Bedecs László: Lüktet, de nem laktat (Veres Erika verseiről)

A szabad versben a jelzőhasználat még fontosabb költői eszköz, mint a kötött formában írt versekben, pedig legtöbbször ott is ez az egyik legfontosabb kritériuma annak, milyen szinten van a szerző nyelvi kompetenciája, asszociációs készsége, költői látásmódja. Veres Erika egymásba csúszó szabad versei sajnos elvéreznek ezen a próbán: néha túlságosan ismerős, közhelyes jelzőkhöz nyúl, néha túl is terheli a szöveget ezekkel, máshol pedig olyannyira elengedi nyelvi fantáziáját, hogy a jelzős szerkezetek tagjai közötti kapcsolat megfejthetetlen, zavaros vagy épp érthetetlen lesz. Van, hogy lágy, puha, nőiesen szép, klasszikus keretű képeket alkot, van ahol vad, meglepő, avantgárd gesztusnak látszó képeket használ, de miközben sem ez, sem az nem egyenletes színvonalú, következetesség sem fedezhető fel a voltaképp kétféle költői nyelv váltogatása között.

Pedig a versek beszélőjét, ezt a prés alatt lévő, sarokba szorított, csalódott, indulatos, de mégis csendes, jól kitalált alakot ebben a néhány versben is sikerült körültekintően és önidentikusan felépíteni, a hozzá illő hangulatot megteremteni és megtartani. A verseknek van lendülete és sodrása, és bár azt nem mindig érezni, merre tartanak, sőt sokszor abban sem vagyok biztos, hogy egy irányba tartanak, vagy egyáltalán tartanak valamerre, a sorok magukkal ragadóak, jó őket olvasni, képesek fenntartani az érdeklődést – és ez egyáltalán nem kevés. Annak köszönhető ez, hogy vannak a szövegekben kifejezetten erős, emlékezetes és nagyon jól megformált mondatok, vannak bravúrosan felépített képek, meglepő nyelvi megoldások, újszerű metaforák. Ezek azonban inkább tűnnek egyedi felvillanásoknak, eseti találatoknak, mint olyan alapnak, melyre hosszabb távon is lehetne építkezni. Sőt: ami elég lenne ahhoz, hogy az itteni válogatásból legalább egy versnyi szövegdarabot ki lehessen emelni.

Szövegdarabokról kell beszélnünk, mert ugyan a körülbelül százötven sornyi szöveg részletei sorközökkel, címnek ható első sorokkal és helyenként csillagokkal is elválasztódnak egymástól, éles határokat nem érzékelhetünk, sőt az egyes darabok is széttartó, egymással csak laza kapcsolatban álló, rövid, egy-két soros elemekre hullnak szét. Számomra ez azt jelenti, hogy a szerző képes költőien látni a világot, de még nem tudja az ötleteit és a tapasztalatait megfelelő formába terelni – hacsak nem ez a szétcsúszó, darabos, voltaképp rendetlen forma a számára megfelelő. Nem lenne ezzel egyébként egyedül a kortársai között, csakhogy akkor erről is meg kéne győzni az olvasót, például úgy, hogy a széthullás élményét a szövegben magában is tematizálja.
Az imént azt mondtam, szabad verseket olvashatunk, és ez, furcsa módon, még akkor is igaz, ha Veres Erika néha megpróbál rímelni. Nem szokványosak ezek a rímek, legalább abban az értelemben, hogy nem a várt helyekre helyezi őket, vagy pontosabban: nem teremt olyan poétikai helyzeteket, ahol egyáltalán várnánk a rímet, ezért esetlegesnek tűnnek. Ez a kiszámíthatatlanság még erény is lehetne, de maguk a rímek gyengécskék: „Nílus-stílus”, „málha-málna”. Bár van érdekesebb, eredetibb rím is, mint például a „hímes rét-hand made” – de mindkét esetben felvetődik, hogy egyáltalán szükség van-e az adott helyeken a rímre, nem erőltetett-e például a málnás rím, hozzáad-e bármit is a szöveghez. Kicsit slamesek ezek a megoldások: a rím csak a rímért, a jól hangzásért születik meg, tartalom nincs mögötte.

