává váljon, számos szakmai beavatkozásra volt (lesz) szükség, s még így is sok-sok nyitott kérdés marad.

Mert a tragédia lezárja ugyan a polgári-politikai helyzetet, s Ágnes halála elmetszi a családon belüli függőségek szálait is, de dramaturgiailag megoldatlan marad a fiú, Kristóf szerepe, máig bolyong a világban.

Beke Sándor másodízben veszi kézbe a szöveget. 1992-ben (más körülmények között), még túlságosan tisztelve Márai tekintélyét, csak a legszükségesebb dramaturgiai beavatkozásokat eszközölte. A mostani, kamaraként jegyzett átirat már szikárabb, feszesebb és követhetőbb. Erőssége: a belső térben, a szemünk előtt zajló cselekmény, főként annak érzelmi kisugárzása, gyengéje a színfalakon kívüli történés szóbeli információkat hordozó, többször illusztratív jellege.

Ebből adódhat, hogy míg János mester, Ágnes, Jakab polgár s talán Genovéva is (az ő küldetésére még külön kitérek) egy erkölcsi árulás tragikus megélői, addig Gergely páter, Leonardus, a szűcs, Dyles, a molnár, Timót, a fürmender egy külső történeti fejlemény polgári öntudattal bíró hírhozói. Verbálisan mindannyian megélik ugyan a történeti önkény és a zsarnok okozta tragédiát, de az általuk közölt hírek nem bírnak akkora szuggesztív erővel, hogy a nézőt kétsíkú gondolkodásra késztessék. Azért nem, mert az emberi mivoltukról, érzelmi világukról, egyéniségükről, viszonyaikról nem tudunk meg semmit: megíratlan jellemű autonómiát váró polgári lények, de nem individuumok.

Ezért nem működik az eredeti műben a shakespeare-i szerkezet, a Márai-féle Coriolanus, ezért vált szükségessé Beke szakmai beavatkozása.
A két csapat között ólálkodik nem kellőképpen megfogalmazott küldetéssel (hol krónikás, hol meg János mester őrzőangyala) Albertus, egy író.
S ami eleve szokatlan Máraitól: a történeti romantika lebegtetése. Beke ezen a téren (is) jó ízléssel gyomlál, de az első jelenet moralizálón magasztos csapdáját ő sem képes kikerülni. Kizárólag Petrik Szilárd odafigyelésén múlott, hogy nem vált érzelgőssé a jelenet.

II.

Most, hogy megfutottam kötelező tiszteletköreimet Márai és drámája körül, rátérnék a látott előadásra, előtte pedig csak annyit, hogy a kortársak közül Molnár Ferenc, Illyés Gyula, Németh László, Herczeg Ferenc és Heltai is írt jobb drámát A kassai polgárok eredetijénél. De! A Kassai Thália Színház közreműködői által színre vitt kamaraváltozat odafigyelést érdemel.
A látható tér mindvégig változatlan marad, többfunkciójú hely. Az első jelenetben erdei tisztást jelez, és a másodikban is, amikor János mester a városkapuig kíséri vándorlásra induló fiát, még mohafüggönyök takarják a falakat s a térben található alakzatokat.

A későbbi, készülő szobrot is belepte az idő, Kristóf távozása után mögüle lép ki Albertus, olyanformán, mint egy rendőrspicli, s ezt mondja: „Akárhova megy, a város és a titok itt marad és visszahúzza.” Kulcsmondat lehetne, mégsem az, mert a titok ekkor már nem titok, Márai pedig nem volt kellőképpen ihletett ahhoz, hogy Kristóf és a város viszonyát megfogalmazza: Kristóf nem tér vissza soha többé.

A tér funkciója a harmadik jelenetben változik meg, a mohafüggöny eltávolítása által, a végsőkig puritán, mindössze két mozdítható berendezési tárggyal, itt él János mester és háza népe, itt alkot a kőfaragó, s itt gyülekezik Kassa város polgársága, ha baj van. Bényei Miklós díszlete alázattal szolgálja az előadást, ahogy Molnár Gabriella jelmezei is. Mindkettő egyszerű, gyakorlatias és ízléses.
Lakatos Róbert kísérőzenei vízióját elfogadtam mindaddig, amíg Genovéva koloratur szopránban el nem dúdolja az „Én az éjjel nem aludtam egy órát…” kezdetű mezőségi népdalt. Nem csupán azért, mert korban nem odaillő, hanem elsősorban azért, mert a lány cinikusan hivalkodó viselkedése azt sejteti, hogy nem volt hűséges sem Kristófhoz, sem János mester elfojtott szerelméhez, sem Ágnes hitéhez, de még Jakab polgár vágyaihoz sem: belevisz bennünket abba a dramaturgiai labirintusba, amelynek útvesztőiben hiábavaló kísérleteket tehetünk csupán Genovéva jellemének kikutatására.

