Körkérdés II. – Változás II.
Csillag Lajos fényképe
Az év végéhez közeledve mindannyiunk életében fontos szerepet játszik a változás. Az Irodalmi Szemle esetében ez most fokozottan igaz, de újabb körkérdésünk a jelenséggel mégis általánosabb értelemben foglalkozik. Ezúttal arra voltunk kíváncsiak, szerzőink hogyan viszonyulnak a változáshoz?
Juhász Tibor (1992, Salgótarján) költő, szerkesztő
Jó lenne hinni valamiben. Ezen sokat gondolkodom. Tízes éveim elején nem voltak ilyen gondjaim, valószínűleg azért, mert nem kérdeztem. Most azért vannak problémáim, mert kérdezek, de választ nem kapok. Persze a hallgatás is reakció, arc- és hangtalan felelet, amely a más kérdésekre adott konkrét válaszoktól eltérően nem vet fel újabb dilemmákat. Hogy ez megváltozik, hogy majd valaki mond valamit, én meg kérdezhetek egy újat, és haladhat tovább az életem. Ebben szeretnék hinni a legjobban.
Izsó Zita (1986, Budapest) költő, szerkesztő
Ha szükségem van rá, általában én magam idézem elő. Mint amikor az ember új lakásba költözik, és átrendez mindent, nem feltétlenül azért, mert jobb úgy, hanem mert ő tette oda, attól kezdve mondhatja rá igazán, hogy az övé. Néha kényszert érzek arra, hogy ilyen apró változásokat okozzak. Ilyenkor hozzá kell érnem mindenhez, meg kell fognom bizonyos tárgyakat a maszatos kezeimmel, hogy hagyjak rajtuk valami nyomot. Gyerekként a rombolások kényszerét éreztem ugyanígy, amikor olyan helyekre vittek, ahol teljesen idegennek éreztem magam. (Ilyen lehetett gondolom az iskola, az óvoda az első hetekben, de ezekről csak a szüleim visszaemlékezéseiből tudok.)
Összességében azt hiszem, nem félek a változástól. Az átmenethez viszont már egészen más viszony fűz. Arra gondolok, amikor már látszik, hogy mi fog történni, de a dolog még nem következett be. Az átmenet mindig türelmetlenné tesz, a saját türelmetlenségem pedig egy idő után megrémít és kétségbe ejt. Ezért viselem sokszor nehezen a tavaszt és az őszt, vagy most karácsonykor ezt a márciusi időjárást. (Ami egyébként valószínűleg egy kifejezetten aggasztó átalakulás, a klímaváltozás egyik jele.)
És persze vannak dolgok, amiknek az állandóságát szeretem. Például, ha minden karácsony ugyanolyan: a minden évben ugyanoda állított, pontosan azonos méretű karácsonyfa, ami mindig billeg egy kicsit, mert sosem sikerül rendesen belefaragni a talpba, a nagymamámtól örökölt csorba díszek, az énekek, amiknek sosem tudjuk rendesen elénekelni a második versszakát. Az apró tökéletlenségek ellenére az egész olyan, mint az előző esti film délelőtti ismétlése, amit már nyugodtan nézünk meg, mert pontosan tudjuk, semmi rossz nem történhet. Azt hiszem, az ember az ezekhez hasonló hagyományokkal, szokásokkal próbálja elhitetni magával, hogy az egyik legijesztőbb változás, a mulandóság elkerülhető.
Manyo B. Ilona (1993) író, egyetemista
Gyűlölöm a változást, képes vagyok kiborulni ha valami kis dolog megváltozik a környezetemben.Többnyire magamban dühöngöm, de mivel nagyon jól alkalmazkodom a környezetem nem vesz észre semmit (általában). Talán azért utálom úgy a változást, mert az gyakran a hagyományok és értékek elhagyásával jár .
Hizsnyai Tóth Ildikó (1966, Vágsellye) műfordító, tanár, Comenius Egyetem, Pozsony
Elvben változáspárti lennék, de ennyi erővel azt is mondhatnám, hogy támogatom a Napfelkeltét.
Igen, van valami, ami a „nem ugyanaz” benyomását kelti a megfigyelőben. Talán épp maga a megfigyelő, aki nélkül nincs változás, csak Napfelkelte és Napnyugta.
A változást elfogadom mint egy konstruktumot, amely értelmezési keretet ad (ön)megfigyeléseimhez, és miközben elfogadom, egyúttal szükségessé is teszem a magam számára. Valójában a nyelvnek van rá szüksége, és általa a gondolkodásnak. Így szemlélődni pedig már nem ugyanaz. A nyelv arra csábít, hogy a változást történés közben érjem tetten, hogy megnevezzem egyes elemeit. Egyszerre észlelni és megnevezni. A maga komplexitásában észlelni. Szelektálva, felcímkézve megnevezni.
Változásról beszélni egy poszt állapot, utólagos megragadása annak, aminek értelmet szeretne adni a megfigyelő, implicit vektorai viszont a jövő felé mutatnak. Egymás felé fordított tükrökben megjelenő végtelenített képsorok között fogalmazgatja újra és újra egy éppen lehetséges történetét az én. Oda s vissza.
Németh Zoltán (1970, Érsekújvár) költő, irodalomtörténész
A változás elviselhetetlen, kibírhatatlan, és szinte mindig belehalok. Legszívesebben egy betonbunkerben élnék mozdulatlanul és halhatatlanul és élettelenül. Vagy egy templomtorony tetején. Viszont mivel élek sajnos, egyetlen lélegzetvétel is örökre meghatározhatja a sorsom.
