William Shakespeare: Egy szerető panasza (vers, Horváth Lajos fordítása)

Elérve egy hegy oldalát, a visszhang,
Mi lelkesít, hogy bánatán tünődj,
Megihletett; csak úgy sodort e bús hang,
S ledőltem ott, ahol mesélt a völgy;
Hamar, csodáltam, ím, egy csalfa hölgy
Lapot szakítva sírt, mint vad vihar,
S letörte gyűrűit a bús zavar.

Fején a szalmaszálból szőtt kalap,
Mi lánytekintetet vigyázva véd,
Arcát takarta; nem láthatta nap
Az elhalt báj felhasznált végzetét,
Ifjú báját Idő se tépte szét;
Hiába volt dühös, szépsége mind
Kikandikált gyűrött arcán megint.

Zuhogva ömlött kendőjén a könny,
Zilált lapjain több öntelt alak
Áztatta selymes ábráját külön,
Elárasztotta viharzó harag,
Amíg betűzte, hogy mit mondanak,
Sikoltva ráözönlött annyi baj,
Hogy elmélyült és feltört a moraj.

Bősz pillantása, mint lovas szekér
Az égövekre támadt lázadón,
Utána, mint megtört, levert tüzér,
A földre hullt a feldúlt ártalom,
Tekintetén letört a fájdalom,
Mindenfelé lövellt bizonytalan,
Észbontó volt a feltűnő roham.

Szabályosan font haja kusza volt,
Jelezték, milyen gondatlan keze,
Pár fürt kalapja szálaként hatott,
Mi sóvárgó arcán sápadt vele,
Néhány a szalaggal függött le, de
Fogságukhoz hűen tűrték soruk,
Habár nyeglén lazították maguk.

Míg vízbe fúlt a parttalan kamat,
Sok ékkövét vetette el szegény,
Egyenként nyelte mind az áradat,
Felkavarta a süppedő merény,
Törlesztett, nem maradt egy csepp remény,
Akár a jótékony fejedelem,
Ha mindenéből nincs már semmi sem.

Sok gyűrött jegyzete is volt elég,
Sóhajtva tépte, majd áztatta ár,
Hány díszes aranygyűrűt tört, de rég
Lesüppedt síremlékük lett a sár;
De több levelet rejtett a kosár:
Volt benne vérrel írt selyemvonás,
Ügyes, titokzatos, hatásvadász.

Azokkal fürdette a vízözön,
Tépázva hullt a könnye, mint a csók,
„Csaló vér!”, sírt, „hány hamisság köszön
Minden szavadból! Elcsúfít a bók,
A tinta is csak átkozódva fog!”
Ahogy kimondja, őrjítő harag
Dühíti, annyi szó hazug, hanyag.

Miközben így sírt, egy nagy csorda épp
Felé haladt, végül egy agg csuhás,
Ki hetvenkedett néha, ám a szép
Órái elhagyták, mint annyi más –
Elérte, vonzotta ily szép csapás,
Megértőn kérte, panaszolja el,
Mi bántja, hallgat addig, és figyel.

Pásztorbotjára támaszkodva, már
Illő távolban ült türelmesen,
Megint kérlelte hát, epedve vár,
Csak ossza meg a bánatát, hiszen
Vigaszt nyújt mindenre az értelem:
Lecsillapul az elragadtatás,
Ha megnyugtatja jótékony tudás.

„Atyám”, szólt, „számodra tán feltűnő,
Ha megsebzett pár átkos óra rég,
De mégse hidd, hogy elnyűtt az idő,
Szívem se vén, csak bánatomban ég:
Nyíló virág lehetnék én ma még!
Üdén virulnék, ha úgy szeretem
Saját magam, mint senki mást sosem!

De jaj nekem! Mert megnyert túl korán
Egy ifjú vágy – üdvöm ellen való –,
Ilyen természetes szépség talán
Megannyi lányszemnek kápráztató;
A szerelem akár egy új lakó,
Amint a szépségébe költözött,
Már istenítve bálványozta őt!

