Azért ír, hogy néha pihentesse a máját – Könyvfesztivál, 2016/3.
XXIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, 3. nap, 2016/4/23
A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál szombati forgatagában nehéz jó döntéseket hozni. Még annak a tudósítónak is, aki, tegyük fel, kizárólag a szlovák programoknak szenteli a napját. Megnézi például a szlovák témájú folyóirat-matinét, közben lemarad a szlovák Víťo Staviarskyról. De hosszú a nap, belefér még a szlovák Daniela Kapitáňová, aztán a szintén szlovák Pavel Vilikovský, majd az ugyancsak szlovák Peter Juščák, végül a szlovák irodalom fenegyereke, Balla is.
De nemcsak a tudósító maximalista, hanem a fesztivál szervezői is: az előző évi kánikulát hagyták szabadon garázdálkodni, az idei hűvösebb napokat pedig jéghideg levegő befújásával teszik még hűvösebbé. Hétvége van, és legalább a nap kisüt – ilyenkor mégiscsak többen látogatnak ki a Millenárisra, néhány dedikáló író asztalánál sorok kígyózni, és igencsak népszerű Nádasdy Ádám vagy Száraz Miklós György könyvbemutatója is. Ezen a napon derül ki az is, hogy az első Hazai Attila-díjat Bartók Imre kapja. A díszvendég országra, Szlovákiára fókuszálva a folyóirat-matinéval indítom a szombati napomat: Horváth Viktor moderálásával az Irodalmi Szemle, a Kalligram és az Opus, az erdélyi Látó, valamint a magyarországi Jelenkor szerkesztői és szerzői beszélgetnek szlovák tematikus számaikról. Hiába másfél órás azonban a program, sokkal kevesebb érdekesség hangzik el, mint amennyi a rendelkezésre álló időbe beleférne.
Folyóirat-matiné
Az Irodalmi Szemle főszerkesztője, Szalay Zoltán elmondja, hogy nem szerették volna egzotikumként kezelni a szlovák irodalmat, és hogy ma már szerencsére a korábbiakhoz képest természetesebb az átjárás a két nemzet irodalma között, Száz Pál pedig kiegészíti szerkesztőtársa mondandóát azzal, hogy a tematikus szám a fiatalabb, harmincas-negyvenes szerzőkre koncentrál. A Kalligram (a kerekasztalnál Csehy Zoltán képviseli) a kettős identitású szerzőkre figyelt, az Opus (Hizsnyai Zoltán és Tóth László) szintén, bár ez a kettős vagy többes identitás amúgy is gyakran jellemző a felvidéki magyar és szlovák szerzőkre. A Látó (Vida Gábor) és a Jelenkor (Ágoston Zoltán) külső segítséget is igénybe vettek a szerkesztésnél, a szlovák költők verseit magyarra fordító Vörös István pedig a szláv irodalmak avantgárd hagyományairól tesz említést. Elhangzik még, hogy az éppen megszűnő Magyar Lettre is összeállított egy szlovák tematikus számot, a szlovák Revue svetovej literatúry pedig éppen magyar szerzők szövegeit gyűjtötte össze.
A szlovák standnál nem sokkal később Németh Zoltán és Parti Nagy Lajos mutatja be Daniela Kapitáňová Könyv a temetőről című regényét, amit Samko Tále álnéven írt. Szlovák és magyar identitás keveredése itt érhető tetten a leginkább: a magyar származású szerző, ha erős akcentussal és bizonyos szavaknál akadozva is, de magyarul beszél, a történet meg amúgy is a határ által kettészelt Komáromban játszódik. Kapitáňová úgy érzi, hogy másfél évtizede megjelent könyve – a Magvető Kiadónak és Mészáros Tünde fordításának köszönhetően – végre hazatért. A regényt egyébként a Mečiar-korszakban írta, amikor a levegőben lógott a szlovák–magyar konfliktus. Parti Nagy szerint is magyar könyvről van szó, ráadásul amit a Samko Tále név mögé bújó Kapitáňová csinált, azt csinálta a Sárbogárdi Jolán néven ő maga is. Megemlíti még Hašeket és Hrabalt – aki a cseh mestereket olvassa, annak Samko Tále világa is otthonos lehet –, és felhívja a figyelmet Kornis Mihály, Tolnai Ottó és Závada Pál bizonyos írásaival való párhuzamokra is.
Estefelé záporok, zivatarok oszlatnak tömeget a Millenárison. Az Osztovits-teremben három szerző, Pavel Vilikovský, Peter Juščák és Balla (eredetileg Vladimír Balla, de mindenki csak a vezetéknevét használja) könyveit mutatja be a már említett Závada Pál, valamint Szilágyi Ákos és Németh Gábor. A műsor hosszúra nyúlik, Závada hosszasan ismerteti Vilikovský regénye, az Első és utolsó szerelem, Szilágyi pedig Juščák …és ne feledd a hattyúkat! című könyvének cselekményét, aztán Németh Gábor nevetteti meg a közönséget Balláról értekezve. Szerinte Ballát olvasni olyan, mint hullámvasúton ülni, ahol az ember hol örömében, hol félelmében visít, esetleg be is csinál – váratlan fordulatai miatt Csaplár Vilmoshoz hasonlítja a szlovák kollégát. Ha megkérdeznék Némethtől, miről szól Az apa nevében, nem tudna válaszolni, különben meg úgy érzi, Balla csak azért ír, hogy néha pihentesse a máját…
Németh Gábor Balla könyvéről beszél
Egy kicsit irigyli is, hogy többet ihat Víťo Staviarskyval, bár hozzáteszi, hiába tudnak inni a szlovákok, azért magyar nyelvben is csak egy raccsolás választja el az „írócimbora” és az „ivócimbora” kifejezéseket. Méltatja még Balla „magyarságteljesítményét”, elbeszéléseiben ugyanis nem fest pozitív képet a szlovákokról, bár szlovák hősei meg a magyarokat nem kedvelik túlságosan. Balla ezt annyival egészíti ki, hogy ha Budapesten élne, lehet, hogy ő is megutálná a magyarokat – itt van például ez a beszélgetés, ami túl hosszúra sikerül, pedig már fél órája ihatna a sokat emlegetett Staviarskyval. A beszélgetést moderáló Csehy Zoltán kérdésére válaszolva elmondja, hogy furcsa történeteit nevezhetjük ugyan realistának, de az övé csak egy leegyszerűsített valóság. Pontosabban hazugság. Még pontosabban az ő saját realitása. Engem pedig sikerül meggyőzni, hogy több szlovák szerzőt kell olvasni.
Szarka Károly