Andrung Heinzelmann: A Ló nem úgy lép (próza)

Két mozdulat között történt, hogy megálltam. A mozdulatok lépések voltak, a lépések a konyhába vittek, a konyha a múltamban volt. A múltamban kisgyerek voltam, a konyhánkban buli volt, és Fonzi épp apámat utánozta, ahogy szenvedélyesen szónokol, és közben a gallérját húzogatja, mint aki egyszerre akar kivetkőzni magából és megakadályozni magát ebben. Fonzi a gallérját húzogatta, a vállát emelgette, meresztgette a szemét, a nagyok röhögtek, én röhögtem rajtuk, majd továbbmentem a nappaliba, az asztal meg volt terítve, ünnepélyes hangulat, oda volt készítve a bárszékem, hogy felérjem, lasagne illata terjengett, még sosem ettem lasagnét, úgyhogy inkább úgy mondanám, annak az illata terjengett, amiről anyám azt mondta, hogy azannya-lazannya, meg hogy apám hogy fog neki örülni. Kis csomag konfettit szorongattam a kezemben. Először láttam konfettit, szét akartam szórni, de nem, nem, majd ha felköszöntjük apát, már nemsokára megjön a busza. Rendes gyerek voltam, szépen ültem a bárszéken, ünnepélyes áhítattal szorongattam a konfettit a hátam mögött, amit apám rögtön kiszúrt, s bár tudta, mi az ábra, nem tudott lélekben is ott lenni. Nagyon udvarias volt, tudta, hogy mennyit készültünk, látta, hogy mennyire fontos nekem, remélte, hogy nem érzek meg semmit, sem a leheletéből, sem a hangulatából. Felvágta a lasagnét, megkonfettiztem, körbeugráltam, és paskoltam a fejét. Úgy ült ott, mint egy kupac second handes bőrdzseki. Magába volt rogyva, mint egy Buddha-szobor, amire kajla kis mosolyt rajzoltak az óvodások zsírkrétával. Megettük a lasagnét, kurva forró volt. Aztán megmondta anyámnak, hogy meghalt a Fonzi. Én akkor már rég nem voltam ott. Én már a jól ismert rézfolyosókat róttam, végtelenek voltak, és hidegek, gépészköpenyem egyre-másra beleakadt a kiálló vackokba, műszerek vagy miafranc, mentem az irányítóterem felé, de letértem jobbra, épp jött is valaki a lifttel, jó napot, igen, nem, lefelé, lefelé, egyre lejjebb, a pince a végtelenben találkozik a többi liftaknával, én egy emeletnyit afelé megyek, hát maga, a reaktorba, jóvan, hasznos munkát. Kinyílott az ajtó, megcsapott a dohszag és a kenőolaj édeskés illata, otthon voltam. Végre kezdődhet a munka, remélem, közben nem esek orra odafent, hiszen, ha jól emlékszem, éppen kávéért indultam. Felhúztam a rolókat, a négyből két falam üvegtéglából van, hogy jobban lássak a műhelyben, végignéztem a fal mellett összefüggő pultot alkotó gépeimen, mi fog ma kelleni, majd meglátjuk, egyelőre nézzük meg, mi a helyzet a központi helyszínen, felmarkoltam a dohányos zacskóm, és cigit tekergetve becsoszogtam Samuel Borkopf reb Marmonstein Matesztől (Ólov hasolom) örökölt kocsmájába. A székek még fel voltak borogatva, nyitás előtt egy óra volt itt mindig, így nem zavarhatták meg kvaterkánkat a vendégek. Lámpa csak a pultban égett, meg a mi bokszunkban.

