Száz Pál: A táj imagináriuma (Maroš Krajňak Carpathia című könyvéről)
A sok elismerő kritika és recenzió mellett Radoslav Passia tanulmányaira fontos utalni (egyet ezekből a Szemle jelen számában is olvashatunk), aki munkásságában éppen e régió irodalmi topográfiáját feltérképezve, tkp. Krajnak műveit bekapcsolta e regionális kánonba – a többes szám azért is indokolt, mert az Entrópia (2012) és az Informácia (2013) megjelenésével trilógiává egészült ki az első kötet. (Passia legutóbbi tanulmányában a [World Literature Studies 2016/2] Carpathiában a mágikus realizmus vonásait emeli ki.) Túl a szlovák irodalmon több szerző világával is rokonítható a könyv, úgy a regionális kánon, mint a prózapoétika tekintetében – pl. Andrzej Stasiuk útirajzai, Bodor Ádám Verhovina Madarai és a Sinistra körzet (beszédes párhuzam, hogy utóbbi szlovák fordításban Zóna Sinistra címet kapta…). Persze minden nagy mű önmagába zárt világ is, most inkább erre figyeljünk.
Meglehetősen kicsi könyvet kapunk kézhez, a 130 oldalas magyar fordításnak megvan az az előnye az eredetihez képest, hogy (bár tíz oldallal hosszabb) az ad hoc olvasást könnyítendő, a farzsebben is elfér – egy-null a magyar kiadás javára. Érdekes, hogy a magyar fordítás kiadói paratextusként regénynek jelöli a szöveget – az eredeti első kiadásnál nincs megjelölés. A regény húsz fejezete mind fragmentumok (de tulajdonképpen maguk a fejezetek is fragmentumokból állnak össze), melyeket narratívák, visszatérő helyszínek, alakok és motívumok tartanak össze. Ezek öntörvényűen olyan bonyolult szövedékbe rendeződnek, akár a „kaszát nem látott” fű és vadvirágok a Csernahora lankáin. Éppen ebben a televényszerűségében rejlik a szöveg koherenciája. S bár van cselekménye a regénynek, ez mégsem akadályozza a sorrend felborítását, és a fejezetek közt ugráló olvasást – bármely irányból bebarangolható ez a szövegvidék, minden fejezet egyegy völgy, amelyen felfelé indulva az egyre kanyargósabb folyók útján barangol az olvasó. A folyó szöveg e jellegzetes kanyargása a nézőpontváltás által újra és újra megtört leírás vagy elbeszélés mikronarratívákat sző a szövegbe, s ezek többször egymásból nyílnak, elágaznak, akár a folyók úton felfelé.
[Elbeszélni a vidéket] A regényben a narratívatöredékek két csoport mentén rajzolódnak ki: az eltartott személyesség pozíciójából elbeszélt családtörténet (Helena, mint kiderül, a narrátor nagyanyja), és egy utazási (kóborlási) regény epizódjai. Erre az eltartottságra, objektivitásra játszik rá metaforikusan a narrátor/utazó állandó fényképezése, a fényképek, a fényképezés pillanata stb. A (szigorúan már felrobbant) bombákat gyűjtő szenvedélye a másik, amely az utazót vezeti. Persze mindkét motiváció pusztán ürügy a megfigyelésre, az olvasásra a tájban, lehetőség a másik történetének elbeszélésére. „Egyszeriben elindul egy történet, amelyet évekkel később Lemka, egy derűs, szabad lelkű öregasszony is elmesél majd nekem Rychwaldban.” (29.)
