Cafatok a nőkből: A Finomhangolás irodalmi olvasatai

Finetuning, Az Ifjú Szivek Táncszínház és a Dusan Hegli Company koprodukciója, bemutató: 2016. július 7., Festival Off d’Avignon, Espace Alya Theatre, Franciaország

Hajtman Kornél beszámolója

Vegyünk egy szürke üveggolyót, és próbáljunk rajta egy tűt átszúrni. Nem fog sikerülni. Pontosan ez az érzésünk támad, ha végignézzük a Hégli Dusan vezette Ifjú Szívek Táncszínház legújabb műsorát, a Finomhangolást (Finetuning).  A társulat vezetője egy újabb, az eddigieknél sokkal merészebb és sokrétűbb előadást álmodott és valósított meg.

Az előadást egyaránt élvezhették a néptáncos sznobok és azok is, akik nem értenek ehhez a műfajhoz. Hégli Dusan létrehozta azt, amit sokan nem mernek, vagy nem akarnak. Kiszakította a néptáncot a maga fehér harisnyás, rakott szoknyás, csizmás és rojtos gatyás közegéből, és elhozta közénk, belehelyezte életünkbe, kapcsolatainkba.

Elemzésemben a hangsúlyt az előadás irodalmiságára helyezem, pontosabban keresem a lehetséges interpretációkat, befogadói aspektusokat.

Fő témája a férfi és a nő, de nem egy boldog, felhőtlen, kiegyensúlyozott viszony, hanem egy férfi dominanciájú, a nőket elnyomó kapcsolat mutatkozik meg a szemünk előtt.

A táncban, öltözékben, díszletekben folyamatosan az ellentét és egyfajta nyugtalanító feszültség volt jelen. A táncosok például soha nem mosolyogtak – természetesen lehet, hogy a koncentráció, és a fáradság miatt is – de a nézőnek folyamatosan az az érzése támadt, mintha a szereplők haragudnának egymásra, össze volnának veszve.

A táncparkett és a díszlet is hófehér volt, a táncosok pedig folyamatosan sötét ruhában voltak, és ha ez még nem lenne elég, maga a díszlet is a különböző formák segítségével az ellentétet sulykolta belénk. A színpadon ugyanis pár fehér téglatest volt elhelyezve (ami könnyen mozdítható volt, sőt emelvényként is szolgált), továbbá a fények, amikor megvilágítottak egy-egy táncost, szabályos négyszög alakúak voltak. Ezt a szabályosságot törte meg a háttérben elhelyezett két fehér csellótok. Már az alaphelyzet is rengeteg értelmezési lehetőséget kínál. Egyrészt adott a férfi-női ellentét, másrészt a tér és szereplők közötti ellentét, harmadrészt a férfiakat szimbolizáló szabályos forma és a női testet jelképező csellótok. Ez a közeg egy olyan feszültséggel teli teret generál, amiből a befogadó nem tud jól kijönni, aminek a vége valami rossz és nyugtalanító. Ezt az állítást erősíti az utolsó pár másodperc, amikor a zene elhallgat, és a táncosok hangos lihegésbe kezdenek. Ha visszagondolok bármely táncelőadásra, amit valaha életemben láttam, a műsor után a táncosok kijöttek és meghajoltak, és mosolyogtak. Itt viszont a meghajlás közben is folyamatosan az ember fülébe lüktetett a lihegés, amihez a táncosok meghajlás közbeni komolysága párosult, ami szintén az előadás része volt. Ez kizökkentette a nézőt a komfortzónájából, és egyfajta negatív katarzist idézett elő, ahol nincs megtisztulás, de van helyette egy lelket horzsoló érzés, ami folyamatos gondolkodásra késztet.

Az egész előadásra folyamatosan a férfi dominancia volt jellemző a különböző szólótáncoknak (dobogásoknak és csapásolásoknak) köszönhetően, ahogy egy „hagyományos” családban ők a hangadók. Volt alkalom, amikor a nők is hallatták dobogásukat, de ők inkább elszenvedték a táncot.

Három jelenetet szeretnék kiemelni, amelyek számomra különösen megrázóak voltak. Az egyik, amikor egy emelvényen álló nőnek az egyik zenész a kezébe adta hangszerét, és ő kezdett el táncolni. Míg ő táncolni próbált, addig a nő szoborszerűen állt tartva a hegedűt. Ez a kép is a nő, mint tárgy, hús képzetét erősítette a befogadóban. Amíg a férfi szórakozik, addig neki „szolgálni kell”, egész addig, amíg a másiknak kedve tartja.