– Paraszt a D4-re – vetette oda válla fölött Samuel Borkopf minden ceremónia nélkül, és tovább pancsolta a leánykát ártézi vízzel egy az egy arányban. Erről nem tudtam leszoktatni, akárhányszor hoztam is fel, rögtön kikelt magából, hogy az üzlet így meg így, ha nem vizezi, akkor még csak a nullszaldó sem jön ki, meg amúgy is, milyen francos uraságnak képzelem magam, hogy másnak jó – sőt jobb! – így, hogy a gazda, akitől veszi, az is csak így issza, meg amúgy is ingyért van, úgyhogy csak üljek a valagamon nyugodtan. Igazából csak megelőlegezte nekem, hogy ingyen iszok, ahhoz még előbb el kellett vesztenem a játszmát, nagyon fontos volt, hogy elvesszem, mert egyébként nekem kellett volna kifizetnem a cechet. Nem nagyon ment neki ez a vesztés, mint ahogy ebből a „paraszt a D4-reből” is kitűnik, hiszen így remekül megtámadta a lovamat, amit nekem eszem ágában sem volt onnan megmozdítanom, hiszen a királynőm a C6-on olyan sakkot tudott adni, amit csak a kiütésével lehetett kivédeni. Az pedig 9 pont, ami hatalmas lépés az ingyen ivás irányában. Kis lépés a királynőnek, hosszú lépés a májamnak! Leültem a bokszba, kitettem az alátéteket, és rágyújtottam.

– Hát jóvan, kisfijam – mondtam az anyám korabeli, pofaszakállas manusznak –, ahogy gondolod. Királynő a C6-ra!

– Hogy micsoda?! – hördült fel, ide akart rohanni, mert hirtelen nem is tudta, hogy ez mit jelent pontosan, de gondolta, hogy megint valami komiszkodás. Ártézi vizes kancsóval a kezében oldalra toppant, de meggondolta magát a mozdulat felében, és szétlötykölte a pulton. – A kurva picsába! Na várjál!

Annál több lesz benne a bor, gondoltam, és ahogy büszkén végignéztem a reménytelen helyzetű hadseregemen, még odakiáltottam neki: – Tudod mit, olyan jó volt ez a D4, hogy hozzál egy kör vodkát is! A vendégem vagy!

Hallgattam az üvegkancsók koccanását, az alattuk morajló dörmögését, a káromkodások szüntelen táncát dohánysárga fogai szlalompályáján, ahogy úgy járnak ki-be, mint kísértetek a várromok falai közt. Csorgást hallottam, mintha a borba vizelt volna bele – ez magyarázta volna a leányka külvárosi bukéját, amit még az ártézi víz is legfeljebb rosszá tudott feljavítani –, dobbant az üres kancsó, csörögve matatott a felső polcon sorakozó figurák között, levett két parasztot a vodkának, két lovat a bornak, az övén nagy sárga csillag virított, fekete csíkokkal, a helyi focicsapat, a Gelbe Stern logója, mindennél jobban féltette azt a poharat, én még csak hozzá sem érhettem, jobban féltette még a cigarettapapírjánál is, pedig azt is folyton rakosgatta, nehogy elérjem. Hiába totyogtam körbe az asztal körül, fittyet sem hányva a másnaposságára meg a szerelmi problémáira, hogy az egzisztenciálisakat ne is említsem, hiába nyúlkáltam fel és tapogattam végig az asztal márványmintás tapadófóliával bevont üveglapját, rájött, hogy a kisasztal közepére már nem érek el sehonnan sem, és attól fogva ott tartotta összes féltett kincsét: a cigarettapapírt, az öngyújtót, a dohányt és főleg a Gelbe Stern-es poharát. Hosszan morfondírozott a bábuk felett, oldalra fújva a füstöt, aztán előkészült a két lépésből mattra, és büszkén hátradőlt, nézte az arcomat, hogy reagálok, a konyhából hagyma sistergése hallatszott, az arcom nem árult el semmit, szemem viszont fénylett, nyálam óvatosan lopakodott végig pufi arcomon, kis ujjaimmal megfogtam a lovat, és egy sorsdöntő ugrással kiütöttem a királyát és a fehér futót egyszerre. Egy ideig úgy tett, mintha észre sem venné, de az erek biztosan észrevették a halántékán, mert fekvőtámaszozni kezdtek, majd cigivel hadonászva, görcsbe rándulva rámüvöltött:

– NEM MEGMONDTAM, BAZDMEG, HOGY A LÓ NEM ÚGY LÉP?!

