A szlovák élet és irodalom női aspektusai (Proics Lilla beszélgetése Jana Juráňovával)

Proics Lilla: Kezdjük az Aspekt-tel. Mi is az Aspekt? Mióta létezik, és mit jelent ma? Mi volt az ön szerepe a megszületésében, és mi okból, hogyan jött létre ez a széles értelemben vett „mozgalom”? Milyen aktivitások jellemzik? Mindig része volt-e az aktivizmus a tevékenységüknek?
Jana Juráňová: Az ASPEKT hivatalosan 1993-ban jött létre, de előtte körülbelül egy évig vagy akár többig is a környezet kialakításán, a folyóirat első számának előkészítésén stb. dolgoztunk. Az ASPEKT 2014-ig folyóiratként jelent meg, 1996-tól könyvkiadással bővült, közben pedig egy csomó oktatási-nevelési tevékenységet végeztünk és végzünk. A nők ellen elkövetett erőszakra és a nemi szerepekre érzékeny oktatásra-nevelésre irányuló projektekkel és egy sor olyan témával foglalkozunk, amelyeket ez alatt a két évtized alatt számos egyéb olyan civil kezdeményezés is átvett, amely időközben indult el, és valamilyen konkrét témát visz tovább nagyon kompetensen. Mi azonban közvetlenül aktivistaként csak kivételesen léptünk fel, fő eszközünk mindig az oktatás és a könyvkiadás volt.

PL: Mennyit változott a szlovák társadalom a nőkérdést illetően? Mennyit változtak a férfiak, és mennyit a nők? Mennyire lehet konstruktívan, jól kitaláltan elérni olyan csoportokat, amelyek nem ismerik a feminizmust?
JJ: Biztosan változott a társadalom, végül is eltelt több mint húsz év, és időközben az ASPEKT-en kívül Szlovákiában számos egyéb feminista szervezet is létrejött. Ráadásul az EU-csatlakozás óta egyes témák bekerültek a szélesebb köztudatba, ami egyrészt jó, másrészt azonban, ha nem tudnak miben megkapaszkodni a fejekben, üres handabanda lesz belőlük, rosszabb esetben pedig „gender ideológia”, a feminizmus valamiféle irracionális madárijesztője, ami mindmáig felfoghatatlan számomra.

PL: Hogyan kapcsolódik az Aspekt nemzetközi tendenciákhoz, és milyen helyi sajátosságokkal rendelkezik?
JJ: Az ASPEKT cseh–szlovák folyóiratként jött létre, és a kezdetektől együttműködtünk nőkkel Németországból, Amerikából, Olaszországból, a volt Jugoszláviából, természetesen Csehországból, Ausztriából, Lengyelországból, Oroszországból és más országokból, szórványosan Magyarországról is. Amennyire a kapacitásunk engedi, bekapcsolódunk különféle nemzetközi projektekbe. Jelenleg azonban a legnagyobb probléma életben tartani bármilyen civil aktivitást, különösképpen feminista tematikájút. Ebben is a segítségünkre voltak a múltban külföldi nők, és mi ezt végtelenül nagyra becsüljük és adósságként tartjuk számon. Ami a társadalmi felelősséget illeti, olyan mértékben, amilyenben ez lehetséges és amilyenben kihatással tudunk lenni a társadalmi problémákra és kérdésekre, természetesen felelősséget vállalunk.

PL: Hogyan viszonyulnak egymáshoz az alkotói pályájának – tisztán csak elvben elválasztható – részei: a nőszempontú gondolkodás, a feminizmus, illetve a témaválasztás? Miként követik egymást szerzői pályáján a különböző műfajok? Hogyan hatnak egymásra? Hogyan függnek össze alkotásai a feminizmussal? Például a témaválasztás terén.
JJ: Bizonyára összefüggnek, azonban nem annyira szembetűnően, ahogy ezt olykor a kritikusok igyekeznek tálalni, szinte minden recenzió bevezetőjében, bárminél, amit írok. A feminizmus számomra egy lehetőség, hogy sokkal jobban lássam mélységükben a dolgokat, kritikus és emellett nem destruktív véleményt alakítsak ki, ne hagyjam elvenni a humorérzék, sőt néha a kifigurázás lehetőségét, lehetőség arra, hogy aláássam egyes csoportok különböző automatizmusait és öntetszelgését. És sok más egyéb jelentése is van számomra. Ez valójában meglehetősen bonyolult – az ideális az lenne, ha azok tudnák megválaszolni ezt a kérdést, akik az irodalomra reflektálnak, de Szlovákiában ezidáig a feminista világlátás sokaknál olyan üres frázisokkal kapcsolódik össze, hogy nem is érdemes szót ejteni róla.