Bronz hajtincsei göndör fürtökön
Libbentek ajkához, ha fújt a szél,
Mit jó megtenni, édesebb öröm,
Ha eltalálja hajlamunk a cél:
Ki látta, tőle elbájolva él;
Parányi pompája is sejteti
Az Éden végtelen kegyét neki.

Arca még nem volt olyan férfias.
Álla épphogy kezdett pelyhedzeni.
És bársonyos bőre ifjú, csupasz
Szépségében volt oly gyönyörteli:
A borostáját úgy emelte ki;
Kedves kétségek táncoltak vele,
Úgy szebb, ahogy van, vagy jó nélküle.

Jelleme szép volt, mint az alkata,
Lánynyelven szólt, és attól volt szabad,
De férfidüh dúlt benne, mintha a
Tavasz záporozna az ég alatt,
Mint üde szél, mi rendetlen marad.
Indulata és ifjúsága is
Szépítette, mi benne oly hamis.

Jól lovagolt, gyakran mondták: „Lova
Azért olyan szilaj, mert rajta ül.
De büszkén, szépen vágtáznak tova!
Hogy ugrat, fordul, száguld és kerül!”
A kérdés is derék, vitán felül:
Vajon miatta oly csodás a ló,
Vagy ő szerény, és paripája jó.

Ítéletük egyhangú lett hamar:
Valóban élete az éltető,
Miatta éled annyi dísz, pazar
Tökély, mi benne kész, más mind merő
Segédlet: helyénvaló, megnyerő,
De épp csak toldalék; kívül-belül
Nem alkotják, mind tőle üdvözül.

Így féken tartott nyelvén mennyi mély
Kérdés vagy érv vitathatatlanul,
Vagy hány nyomós ok, ismételt szeszély
Javára vált előnyösen: ki túl
Vidám, csak könnyezik, ki sír, vidul,
Ha hallja őt, és érti is a szót –
Mindenkit meggyőzött és meghatott.

Övé volt annyi ifjú, vén kebel,
Legyőzte mindkét nemet ily hatás,
Szolgálatuk se volt ekképp teher,
Rajongtak érte, ez se volt vitás:
Uralta őket ily csodás varázs;
Követték óhaját, bármit szeret,
Sajátja lett minden vágy, élvezet.

Volt, aki róla képet is kapott,
Szemgyönyörködtetőt, elméset is:
A sok bolond már képzetekbe holt,
Ha jobbnak ítéltek mindent komisz
Szülőföldjükön túl, habár hamis:
Jutalmakért eseng az élvezet,
De nem, ha köszvényes nagyúr fizet.

Övé lett minden, mit keze sem ért,
Remélték, hogy mindig velük marad,
Én szerencsétlen! Boldogságomért,
Hiába voltam ártatlan, szabad,
Miatta lettem önként áldozat:
Ifjúi báját méltattam, midőn
Virágaim szakítgatta dicsőn.

De semmit sem kértem tőle soha,
Mint sok korábbi, nem gyötört szeszély;
Tiltott tisztességem védtem, hogy a
Biztos távolban ne érjen veszély;
Tapasztalásom sem volt épp erély:
Újravérző bizonyíték maradt
E sok hamis kő, prédái miatt.

De, ah, ha az, ki rossz példát kerül,
A szánandó kárt mért becsülje meg?
Erőltetik, habár ellenszegül,
Az elkerült vészt, amitől remeg?
Mi még megáll, utóbb elténfereg;
Dühünkben eltompít a sok tanács,
De edz, hogy bölcsebb belátásra válts.

A vérünket nem csillapítja le,
Ha megfogadjuk azt, mit más javall,
Mi jónak látszik, ki nem él vele,
Mit illem tilt, megárt, ha vágyba csal?
Ó, étvágy! Hited ellenére vall,
Ha ízlésfüggő már a kóstoló,
De sír az indok: „ez az utolsó”.