Látok néhány igazán szép, komplex képet, mint amilyen „az elmúlt tél zúzmarás üvegén át pislákol / a vékony falú kávéház éji ablaka” – ahol a tél üvege és a kávéház ablaka mintha helyet cserélne, de mégis mindkettő a helyén van, úgy értem, a szövegben megtalálják a helyüket. Kicsit lentebb azonban egy hasonló megoldás már nem működik: „kávéházi téli emlék szőnyegestül kirepül / szobám nyári ablakán”. A tél-nyár ellentét olcsó, az ablakon szőnyegestől repülő emlékek képe túl zavaros, sok már, a „szőnyegestül” szóalak modoros, a szoba nyári ablaka pedig giccses. És a szerző még tovább emeli a tétet, amikor a számára nyilván nagyon kedves „repülő szőnyeg”-toposzt próbálja ismételten versbe írni ugyanott. A rétet hasonlítja egy pokróchoz, aztán a pokrócból lesz szőnyeg, abból egy „hand-made” repülő szőnyeg, abból pedig lábtörlő. Biztosan jól is fel lehetne építeni egy ilyen sokszoros átváltást, egy hasonlatokból és metaforákból álló hosszú láncot, de itt kifejezetten átgondolatlannak érzem a megoldást, olyasminek, ami egyszerűen kicsúszik a szerző keze közül.

A jelzőkről kezdtem a bevezetőben beszélni, hadd fejezzem be tehát ezekkel a hozzászólásomat. Jó a „laktató ütem”, hiszen belehalljuk a „lüktető”-t is, miközben van olyan ütem vagy ütemes mozgás, ami kielégíti az éhséget. Jó a „fekete-tág úr”, bár kicsit József Attilá-s, még tetszik a „töhötöm testmeleg” szokatlansága és még néhány hasonló, bátor asszociáció, de problémás a végtelenül elhasznált „tétova hullám”, a közhelyes „éktelen szárnycsapás”, a modoros „mezítelen test”, a még modorosabb „békés nyugodalom”, a játékosnak ható, de egyáltalán nem olyan „rózsaszín szín” vagy „kifelé törekvő torony”, amivel az a baj, hogy befelé törekvő tornyot nem tudok elképzelni (igaz, kifelé törekvőt is csak nehezen – vagy talán a felhőkön át törekszik ki az ég felé?). Az „az a fajta irigység / ami riválist tölt el ellenfele sikere láttán” sorok azért gyengék, mert nem egy bizonyos, speciális irigységet neveznek meg, hanem magát az irigységet definiálják, unalmasan. A „mintátlan penészréteg” pedig nyelvhelyességi kérdést vet fel, hiszen a „mintás” ellentéte a legritkább esetben a „mintátlan”, és ez a szöveghely érzésem szerint nem egy ilyen kivételes eset. A „bóbiskoló figyelem” már határeset, de igazából képzavar, ahogy a „papírszerű falvastagság” is jól érthető, de valahogy mégsem stimmel. A vastagság inkább papírnyi, és az nem is vastagság már, hanem vékonyság: „papírvékony fal” – ez lenne a természetes kifejezés itt, ezt forgatja ki a szerző, ami örvendetes, de nem elég innovatívan, ami sajnálatos.
Egyszóval: Veres Erika versei ma még egyenetlen színvonalúak, de mivel látszanak nagyon is reménykeltő, ötletes, elismerést érdemlő, sőt kifejezetten bátor, kockázatkereső megoldásai is, a magam részéről, minden kritikus megjegyzésem ellenére is üdvözlöm ezeket az újabb szövegeit is.