PL: Miért kezdett el drámát írni? Mit gondol a színházról?
JJ: Drámát jóval korábban kezdtem írni, mint prózát. 1988-ban egy színészbarátnőmnek írtam a Salome című darabot, mivel rabul ejtette őt a téma, és nekem abba a monodrámába nyilván többet sikerült belesűrítenem, mint amennyit az első pillanatban tudatosítottam, úgyhogy Jana Bittnerován kívül, aki Szlovákiában és később Franciaországban is játszotta, egyszer Zita Furková is előadta.

Később a Misky strieborné, nádoby výborné (Ezüst tálak, kiváló edények, 1997, könyvként 2014) című darabban a szlovák nacionalizmussal és a XIX. századi nemzetébresztőkkel szembeni formális csodálattal foglalkoztam. A darabot tavaly egy fiatal színésznőkből álló társulat mutatta be Alena Lelková rendezésében a Štúdio 12-ben meglepő sikerrel. Még a létező szocializmus időszakában Blaho Uhlárral együtt írtam a Téma Majakovskij (1987) című darabot, amelyet az akkori Gyermek- és Ifjúsági Színházban mutattunk be Nagyszombatban, mintha az 1917-es októberi orosz forradalom évfordulójára készült volna, a valóságban azonban a totalitárius viszonyok meglehetősen nyílt kritikája volt.
2014-ben a Színházi Intézetben több színház és rádió számára írt darabom megjelent Hry (Színjátékok) címen – volt, amit előadtak ezekből, volt, amit nem. Fiatalkoromban nagyon vonzott a színház, és abban az időben, amikor nem tudtam elképzelni, hogy valaki publikálja a dolgaimat, a színház volt számomra az a közeg, ahol legalább valamelyest érvényesülni tudtam. Mindmáig vonzó számomra a színház az aktualitása és a visszhang azonnali lehetősége miatt, amivel összefügg az a lehetőség is, hogy végiggondoljuk és megvitassuk az egyes témákat és álláspontokat. Ebben az értelemben kétlaki vagyok – prózát és színműveket is írok.

PL: Mennyire fedik egymást önnél a személyes és a társadalmi szempontok? Hogyan látja, a Szabad Európa Rádió időszakához képest mi történt társadalmi szinten? Mit jelentett akkor az a fórum? Mit tanult meg ott? Mi az, ami ma már nem érvényes abból a korszakból?

JJ: Egészében véve gyakran összefonódnak nálam a személyes és a társadalmi, a privát és a közéleti témák, amiért nem egy lekicsinylő, rosszalló kritikát kaptam, de ezen nem tervezek változtatni. Olyan országban élek, amely határozottan nincsen rendben. Történelmi emlékezetvesztésben és önreflexióhiányban szenved, az emberek különféle idealizált elképzeléseket ápolnak magukról, tehát inspirációból van bőven. A Szabad Európában végzett munkám volt az egyedüli időszak, amikor újságíróként dolgoztam, és mivelhogy ez éppen az áldatlan „mečiarizmus” időszakára esett, felszabadító volt számomra, hogy szabadon, nyíltan és főként kritikusan fejthettem ki a véleményemet. A Szabad Európa nem vetette alá magát az akkori kormánynak, és nem volt oligarchák kezében sem, ami nagy dolog volt. Utána viszont már nem tudtam újságírónő lenni. Emlékszem arra a pillanatra, amikor undort éreztem a torkomban valamilyen munkáspárt és nemzeti párt politikusai végtelenül buta szövegeinek idézésekor. Akkor azt mondtam magamnak, hogy inkább a saját gondolataimnak és szavaimnak fogom szentelni magam. A Szabad Európában töltött időszak megtanított arra, hogy újságírónak lenni nagyon felelősségteljes munka, az ember széles tömegek számára fogalmaz meg dolgokat. Az újságíróknak rá kellene érezniük, mikor tájékoztatnak, és mikor terjesztenek ehelyett különféle előítéleteket vagy demagógiát, vagy mikor hangosítják fel túlságosan a politikusokat, akiket inkább ki kellene kapcsolni. Úgy gondolom, hogy azóta főként az változott, hogy internettel, szociális hálóval és hasonlókkal kezdtek dolgozni a médiában.