Annyit még mondtam róla, hogy „csaló”:
Ismertem, hódít azzal is, ha int,
Hallottam hírét, hogy hol hált, vagy, ó,
Láttam, hány lódítást leplez, legyint;
Esküdött: tudtam, hazudik megint,
Hogy minden szóképe műalkotás,
De szíve is csak csalfa megszokás.

De mindez ellenére védtem én,
Hiszen csak ostromolt, hogy: „Drága lány,
Szánd meg fájó ifjúságom! Szerény
Eskümtől ne félj, szavam sem silány,
Nem esketett még sosem ily talány!
Távolról láttam, mi a szerelem,
Ha te nem vagy, én meg sem ismerem!

Vérem vitt vétkeimre esztelen,
Minden hibám, mit rajtam látsz, csekély,
Emészt az önvád és a gyötrelem,
Nem volt az szerelem, csak kerge kéj,
De szenvedés lett minden szenvedély;
Habár elmúlt a szégyenérzetem,
Csak szárnycsapás volt minden szerelem.

A sok közül, kiket látott szemem,
Nem akadt, akiért lángolt a szív,
De vonzalmam se volt fikarcnyi sem,
Se kellem, ami kényelemre hív:
De lelkifurdalás bennem se vív,
Mert dísztárgy volt csupán mindjük szíve,
Szívem nem birtokolta senki se!

Sok sebző vágyam átlátszó hitel,
Hány halvány gyöngy és vérvörös rubint;
De kínos a pompás életvitel,
Pirít, mikor váltságuk rám tekint,
Ha holtsápadt kedv bíbor színbe hint;
Szelídség ez, rettegés hatása,
Bent tábort üt, de kívül küzd csatázva.

Nézd! Fürtjeiket adták zálogul,
Kis hajcsatra fűzték szerelmesen,
Több apróságot is kaptam, ha túl
Érzékenyen játszottam szerepem.
Kedves ékszert is adtam, és igen
Eszes szonettekkel növeltem az
Értéküket, hogy legyen mind igaz.

A gyémánt gyönyörű szép és szilárd,
De hát miért átlátszó mindene?
A sötétzöld smaragd ugyan mit árt,
Nem ragyogó, ha nincs egy fénye se?
A zafírt zenitje árnyalja be?
Opál olvasztja el? Megírtam én,
Csodás kincsük milyen mesés erény.

De nézd, hány forró vágy és mennyi zsákmány!
Szelíden legyőzték a gyöngeséget…
Beteltem, mégse ártott semmi ármány,
E kölcsönökkel így adózom érted:
Te vagy nekem a kezdet és a végzet;
Tiéd a sok szükséges áldozat,
Oltáruk voltam, védnököm te vagy!

Ó! Eszményítse mind fehér kezed,
Miért a dics megáld az égin át;
Fogadd el, tiéd minden élvezet,
Megannyi sóhaj kérlel és imád;
Követként lesem óhajod tehát,
Neked szolgálok, és a sok darab
Egyetlenegy lesz veled, s boldogabb.

E rajzot egy apáca küldte el,
Egy álszent nővér. Ez egy szent ima…
Csuháját csak dísznek öltötte fel,
Virágzott is pompás tulajdona;
A gazdag lelkek keresték, noha
Hűvös távolságot tartott, na de
Örök szerelem volt az élete.

De édesem! Szenvedés volna, ha
Felélnénk azt, mi még miénk se volt,
Megjátszanánk, mit nem láttunk soha,
A bűnhődés, ha színlelik, felold?
Mert dicsőséges híre mégse zord:
Ha égbe juttatják sebhelyei,
Kihágása hősiessé teszi.

