Kiss Noémi: Pöttyös néni és az elveszett kulcs (részlet a Budapesti történetekből)

Amália és Dodó ikerpár, akik a Columbus utcában laknak, egy társasházi lakás keskeny, kolbászalakú gyerekszobájában. Csíkos a tapétájuk, és foszforeszkáló csillagok lógnak cérnákon a plafonról. Csak úgy bele lehet gabalyodni, olyan rendetlenek. Békától, a barátjuktól kapták ajándékba a hatodik születésnapjukra.

Ha éjszakára kinyitjuk a szoba kerek ablakát, mindjárt óriásira nő minden. Ellátni a Holdra. Onnan meg lehet szagolni a Marsot. (Sárszagú.) Az Esthajnalcsillag pedig simán megpöckölhető. (Vigyázat, tűzforró!) Ilyenkor bizony a Városliget felől befúj a csípős, hideg szél. Szélujjával végigmegy az összes játékon, az ágyakon, és a plafonból lógó cérnákat jól összekeveri. Még a függönyt is megremegteti. Majd, mint aki jól végezte dolgát, süvítve távozik.

Épp esteledik odakint. Lámpaoltó, pongyolás, hegyes orrú Pöttyös néni rendszerint ilyenkor kapcsolja le a városban a villanyokat. Amália és Dodó már pizsamába öltözve állnak az ablakban, fogják egymás kezét, kicsit izgulnak, és szaporán pislognak. Elhúzzák a függönyt. De nem történik semmi. Hol késik az alkony? Csattognak a kapcsolók, ám hiába. Nem akar besötétedni. Egyszer csak éles fényszóró csíkja világít be az ágyuk fölé és körbepásztázza a falakat. Valami nincs rendben, valami nagyon nincs rendben, mert irtóra villognak a fények. Közben már rég koromsötétnek kellene lennie, és denevéreknek.

Odakintről sistergő hangot hallani, aztán mérges szitkokat. Micsoda este! Egy felhő szálldos odafenn, körbe-körbe jár és gőzölög, meg köpköd. Egy néni ül rajta. Ide-oda billeg a háta. Pöttyös pongyolája kigombolva lobog a szélben. A kezében távirányító, integet és rikácsol: – Ki vitte el a szekrénykulcsomat? Megtalálom én – fentről minden élesebb. Reszkessetek, sunyi városi tolvajok! Átnézek minden gyerekszobát. Tűvé teszem, ha kell, egész lapos Pestet és a sziklás Budát.