Így gyűlik össze a vidék minden fétise is ezekben mikronarratívákban, olyan formanyelvek regisztereit hozva mozgásba, mint az útleírás, oral history, ekphrasis, tájleírás, anekdota vagy a népmese, népi vallásosság, szociográfia, emlékezet elemei. Mert minden mögött ott a táj, amely egyszerre változékony és állandó, amely egyszerre fikció és valóság. A Zónák, melyekben bolyongunk, és amelyek a 3-2-1-0-X jelöléssel „terjednek”, csak nagy vonalakban térképezhe- tőek fel a valóságban. Talán a ruszin nyelvet eufemizáló „Zónák nyelve”, melynek használata a különböző zónákban mindig problémákkal terhelt, a ruszin nyelv dialektusai (lemkó) és a (szlovák-lengyel-ukrán) államhatárok övezete segíthet ebben. A narrátor-utazó utazásai (Lengyelország „csücskében” vagy Kárpátalján) helyszíneket, útvonalakat sorolnak, ám sokszor (a narrátor családjának történetfoszlányaiban, és a számára ottho- nos[?] vidékek esetében) képzeletbeli, fiktív nevekre vagyunk utalva, mint pl. „Helena faluja”, „a sátán faluja”, a „Hegy”, vagy a „Különleges Város.”
Az azonosítgatás és az útvonalak lecsekkolása a google.maps-en persze nem vezet sehova, hiszen az eufemizmus is mutatja, hogy a könyv semmit sem szándékozik explicit módon prezentálni a térség valóságából, nem érdeklik az ideológiák, tétje esztétikai. S épp ott kezd a legizgalmasabb lenni, ahol a nézőpontváltások asszociációkat és imaginációt működtetve eloldódnak a valóság röghöz kötöttségéből, és látomásos képekké alakítják a tájat, hogy eksztázisukban újra- és újrarendezzék az előbb még oly biztosnak hitt koordinátarendszert. A szöveg költőiségének ragyogó példája már az első fejezet elején szereplő leírás, ahol a nézőpont „gépen száll fölébe”:
„Először a felhasogatott táj tárul a pilóták szeme elé. Tökéletes kirakós játékot alkotó hosszú, keskeny mezők. A legénység felfigyel a piros hajszálerekre, amelyekben az összevegyült vér gyűl. Germán, szláv, hun, sémi, román, tatár, mindenféle kaukázusi, meg más is. Az Ondavai-felföld dombjairól patakzik hetek óta. A forró erek valahol Sztropkó mellett találkoznak, és a homogén folyadék lassan a talajba ivódik. Évszázadok telnek el, mire lejut a föld méhébe, és mérhetetlen tektonikus mozgásokat indít. Ezek összevissza gyűrik majd a jelenlegi Zónák területét. Többezres magasságba emelik itt a Kárpátokat.” (8.) Akár a „kirakós játék” táj, újabb és újabb asszociációkat kombinál. A concetto-szerűen gyűrűző analógiák a tájat testként olvassák, majd az asszociáció folyama a feje tetejére állítja az időt: felcseréli az apokalipszist a teremtéssel.
Krajnak kis könyve abszolút totalitásra törekszik. Látomásossága tapasztja össze a táj fragmentumait, leleteit, s a nézőpontváltások ott vesznek kanyart, ahol az imagináció már végképp felülírta a logika, az idő és a fizikai törvények rendjét. A mítoszok nyelvével, az apokalipszis képeivel, a népi mágia kollektív tudattalanban kísértő torzóival, vagy épp aktuális társadalmi problémák reflexióival (csempészés, elvándorlás, korrupció, munkanélküliség, szegénység) találkozunk a Zónákban. Ezt a különös tájat a bioszféra totalitásában ábrázolja. Bizarr szereplői nemcsak emberek, de a titkos életüket élő növények és az állatok is, akik gyakran éppolyan furán viselkednek, akár az emberek – a vidék egyben bestiális rezervátum is.
[Az idő bugyrai] A kronotoposzok hasonlóan képlékenyek, s erre az efemer jellegre gyakran direkt reflektál a szöveg. Az elbeszélés jelenéből gyakran a jövőbe vagy a múltba ugró mikronarratívák nyílnak olyan mondatokkal, mint a „Továbbra is a Sátán falujában vagyok. Most hatévesen. Visszaugrottam. Bármikor megtehetem.” (46.) Vagy: „Elhaladunk az udvar mellett, ahol holnap megátkoz egy fekete öregasszony.” (96.) S kicsit elszálltabban: „Visszafelé elmeséli a megölt pásztor történetét, aki annak idején én voltam, de ő nem tud a reinkamádómról.” (94-5.) A regény egy pontján az idő Alejo Carpentier A dolgok kezdete c. elbeszéléséhez hasonlóan fordítva telik, visszafolyik az idő, s így a halál is a feje tetejére áll: „Ekkor megmozdulnak a holttestek. Feltá- pászkodnak.” (50.)