Ó, nézd el nekem, hogy nem kérkedek:
A véletlen vetett elébe csak,
Erejét a pillanat törte meg,
Ma zárdában kereng s látszatra vak,
Hithű szemén át szerelem kacag.
Hogy el ne csábuljon, elzártan él,
De csábítóbb, hogy szabad és ledér.

De fenséges vagy! Mondd, mit ér a szó?
A széttört szívek – miket védtem én –
Forrásvizének kutam lett a tó,
Óceánodba öntöm, mi enyém,
Így, én is, neked leszek nyeremény,
Erőd betöltve hódít, győzve bír:
Meghűlt kebledre szerelmünk az ír.

Apácacsábításra vitt a vágy,
Kinek fenyítve üdve lett a kegy,
Szemének hittem, ha támadva lágy,
Akkor minden hitszegés egyre megy:
Ó, erős szerelmem! Veled nem egy
A bonyodalom, téged eskü véd,
Minden te vagy, és minden más tiéd.

Ha lenyűgözöl, mit tanít a sok
Elcsépelt példa? Lángol bár az arc,
Hány akadály hűvösen visszafog,
Vagyon, félelem, törvény, sors! A harc
Is béke veled, nem érhet kudarc,
És édesít, hiába fáj a kín,
Hogy nem gyötörheti már semmi szín.

Sok szív, mi tőlem függ, most megszakad,
Megtörten érez, vérzőn nyög, eped;
És könyörög, hogy szívedbe fogadd,
Ne küzdj az ellen, ki téged szeret,
Hiszen negédes esküm is tied,
Mint megbízható erős kötelék,
Mi szentesítve becsülettel ég!”

Ezt mondta, könnyes szeme, mint a tűz
Hevített, most is orcámon pirul;
Arca forrása oly mederbe űz,
Ahol meggátolt áradása dúl:
Ó, üdv az árnak, ha mederbe fúl!
Kristályba zárt izzó rózsa csoda,
Mert fénylő lángja víztükör-sima.

Ó, atyám! Hány hazugság pokla fér
Egyetlen parányi könnycseppbe, jaj!
De hogyha könnyek áradása kér,
Mily sziklaszívet nem enyhít a baj?
Hevül kihűlt kebel, mi oly szilaj?
Ó, csúf csalás! Hűs hit, forró harag
Fellángol, és máris halálra fagy!

Lám, fortélya is művészi tökély,
De meghatottan sírtam, én bolond!
Hagytam, hogy erkölcsöm lopja a kéj,
Könnyen lerázta gátlásom a gond;
Hasonlóságunk ekképp összevont:
Megenyhültünk, egymást siratva, sőt
Ő mérgezett, én gyógyítottam őt.

Megannyi végtelen finom fogás
Övezte, hány trükköt alkalmazott!
Perzselő pír, zaklató zokogás,
Ájult sápadtság is; eltűnt, holott
Hiába rabolt, nem játszott csalót:
Pirulva bókolt, megszeppent, ha bú
Gyötörte: falfehér lett, s szomorú.

Nem kerülhette egy érző kebel
Sem el ledér gyalázatát sose;
Szép jellemet szelídítőn teper,
De leplezetten úgy bénítja le,
Kit nyer, hogy ellenzi, mi érdeke:
S ha hőn áhított fényűzésbe ér,
Szűzi nőről és erkölcsről beszél!

Minderről üdvösségbe bújva szól,
Így rejtve el a csupasz ördögöt;
Az ártatlant csábítja ott, ahol
Felettük még a kerub őrködött.
Ifjú és egyszerű az üldözött;
Ah, én! Elbuktam, de kétség gyötör,
Hogy érhet újra hasonló gyönyör.

Ó, szeme szennyes belvízáradás,
Ó, arca pírja szalmalángnyi tűz,
Ó, szíve durva villámló csapás,
Ó, zokszava rossz leheletnyi bűz,
Ó, rajta minden csak látszatra szűz:
Elárulja, kit elárult a tett;
Megrontva újra, kit megbékített!

Horváth Lajos fordítása