A gyerekek visszaintegetnek. Pöttyös néni rájuk sem hederít, csak ordibál tovább.
– Hurrá, nem kell lefeküdni! Dodó, ma nem megy le a nap. Vegyük le a pizsamánkat!
Nincs, aki eloltsa a lámpánkat!
– Akkor nem mosok fogat. Gyere Amália, szedjük le a nénit az égből. Olyan hangosan kiabál, hogy megsüketülünk.
– Befogtam a fülem. Most már jobb.
Amália bemászik az ágyába, és bedugja a fejét a párna alá.
Dodó közben végigkutatja a polcokat. Kacat-kacat hátán. Fülbevalók, csattok, Lego és macilábak között kotorászik. – Megvan! – Kiabál nemsokára.
– A horgászhálón van egy kampó, azzal leszedem. Csak ne rikácsolj már, te banya!
Kilógatja az ablakon a hálót. Nem sokkal ezután nagy csattanás hallatszik.
Pöttyös néni bezuhan a szőnyegre. Megrázza magát, csak úgy porzik a ruhája.
– Hót világos ez a fránya Duna-parti város. Lassan éjfél, és szikrázik a Gellérthegy!
Az Andrássy úton dúdolnak a zongoristák, csörömpölnek a kávéházi tálcák
– és simán fent van még a nap? Láttam, hogy szalad a járda. Futnak a lakók a Nagymező utcába, színházba, operába. Nem is kellett felkapcsolni a buszok fényszóróját. Világos van, mint a vakablakban. Mindjárt szívszélütést kapok.
– Szegény, öreg néni! Sajnálkoznak a gyerekek.
– Na, ne szemtelenkedj, hékás. Rózsás fiatalasszony vagyok.
– Ó, bocsánat, nem akartuk. Nem úgy akartuk, hanem úgy.
– Nem úgy, nem úgy, tudom én, ti mindig mást akartok, mint amit mondotok.
Na, hát pont ezért jöttem be hozzátok. Oda, nézzetek! Mutat a Városliget irányába. A háztetőre tapadnak a denevérek. A macskák a bokorban hűsölnek
– és a fáknak hosszú, nyúlós árnyéka a csillogó utcakövön hever. Mindenki a kapcsolómat várja – de nincs. Valaki elvitte. Eltolvajolta.
– Ki volt az? Kérdezi Dodó meglepetten.
– Ha tudnám, már okosabbak volnánk. Ezzel Pöttyös néni átkarolja a gyerekeket.
– Üljetek le, ide mellém. Pszt, maradjatok picit csendben. Kihallgatjuk
a tolvajt.
Eltelik egy, kettő, három perc és Pöttyös néni elszenderedik.
– Te, Dodó, nézd csak – súgja halkan Amália – nincs is seprűje.
– Most látom, nagy, görbe orra sincs. Hm. Akkor ő nem lehet a vasorrú bába.
Ha nincs szőrös bibircsókja…
– Izé, én inkább nem merek hozzányúlni.
– Fogd már meg. Nem bánt, olyan kedves és meleg. Mindjárt befúrom magam a hasába. Olyan…. Olyan macskaszaga van. Jaj!
– Pfuj! Tényleg. Ez inkább, vérszag. Á, nem baj amúgy. Imádom a rühes, sebes macskákat meg a bőregereket, véres piócát, felfújt varangyot.
– Hallgass!
Pöttyös néni szeme újra nyitva, felpattan, mintha mindent hallott volna. Leporolja a pongyoláját. A szőnyeget beteríti a macskaszőr.
– Na, így már jobb… Friss vagyok. Gyerekek, elmondanátok a címeteket?
– Majd Dodó. Mondja Amál.
– Majd Amália, mondja Dodó.
– Mondja ő, ő a fiú. Ő tudja jobban. Mindig ő tudja jobban, azt mondja. Úgyis ő mondja.
– Barna fakerítéses, emeleti lakás. Kezdi Dodó, de Amália a szavába vág.
Ahol a nagy tócsa szokott lenni, mikor sok eső esik.
– Hééé, számot és utcát is mondanátok?
– Columbus utca 54. Nálunk vannak a kertben piócák…
Pöttyös néni a fejére üt, és hangosan felnevet. – Tudom én már! Erzsébet királyné útja kereszteződés? Ahol azt a barackfagyit lehet nyalni? És gödör van a sínek között? Majd kitört egyszer a nyakam, mert arra kanyarodtam.
Dodó rávágja rögtön, hogy igen. – Figyelj, te pöttyös ruhás néni, megsimogathatlak?
– Én is, én is! Szeretném. Csatlakozik Amália.
– Jó, de igyekezzetek! Isten szerelmére, hogy lesz így este, ha mindjárt itt a reggel? Segítség! Engem ki fognak rúgni.
– Ki fog kirúgni téged, Pöttyös néni?
– Hát…. Köhöm. A macskák. Nem is tudom.
Amália erre felkiált: – Ó, már tudom. Te vagy az!
– Kicsoda? Értetlenkedik Dodó.
– Lámpaoltó Pöttyösnéni. Aki miatt minden este le kell feküdnünk.
– Akkor téged nem is csak anya talált ki! Te szuperszónikus vagy?
Pöttyös néni nevet. – Hát persze. Igen, naná. Ha akarjátok, bármi lehetek és bárhol felbukkanhatok.
– Fú, én úgy szeretem a gonosz banyákat. Meséld el nekünk a Jancsi és Juliskát!
Léccci, léccci. Kéri őt Amália.
– Nem is banya. Megfoghatjuk még egyszer a papírruhádat?
– Csitt, halkan tapizzatok. Valami neszt hallok. A Városliget felől jöhet. Pöttyös néni megint a levegőbe mutat. Becsukja a szemét, és síri csendet kér.