A határátlépés, mely a könyv egyik sarkalatos motívuma, láthatjuk, mindenre kiterjed. Ahogy a narrátor belép szereplői vagy saját maga történetébe, úgy faggatja a tájat is az időről. Ez a Dukla-hágó alatti táj rejtetten viseli a világháború nyomát máig a legelőn elhagyott tankokban, az exhumált katonatemetőben, a „betonkereszt”-nek hívott emlékműben, a mindenhol előkerülő bombákban, rejtetten, akár az emberek ebből származó traumái – bombatalálatok, csonkaság, evakuáció stb. „Az emlékezet, amelyből felbuzog a lokális morál, örökké jelen van itt, de változó, mindig áttestesülő alakban.” (88.)
[Feltérképezni a Zónákat] A táj kiszámíthatatlanná válik, hol lebont mindent a természet, hol pedig az enyészetből öklendezi elő az emlékeket. S ott van mindebben a táj embere, aki hol családfáját kutatja (110, 127.) vagy épp az új templom felépülésének ürügyén égeti el a régi anyakönyveket (109.), esetleg egy előadásban néptáncol, melyben „a pódiumon agyonismételt örökségünk egy gazdátlan tömegkultúra, amelyet elhasználódása után az édeskés örökzöldek újabb és újabb korszakai váltottak fel, csak éppen már más nyelveken.” (58.) Ez az ambivalencia jellemzi a szöveg identitásalakzatait is, s ezt mutatja a „Zónák nyelve” eufemizmus is. Nem szerepel ugyanis ruszin szó/mondat a szlovák szövegben, még csak a „ruszin” (esetleg „lemkó”) szó sem.
Az emlékezet szerepe a táj és a narrátor viszonyában az utóbbira nézve is lényeges. A narrátor állandóan gyűjt (üres bombákat, Izák egy Ámor-szob- rocskáját, Dezider Milly, a „Zónák festőjének” egy képét, mely iránt a pozsonyi aukción a narrátor az egyetlen érdeklődő stb.), és fényképez – mintha mindez a lokális emlékek valamiféle relikviáriumába készülne. A mániákus számbavétel gesztusa ott munkál a szöveg mögött:
„Számba veszem az összes füzet, tövisbozótot, cseresznyefát, vadalmát, nyárfát, mogyoróbokrot, égert, és másolatot készítek róluk. Részletes térképet állítok össze, amelyen szerepel minden, de minden növény, kő, rovar, állat, ember és emberi alkotás, víz, különféle magasságokban mozgó légáram és talajmetszet, az ösz- szes temetővel együtt. Az állandó és változó összetevőkből álló teljes tartalmat a merevlemezre másolom, és egy olyan alkalmazás rendelkezésére bocsátom, amely bármikor képes lesz reprodukálni, amit látok, és pontosan szimulálni a további fejlődést.” (124.)
A feltérképezés, a tökéletes szimulakrum megképzésének vágya itt tulajdonképpen a táj megírásának lehetőségét metaforizálja. Ez persze lehetetlen feladat. Ám a szöveg tekinthető „merevlemezre másolt” programnak, az olvasó imaginációja pedig annak a bizonyos „alkalmazásiak].”
E gondolatok mentén vélik értelmezhetővé a regényt megnyitó számozatlan passzus: „Nézem ezt a helyet, amely sűrítve magában hordozza az öt Zónára osztott, teljes területet. Innen ered a Zónák minden jelensége.” (7.) Ez a kezdeti pozíció, az eredet, a forrás, vagy mint a népmesékben, a világ köldöke. Olyan imaginárium, amelyből a számozott fejezetek képei mint a hegycsúcsok fonódnak össze a szemlélő (olvasó) körül.