PL: Van különbség az 1989 előtti és utáni írói tevékenységében?
JJ: 1989 előtt csak a Salome című színművet írtam meg, amit éppen a berlini fal ledöntésének napján mutattak be. A Téma Majakovskij (1987) című színházi kollázst, amit Blaho Uhlár rendezővel együtt írtam az akkori Nagyszombati Gyermek- és Ifjúsági Színházban, 1987-ben mutattuk be – a rezsim kritikájának apropójául az 1917-es októberi orosz forradalom évfordulóját választottuk, úgyhogy a helyi kommunista struktúrák ezt úgy fogták fel, nincs is mit ellenőrizni. Végül az emberek körében nagy visszhangja lett, és azok számára, akik elfogadták a színházi repertoárt, talán már kellemetlen volt bármit is kezdeni vele. Az összes többi munkámat már 1989 után írtam.

PL: Žila som s Hviezdoslavom (Hviezdoslavval éltem) című könyve most jelenik meg angolul Ilona, My live with the Bard címen. Fontos benne a nemzeti konvenciókkal és a nemzeti szimbólummá vált szereplőkkel szembeni kritikus állásfoglalás, a bárd megítélése a felesége nézőpontjából. Hasonló témát dolgozott fel a Misky strieborné, nádoby výborné című darabban is, a Ľudovít Štúr és köré csoportosuló nemzedék feleségeiről. Mintha le akarná rombolni a nemzeti történelemről kialakult sztereotip, egyszerűsített gondolkodást. Miért fontos ez ön szerint? Van ehhez mintája a világirodalomból?

JJ: A Žila som s Hviezdoslavom című regényben és a Misky strieborné, nádoby výborné című színműben közös a férfinagyságok által beárnyékolt nők megítélése. A világirodalomban főként a XX. század 70-es éveitől írtak sokat a jogtalanul elfeledett, a férfiak árnyékában élő nőkről. Szlovákiában ezt a témát még érdekesebbé teszi, hogy a nemzeti ikonok ünneplése itt kiüresedett, és nem is annyira a büszkeségünkről vall, mint inkább a saját kultúrtörténetünk elégtelen ismeretéről.

PL: Mi volt a legfontosabb, legtanulságosabb az ön számára az Agneša Kalinovával közös interjúkötet készítése során, mennyire hatott ez a munka saját, Nevybavená záležitosť (Rendezetlen ügy) című könyve megírására? Mi volt a célja ezzel a könyvvel? Mit akart megmutatni, feltárni a múltfeldolgozás és a mai problémákra való rámutatás révén?

JJ: Kalinová interjúkötete (Rozhovor s Agnešou Kalinovou) szó szerint mérföldkőnek számított a saját munkámban. Sosem csináltam korábban semmi ennyire átfogót, és ha nem lett volna Kalinová olyan fenomenális emlékezettel, szerkesztői és újságírói tapasztalatokkal megáldott kiváló elbeszélő, a könyv nem született volna meg. A felkészülés során leginkább a világháború idejére és az ’50-es évekre összpontosítottam. De amikor beszélgettünk, majd amikor a könyvet véglegesítettük, az összes időszak fontosnak bizonyult, mivel éppen a köztük levő összefüggés az abszolút meghatározó, és az a tény, hogy az emberi élet évtizedekben telik, amelyeket olyan erősen és gyakran szörnyű eszközökkel formált a történelem. A Nevybavená záležitosť című regényt éppen az egyik szereplő ösztönözte a sok közül, akik az Agneša Kalinovával folytatott beszélgetésünkben bukkantak fel, és olyan intenzív érzés kerített hatalmába, hogy az én életemnek is a részévé váltak.