Ülnek és hallgatnak. Egy denevér száll el felettük.

Aztán Amália megtöri a csöndet: – Pöttyös néni, az én ágyamra nyugodtan ráfekhetsz. Onnan mindent lehet hallani, a tolvajokat is. Ha elalszol, még álmodhatsz is. Mérges hangokat.

– Ó, nagyon kedves vagy, mondja Pöttyös néni. Nem élek az álmokkal. Nincs időm pihenni. Hisz még le nem ment a nap, dolgom van. Meg kell keresnem a kapcsolómat, hogy nyugodtan elmehessen aludni végre ez a Budapest. Pöttyös néni hatalmasat szagol a levegőbe. Szagol és szimatol. Most meg Dodó kezd el kérdezősködni: – Megnézed a játékaimat? Süsüt és a Darth Vadert? Van egy tolvajom is, meg sebes arcú gyilkosok… Ó, persze, mindjárt. Válaszolja kedvesen Pöttyös néni, de közben már késő lesz, elcsuklik a hangja. Nem bírja tovább visszatartani. Elkezd pityeregni. Mintha esőcseppek potyognának az orrából. Szívja vissza őket, mégis hullnak. Rá a karjára, és persze a pongyolájára. – Csak hüppögök. Semmi gond. Tök világos van odakint. Kulcs nélkül nem megy, és a szekrény kulcsa tűnt el, amiben a piros főkapcsoló van, aztán meg a kerületek gombjai, fehér, kék, zöld… pesti és budai oldal, utcák és házak. Szóval minden eltűnt, és ez a legnagyobb baj. Pöttyös néni orrot töröl. De attól még nem lesz meg a kapcsoló, meg a gombok sem, meg a villany is csak világít tovább, és este sem lesz. A sírás egyáltalán nem segít. Úgyhogy a gyerekek felajánlják, hogy majd ők megkeresik:

– Megvan, én tudom, ki vitte el. A… Dodó elhallgat. Megvakarja a fejét.
– Denevérek? Kérdezi Amália.
– Na, ne szólj közbe. A gyerekbéka volt. A síkos hátú, barna varangy.
– Kicsoda?
– Hát a Béka. Ő volt. Ő olyan. Mindent lenyel.
– Hát persze, hogy ő! Vágja rá Pöttyös néni, és felkacag. Folyton tele legyekkel és kulcsokkal a gyomra. Közben hirtelen felhősistergés és felhőzúgás hallatszik odakintről. Gőz áramlik be az ablakon. – Ó, szegény, szegény, szomjas felhő. Adjunk neki egy kis vizet. Aztán felőlem indulhatunk, megkeressük azt a Békát. Kinézem én a gyomrából a kapcsolót. Majd jól átvilágítom! Amália gyorsan hoz két fogmosópohár vizet a fürdőszobából. Ráönti a felhőre, a felhő belefetyeli a vizet, nyeléseit még a Thököly úton is hallani. Pöttyös néni szerint a Béka csakis Fótra mehetett. Oda, ahol nem hallatszik többé a város zaja, és nyugodtan aludhat. Mert a Béka a világon a legjobban szunyókálni szeret a jó, dagadt, agyagos és nyálkás vízben. Fóton van a gyerekváros, közepén a kerek tó, ami csupa békanyál. Ideális dagonya.

– Gyertek, szálljatok fel, indulunk!

Amália és Dodó kimásznak a gyerekszoba ablakán, beugranak a párás felhő
csiklandós hideg habjába. Ezután már csak két-három sikítás hallatszik, majd
Pöttyös néni ügető hangja, hogy kapaszkodjatok a köpenyembe! Sistereg az ég,
a pongyola szélsebesen fölrepül. Sashalom, Mátyásföld, Cinkota, Rákospalota.
Mogyoród felett eltűnnek az égen.