A második ilyen jelenet egy nő fizikai bántalmazása volt.  A férfi dobbantásaira, csettintéseire a nő megrázkódva közeledett a földhöz, mígnem elterült. A harmadik jelenetben Horváth Kristóf – Színész Bob slamjére egy férfi ütötte a ritmust, de előtte vonókat osztott szét a nők között, akik aztán ezekkel táncoltak. A vonóval való tánc közben eszünkbe jut a díszletben szereplő csellótok. A tok finom vonalai a nőiességet hivatottak ábrázolni, tehát a nő mint hangszer jelent meg, amin a férfi kénye kedve szerint játszik. Ezen a ponton a jelentésrétegek közé bekapcsolódik a nyelv is. Ugyanis megjelenik a vonó, amit húzunk a hangszeren, és megjelenik a nő is, akit – vulgáris kifejezéssel élve – meghúzunk. Ha ez még nem volna elég, az előadás vége felé a női táncosok napszemüvegben jelentek meg. Ha abból indulunk ki, hogy a szem a lélek tükre, akkor ezzel a gesztussal a nők végképp elvesztik személyiségüket, hiszen ugyanolyan ruhában voltak, ugyanolyan hajviselettel, az egyetlen, ami egyedivé tudta volna őket tenni, az a szemük volt, de most azt is eltakarták, ezzel a gesztussal végleg hússá váltak.

A test retorikájánál maradva, amennyiben nem emelünk ki részeket az előadásból, hanem egységes egészként nézzük, akkor akár egy durva aktus képei rajzolódhatnak elénk, ahol nincs csók, nincsenek érzelmek, csak a lüktetés és a test. Mindez a „kezek táncával” kezdődik, az előadás elején a férfiak és nők egyaránt csak a kezüket mozgatták – ami az előjáték szimbóluma is lehet –, utána kapcsolódott be az egész ember, az egész szinte végigvonul az előadáson, és a végén ott a lihegés, ami inkább hasonlít egy kielégült, szexben elfáradt férfi hangjához, mint egy harmonikus szerelmespár szeretkezés utáni pihegéséhez.

Most visszatérnék a bevezetőben írt üveggolyó-hasonlathoz. Az előbbiekben leírtak összessége egy olyan légkört generált, amely vonzotta ugyan az emberek tekintetét, de nem engedte oda belépni a nézőket.  Éppen ezért a feladatunk, hogy megtaláljuk, hogy ezt a komplex művet hogyan értelmezzük, hogyan engedjük magunkhoz közelebb. Ahogy az üveggolyót is meg tudjuk nézni a nap fényében, szürkületkor, este lámpafényben, esetleg szét tudjuk törni, és a darabjait megcsodálni, úgy a néző csak abban az esetben tudja magához közelebb engedni a művet (amennyiben van rá igénye), ha „szétszedi”. Itt kapcsolódik be a cím is, a befogadó mennyire tudja érzéseit finomra hangolni, hogy észrevegye a táncelőadás apró motívumait, üzeneteit.

Azért a helyzet nem reménytelen, ugyanis a sötét ruhás táncosok között meg- megjelent egy-egy színes népviseletbe öltözött férfi és nő, ami megmutatta, hogy nem csak férfi dominanciájú kapcsolat létezik. Például a színpadon megjelent egy férfi népviseletben, és egy virtuóz szólót táncolt határozottan, de hangos dobbantás és csapás nélkül, amely utalhat a „normális”, érzelmes, de nem érzelgős férfira.

Mindent összevetve Hégli Dusan egy olyan produkciót álmodott meg és vitt színpadra, amely hihetetlenül sokrétű, aktuális és igényes. Amint azt már a bevezetőben említettem, nemcsak a táncoz értő emberek számára élvezhető. Az előadás elején kapott szórólapról az is kiderül, hogy egy trilógia van tervben, amelynek ez az első része. Kíváncsian várom a következőket.

A képek forrása: http://www.ifjuszivek.sk/

Hajtman Kornél, Párkány, 1985. 09. 20. Piliscsabán lakik, tanárként dolgozik Párkányban.