PL: Tizenéveseknek szánt könyvei megírásakor milyen szempontok vezérlik? Milyen problémákra szeretne rámutatni, milyen életvezetési tanácsokkal próbál szolgálni a fiataloknak? Követi a könyveire érkező reakcióikat?

JJ: Főként az az intenzív érzés vezérel, hogy a lányok és a fiúk a gyerekkor és az ifjúkor között húzódó időszakban a nemi sztereotípiák erős és nagyon korlátozó hatásának vannak kitéve. Ezek a könyvek abból a vágyból születtek, hogy a gyerekeknek lehetőséget adjunk arra, hogy másként gondolkodhassanak, és emberségüket különféleképpen és szabadabban is fejlesszék, ne csak megkötő sztereotípiákban.

PL: Hogyan látja a saját írásait és a többi nőíró helyét és szerepét? Hogyan változott ez az irodalomban és a köztudatban, az irodalmi kánonban?

JJ: Szlovákiában egy erős nőírói hullám jutott szóhoz, amelynek képviselői az irodalmi narratívák, attitűdök, írásmódok nagyon színes mozaikját alakítják. Sokuk meglehetősen szubverzív módon viszonyul a kánonhoz, amit nagyra értékelek.

PL: Kiket adott ki az ASPEKT Kiadó, és mennyire reagál más kiadóknál megjelenő külföldi és belföldi nőírók munkáira?

JJ: Törzsszerzőink közé tartozik Jaroslava Blažková és Irena Brežná, és Uršula Kovalyk három könyvét is kiadtuk. Megjelentek nálunk Jana Bodnárová, Etela Farkašová könyvei, de fiatalabb szerzőnők könyvei is, például Nóra Ružičková, Elena Eleková vagy Marcela Veselková, Inge Hrubaničová stb. A kiadói tevékenység az ASPEKT számára kulcsfontosságú, azonban nemcsak szépirodalmat adunk ki, hanem különféle egyéb tevékenységekkel is foglalkozunk, tehát figyelemmel követjük a szlovák termést, miközben a független kiadók mozaikrészének tartjuk magunkat.

PL: Bemutatná azokat a szlovák írónőket, akiket a legtöbbre tart, akiket a leginkább kedvel, és akiket fordításra érdemesnek tart?

JJ: A már említett szerzőnőkön kívül – mivel kijelenthetem, hogy teljes mértékben azonosulok valamennyi alkotással, amelyet kiadtunk – személy szerint nagyra tartom Zuzana Mojžišová és Jana Beňová műveit, és örülök, hogy az írónők palettája egyre tarkább, hogy a mai világ nagyon érdekes – női írás alkotta – lenyomata keletkezik, tehát jóval több nevet is meg lehetne említeni.

PL: Hogyan lehetne még továbbfejleszteni az ASPEKT tevékenységét?

JJ: Az ASPEKT-ben aktívan reagálunk a társadalom aktuális történéseire. Mostanában állították össze fiatalabb kolléganőink a munkáról és az állampolgárságról szóló publikációikat. Ľuba Kobová állította össze a Feministky hovoria o práci. Ako sa ženy stávajú subjektmi kapitalizmu (Feministák a munkáról. Hogyan válnak a nők a kapitalizmus alanyává) című publikációt, amelyben megtalálhatók eredeti és fordításban megjelenő tanulmányok is, például a nők rabszolgamunkájáról, a gondozással összefüggő munkákról. Zuzana Maďarová és Alexandra Ostertágová állította össze lefordított tanulmányokból az Občianky a revolucionárky. Ako, kedy a kde sa vylučujú nevhodné subjekty (A nők mint állampolgárok és forradalmárok. Hogyan, mikor és hol rekesztődnek ki az alkalmatlan alanyok) című publikációt, amelyben a női migránsprobléma is teret kap.

