Szűcs Balázs Péter: A városban

Egy téli napon költöztünk a városba.

Nem ismertünk senkit, s minden nagyon szokatlan és nagyon különös volt. De örültünk, hogy ott lehetünk.

A hely, melyet magunk mögött hagytunk, nem volt éppen nekünk való. Egyébként sokszor költözködtünk, szinte meg sem szoktunk egy helyet, és már indultunk is tovább.

Sehol sem maradtunk két hónapnál tovább. Ez volt a leghosszabb idő, melyet egy helyen töltöttünk, ha jól emlékszem.

A városban minden érdekes volt, valahogy minden gyorsabb és izgalmasabb, mint korábban bárhol. Minden váratlan volt, és mi élveztük ezt.

Nagyon szerettünk először látni mindent, amikor minden a megismerés tárgyává válhat. Az első busz, az első mozi. Az újságok, magazinok címlapjait is másnak láttuk a kirakatokban, a vakító, harsány képeket. Az utcán a nők sminkjét, a festett szemhéjakat, melyek lilák és zöldek voltak.

Érdekes volt, ahogy a madarak finom ívben szálltak át a tér felett. Érdekes volt az is, ahogy a kabátot viselő városiak a félig kopott zebrán haladtak keresztül. Felfedeztük a jobb pizzériákat és könyvesboltokat, megnéztük a templomokat, a múzeumokat, a színházakat, a mozikat, az állatkertet, a parkokat, és tiszteletünket tettük a híres folyónál is.

A város legeldugottabb részét is felkerestük, tömegközlekedéssel és gyalogosan egyaránt. Az összes metrómegálló összes mozgólépcsőjét kipróbáltuk. Többször is.

Láttuk a város gimnáziumait, főiskoláit és egyetemeit, s felkerestük a város legtöbb terét, régi épületét, kórházát, piacát, sörgyárát – s ki tudja, még mi mindent. Mindenhol jártunk.

De minden különösebb cél nélkül is kószáltunk a városban. Jártunk a várban, a hegyeken és a hidakon. Ott voltunk valamennyi bevásárlóközpontban és minden útkereszteződésnél.

Megnéztük a várost nappali fénynél és éjszaka.

Vannak barátságtalan, rideg, távolságtartó városok – hát ez nem volt az. Vannak egészen egyhangú, egészen közepes városok, de ez a város maga volt a kimeríthetetlenség. Tébolyító város volt, a titkok és rejtélyek városa.

A városban minden csupa nyugtalanság és ragyogás volt, csupa sugárzás és áradás. Minden elevennek tűnt, és minden eleven is volt akkor. Minden végtelennek és kiismerhetetlennek látszott.

Aztán egy idő után lassan kezdtünk hozzászokni. Már szemlélődni is tudtunk, nyugodtabban, lassabban. A féktelenség időszaka egyfajta nyugodt időtlenségnek adta át a helyét.

Megszoktuk a várost. Összhangba kerültünk vele. Jelen voltunk.