Kijött anyám a konyhából, rávillogott a szemével, és csak annyit mondott, ujjait felmutatva: „Három. Hároméves.”

– Jóvan, jóvan. Megtörtént. Most már ezt a sztorit kell körbe-körbe hallgatnom? – förmedt rám. – Miért akarsz olyanra emlékezni, amire nem is emlékezhetsz?

– Nekem ez maradt belőle. Miért, ami neked van, az jobb? Ez az emberbe öntött dosszié? Ez a pulóveres adat? – mutattam az asztal végében ücsörgő Talamon Alfonzra.

– Ez jobb? Ez a magnóember?

– Mondja, kedves Talamon Alfonz – szóltam oda gunyorosan, öblös hangú, tudálékos riporter modorát mímelve –, mit gondol a mondatkonstrukcióiról? Vannak, akik szeretik, és akik nem?

– Kicsit erkölcsi, kegyeleti feladat is ma az irodalmárok között az életrajzi okoknál fogva nem túl vaskos életművemet értékelni, és ebből a hivatásszerű buzgalomból helyenként óhatatlanul adódik bizonyos fokú túlértékelés. De mit lehet ebből a népre kényszeríteni? A talamoni hosszúmondat legendás mérete persze valóság, csak egynek az idézése is szétfeszítené mondanivalóm kereteit, mindössze az a kérdés: valóban akkora teljesítményt jelentett-e ezeknek a monstrumoknak az előállítása? Ugyanígy nem tagadható a stilisztikai zsúfoltságon túl egyfajta képi-látomásos intenzitás sem, és meglehet: akadnak, akik épp az ilyesmit szeretik. De vannak olyanok is, akik nem feltétlenül.

Samuel Borkopf röhögött. Én is elkaptam tőle. Koccintottunk a parasztokkal, lehúztuk, és röhögtünk. Talamon Alfonz meg nézett maga elé.

– Mindig mondta Fonzi, hogy sokáig fog élni, merthogy a dédapja is, ugyebár…

– Jajj, bazdmeg, de nemá, hogy összetéveszted Fonzit Talamon Alfonzzal! Andrung! Fonzit elcserélték a hullaházban!

– Jó, persze, persze. Tudom. Ez csak az ekhója.

– Ez egy megfejtett szudoku, bazdmeg! Mert egyesek azt hiszik, hogy az irodalmat nem olvasni kell, hanem megfejteni! Tessék! – Még a homályban is látszott, hogy vérvörös lett a feje, az ütőerek kidagadtak a halántékán, és a cigarettájával hadonászott Talamon Alfonz felé. – Tessék, sikerült! Be van dobozolva, mehet a többi közé a polcra! Az, hogy miről írt, vagy mi volt fontos neki? Hogy milyen mélyen tudott érezni, vagy hogy milyen kurva csökönyös volt? Ki a faszomat érdekel! Hogy miről gondolkodott? Meghalt, és zseni volt! Meghalt, és nem volt zseni! Csak ez a fontos. Ahh!

Azzal lecsapta a poharat, és hátrament a raktárba.

– Mi tagadás, szerencsés csillagállás alatt születtem – törte meg a csendet Talamon Alfonz –, koraérettség, nagynevű pályatárs következetes és rendszeres beavatkozása a fogadtatásomba, a regionalitás figyelemfelkeltő szociológiai mozzanata mindmind egyengették az utamat a szakmai sikeremhez. De lehet-e csupán a szerencsés csillagállásomnak betudni azt, hogy én, a harmincévesen elhunyt író, húsz évvel a halálom után is a huszadik század végének egyik legeredetibb magyar – ha úgy tetszik, felvidéki magyar – írója vagyok?

– Hagyjad, fiam – mondtam neki fáradtan –, a ló nem úgy lép.

Kovácspatak, 2016. március 21.