A múltban sok társadalmi témát vetettünk fel, és elértük egyrészt azt, hogy a társadalom komolyan kezdett velük foglalkozni, mint például a nőkön elkövetett erőszak témájával, másrészt megpróbáltuk egyes témáknál a diskurzust a célzott egyszerűsítés szintjéről a szubverzív és kritikus elmélkedés szintjére helyezni, mint például a reprodukciós jogok esetében.
Szorgalmaztuk a nemileg érzékeny oktatás problematikájáról való beszédet is, több elfeledett női személyiség újrafelfedezését, az ő sorsuk és alkotásaik megjelenését a nőtörténelmi nagyprojektben, és további hasonló témákat. Végül is az ASPEKT már folyóirat formában is több eszmecserét ösztönzött, és mindmáig reagálunk azokra a problémákra, amelyek leginkább foglalkoztatják a társadalmat. A társadalom nemi szempontból érzékenyebbé válása mint átfogó téma folyton aktuális, ha csak a női ábrázolást vesszük a reklámokban, a nők és a férfiak bérezésének különbségét, a nők számarányát különféle magas, ám társadalmilag kevésbé elismert beosztásokban. Sosem jártuk a közvetlen aktivizmus útját, de mindig ösztönöztük az eszmecserét és igyekeztünk azt egy rendes, civilizált társadalom színvonalán tartani.

PL: Milyen írói tervei vannak még?

JJ: Éppen most fejezem be a Tichý bič Mila Urbana (Milo Urban csendes ostora) című művem a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház (SND) Kék Szalonja (Modrý salón) számára. Milo Urban a XX. század egyik legmarkánsabb szlovák szerzőjeként a háborús szlovák állam idején a Gardista című újság főszerkesztője volt, amely a kor legjobban uszító és ideológiailag legförtelmesebb médiái közé tartozott. Ő maga is írt bele, ahogy más akkori rezsimújságokba is, például a nemzeti szocializmus dicshimnuszait. A darabbal arra is igyekszem reagálni, mi történik ma körülöttünk – miért nem tudják az emberek Szlovákiában több mint negyed évszázaddal a kommunista totalitarizmus bukása után sem elfogadni a másságot? Miért lesz téma minden választás előtt egyszer az LGBTI-kisebbség, máskor a nemi ideológia, amit madárijesztőként kreáltak a rémült és ezen a területen teljesen tudatlan ultrakonzervatívok, esetenként a roma népesség, most pedig a legrosszabb háborús területekről menekülő emberek ügye. Ezekben az esetekben elveszik a másik fél emberként való észlelése, és valamiféle félelmek és gyűlölet kerülnek előtérbe. Hasonló félelemmel és gyűlölettel voltak teli a háborús szlovák államban is az újságok, amelyek főleg a zsidók, de a csehek és a romák ellen is irányultak, és amelyekben egyenesen útmutatókat nyújtottak egész lakosságcsoportok fizikai likvidálására, és mindez egy tehetséges szerző védjegye alatt, aki néhány humanista hangolású művet is jegyzett. Közben Szlovákiában tudnak Milo Urban esetéről, de nem reflektálnak rá eléggé. Szükségesnek tartom, hogy rávilágítsunk arra, milyen gyakran, készségesen és ügyesen beszélik ki magukat és bagatellizálnak el ügyeket Szlovákiában, esetenként teljesen besöprik a szőnyeg alá XX. századi történelmünk legszörnyűbb eseményeit is.
Ezenkívül írok egy könyvet, amelyről azonban inkább előre nem árulok el semmit, mivel még dolgozom rajta. De több tervem is van – egyesek csak ötletek szintjén, mások konkrétabban. Van belőlük elég, úgyhogy remélem, hogy főleg elég időm és elég energiám is lesz hozzájuk.

PL: Vannak még illúziói?

JJ: Egyre kevesebb. Sajnos. És a jelenlegi erkölcsi krízis – Európa még mindig posztkommunistának és talán posztfasisztának is mutatkozó részében – még az utolsó illúzióimat is lerombolja.

Pénzes Tímea fordítása