A hegyek között nagy úr a sötétség: rövidebbek a nappalok, ám hosszabbak a naplemente és az éjszaka közötti (Ivo Andric, egy másik hegyvidéki, kelet és nyugat találkozásában fekvő táj krónikásának szavaival) „mágikus órák.” A senkiföldje álomszerű kulisszái között vagyunk, ahol egyre abszurdabb helyzetekbe keveredve, egyre bizarrabb alakokkal találkozunk – a Zónák tája a kafkai kastély és a borgesi könyvtár rokona: önmagába zárt, önmagát állandóan felülíró labirintus tele a be- és átlépés kapuival. „Igazi Sztalker vagyok most, aki hosszú idő után visszatér a Zónába, és az eddigi érzékelésemet álommal váltom fel, hogy befogadjam a rég halott Tarkovszkijt.” (108.)
[Zónák fordítva] Maros Krajnak regényét fordítani komoly feladat, mert bár mondatai egyszerűnek tűnnek, természetesen folynak, éppen ezért, s intenzitásuk miatt nehéz megszólaltatni őket egy másik nyelven. Böszörményi Péter azonban kiválóan teljesítette ezt a feladatot. Szerencsés döntésnek tartom, hogy a fordító nem követte szolgain az eredetit, optimális szabadságot engedményezett magának a mondatok tagolása, a szóválasztások, összevonások, átrendezések, stb. tekintetében. így nemcsak a mű költői világát tudta újrateremteni, de a mondatritmusát és a prozódiáját is, amely már talán zenei erény.
Egy félrefordítást azonban kénytelen vagyok szóvá tenni, már csak kiemelt szerepe miatt is. A magyar példányt a szerző a családjának „és Norának” ajánlja. Az eredetiben a családba be nem férő titokzatos nőalak helyett a „a Norovi”, tehát „és Noronak” szóló dedikáció szerepel. A nemváltás nemtelen nyelvünkben itt pláne szemet szúr.
A földrajzi nevek fordításának örök dilemmája is előkerül. Hogy a helységnevek magyar változatát használja olyan helyek esetében, mely a magyarok számára ismerős és otthonos (mint Nagymihály vagy Pozsony vagy Nagyszőllős), nem szorul magyarázatra. Talán még Sztropkó vagy Szobránc sem, legalább a hasonlóság miatt – nem így Felsővízköz (Svidník). Az olyan mondatok, mint a „Ruzsolyban vagyok, 2-es zóna.” (70.) azonban ebben az idegen kulturális közegben úgy hatnak az olvasóra, mintha a 2-es zóna legalább a Szamos partjáig elnyúlna (közben persze csak Rozsály falujára asszociál Kruzlany helyett). Több esetben viszont (pl. hegycsúcsok: Kalinec, Rohul’a) – melyeknek vélhetőleg nincs magyar megnevezésük – szlovák helységnév szerepel. A következő esetben a földrajzi név fordítása szemantikai következményekkel is jár: „Egyiküknek fejszével léket kell vágnia a Tapoly jegén.” (13.) Tapoly, azaz a Topta neve a szláv meleg szóból származik – kérdés persze, hogy fordításban egyáltalán visszaadható-e a befagyott „meleg” folyó ellentétezése. Más helyen viszont kifejezetten figyel a fordító a beszélő (földrajzi) nevekre: „Az elnéptelenedett Rychwaldot nemsokára átnevezik Owczaryra. Juhászfalva.” (31.) – Vagyis a szlovákból is érthető lengyel megnevezést külön lefordítja. (1946-ban a Visztula akció keretén belül Rychwald lemkó lakosságát az ország új, nyugati részére telepítették.) A dilemma dilemma marad – ki tud eligazodni ebben a bábeli kérdésben?
A marosvásárhelyi Lektor kiadó igényes formát kölcsönzött a könyvnek. A borítóra a szerző saját fényképe került fel (egy ottfelejtett táj a réten, tehenekkel), mely a szövegben is szerepel. (72.) A borító barátságos barnaságával és letisztultságával kifejezetten üdítően hat a könyvespolcok egyre harsányabb könyvei között. Ha összevetjük az eredeti első kiadás tetszetős, színes tájképével és piros pöttyeivel (!), akkor már kettő-null a magyar kiadás javára.
Ezek után csak remélni merem, a trilógia további részeinek lefordítása és kiadása sem késik soká.
(Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2016)