Elbizonytalanodásunknak persze nem csupán a lány karakterének szerzői kialakítatlansága az oka, hanem elsősorban az, hogy Dégner Lilla nem színésznő. Mégcsak nem is reményteljes. Genovéva jellemének megformálásához a fiatalos üdeség kevés, különösen akkor, ha olyan partnerek mellett kell(ene) helytállnia, mint esetünkben Varga Lívia, Petrik Szilárd vagy Benkő Géza.
Az előadás javát szolgálja, hogy Genovéva csak a második részben jut szóhoz, így is biztatóak azirányú kísérletei, hogy magával rántsa a partnereit. Az, hogy mit mondhat ki, szerzői és dramaturgiai kérdés. Az, hogy ezt hogyan teszi, a rendező dolga. Márai nagyvonalúan kezelte a történeti időben eltelt hét évszázad erkölcsi változásait; Genovéva képviseli a XX. századi európai nő szabadelvűségét a XIV. századi eseményekben. Ezt az előadás egyébként egységes stílusa is megsínyli.

Leonardus, Timót, Szabina, és Gergely páter kialakítatlan karakterek. Dyles, a molnár egészen más lehetőség, hiszen az ő személyes tragédiája megjelenik előttünk, de a prózai felháborodásán túl a lelki fájdalmát nem tapasztaljuk meg, ezzel Bocsárszky Attila most adós maradt. Kristóf megkezdett, de befejezetlen történetében Havasi Péter tisztességgel helyt állt. Gál Tamás Albertusa súlytalan volt, nem találta a helyét sem a városban, sem a polgárok között. Akár egy vissza-visszatérő bolyongó lélek, akár minden titkok tudója; figurájában szemernyi őszinteséget sem fedeztem fel, kimondott igazságai: utalások.

Fertályos kapitány mondandó és dramaturgiai megfogalmazás híján nem helyettesíthette az ítélőszéket, számon kérő körbejárása színházi üresjárat.
Jakab polgárt szerepátvétellel vállalta Benkő Géza. Teljesítménye lenyűgöző.

Ágnes szerepe A kassai polgárokban közelít a klasszikus magyar nagyasszonyi jellemhez. Kialakításához Beke nagyon ért, s vonatkozó igényét Varga Lívia most a legmesszebbmenőkig kielégítette. Asszonyi tartása, viselkedése, titkot hordozó megalázottsága, visszafogottsága, intimitása, erkölcsi megközelíthetetlensége, lelki mártíromsága a színészi alázat és a színészi átszellemültség ritka példája.

János mester megjelenítéséből kiderül (nem először), hogy Petrik Szilárd nagyformátumú színész. Jellemábrázolása megrendítő.

Ki kell hangsúlyozni azt is: a kassai színészek még nem felejtettek el magyarul beszélni. Tisztán, pontosan szólaltatták meg a magyar nyelvet.

Örvendetes, hogy Beke Sándor ismét szakított időt arra, hogy Márai drámáját, annak vontatottságát, patetikus jellegét jó érzékkel megreformálja. Gyomtalaníthatott volna még, de ez a kamaraátirat már lehetőséget biztosít arra, hogy valaki a Márai-szövegből valódi drámát csináljon. Ami ettől az előadástól (is) elvitathatatlan, az Beke mesterségbeli tudása: élmény, ahogy a színészeket vezeti. A történelmi dráma hiányzik színházaink repertoárjából, pedig akiket felsoroltam, mindannyian írtak nemzeti indíttatású történelmi drámát. S amint azt A kassai polgárok bemutatása jelzi, van rá befogadói igény, vannak azonosulni tudó színészek. És van nagyszerű rendező.

—

* Játszók: János mester: Petrik Szilárd, Ágnes: Varga Lívia, Kristóf: Havasi Péter, Genovéva: Dégner Lilla m. v., Albertus: Gál Tamás, Gergely páter: Nádasdi Péter, Jakab polgár: Benkő Géza, Leonardus: Illés Oszkár, Dyles: Bocsárszky Attila, Timót: Pólos Árpád, Szabina: Kövesdi Szabó Mária, Fertályos kapitány: Madarász Máté, Első fejszés: Szpisák Gyula m. v., Második fejszés: Komjáty Péter m. v. Dramaturgok: Pásztó András m. v., Forgács Miklós. Díszlet: Bényei Miklós m. v. Jelmez: Molnár Gabriella m. v. Mozgás: Kántor Kata. Zenei vezető: Lakatos Róbert. Átdolgozta és rendezte: Beke Sándor. Bemutató Komáromban: 2015. október 2.