Tary Orsolya: Pizsamában a nyelvben (Fellinger Károly: Külön bejárat)
Különös kötet Fellinger Károlyé. A szürreális szárnyalás és a kellemetlen mesterkéltség egyaránt eszünkbe jut olvasás közben. Fantázia és nyelv hol egymást röpteti, hol egymást rángatja. Döbbenetesen asszociatív ez a líra, érezhetően meglepetést akar okozni, csakhogy az asszociációkkal könnyű tévútra jutni a banalitás, vagy épp a logikátlanság irányába. A gyengeségekkel fogok kezdeni, mert végeredményben jó véleménnyel vagyok a könyvről.
A nyelv, úgy látjuk, elszabadulásra hajlamos, mely erősen az értelemadás hátrányára válik. Hemzseg a kötet a nyelvi játékoktól, melyek leginkább a hétköznapi szófordulatok, kifejezések szó szerinti értelmezésén alapulnak (pl. „János most számon kéri / száján a saját nyelvét is” [Mulasztás], „anyának fáj az anyajegye” [Szélfogó], „zöldhályog volt mindkét kék / szemén” [Július 1, 11 óra 11 perc], „borravaló híján most bele- / kortyol a borba” [Apropó]). A Jelek c. vers szereplője falra festi az ördögöt, majd azon morfondírozik, hogy élethűre sikeredett-e rajza… Érdekesnek tarthatjuk a nyelvvel és szavakkal való ilyesféle játékosságot, de kérdés számomra, az ilyen típusú sorok illeszkednek-e a versbe. Az olyan „vicceskedések”, mint hogy „Fő a nyugalom, egy nagy edényben” (Kisvártatva), nem visznek közelebb bennünket sem a kifürkészhetetlen léthez, sem pedig a szubjektum érzelemvilágához. De megeshet, hogy csak nekem vannak nagy elvárásaim a lírával szemben.
A nyelv hatalomátvételét érezhetjük a már-már szétasszociált, logikailag nehezen követhető versekben, részletekben. Érzékletes példa erre Az álom lenyírta c. vers halmozott hasonlata, mely stilisztikailag roppant izgalmas fogás, csak zsúfoltsága miatt nehezen emészthető. „[A]z álom lenyírta / végzete lakkozott körmeit, miként / Juli, kinek a hiányát, mint a rút / sertés húgyhólyagját, kitölti János, / ahogy a száműzött a büntetését.” Nem kell minden versnek szólnia valamiről – talán ez lehet ars poetica, vagy legalábbis paragrafus. A Gólyamese c. vers akár alá is támaszthatja ezt. „szülés előtt álló / asszonyszobor a vers” – írja a költő, melynek, akár a csokoládé nyuszinak, üreges a belseje. De: „mégsem üres a fej, a telt kebel / a kéz, csupán a szobor hasikája, /a gömbölyded pocak, vagyis maga az / áldott méh, ami nem is oly lényeges.” A vers ebben a „mesében”, csak egy „álvemhes” szöveg, mely valójában nem hordoz semmit: semmi lényegeset, semmi jelentést.
Az iménti vers betekintést adott Fellinger Károly erős látványteremtő képességébe, mely valós pozitívuma a könyvnek. „[A] halál, / megégeti kezét, hüvelykujját, / az élet azonban / mindig lehugyozza tenyerét” (Az ellopott show). „[F]ejéből kiosonnak titkon / a tények, felmászva a legközelebbi / almafára, amelyhez kost kötöttek” (Pizsamájában). Intenzív képekkel telített versek szép számban találhatók a kötetben, ezek a darabok többnyire nem, vagy nemcsak egy nyelvi játék kibontásán alapulnak, hanem élettényeken, vagy épp ellenkezőleg, elvont szürreális ötleteken. Figyelemreméltónak tartom a szokatlan, abszurd perspektívákat is, melyekbe újra és újra belefutunk az olvasás során: „a tükör mögött gyerek fésülködik” (Rondó); „a munkájának él a halál is” (Ahogy vesszük); „A szabadság karámja” (Sikoly), „János a jövő emlékei közt” (Legalábbis); „egy irányba haladtak, / János hátrafelé, Juli előre” (Finálé). Külön kiemelném az olyan verscímeket is, mint az Akciós vers és az Egy Petrla Ferenc-festmény mögé.
A kötet két részre oszlik, az E/1 személyű Fütyülök az egészre című ciklust egy elbeszélőbb jellegű, E/3 személyű ciklus követi, az Álmát meséli inkább. A beszédmód különbségeire már a cikluscímek is utalnak. A két rész mondatversei között éles differencia nem fedezhető fel, de a második szakaszban erőteljesebb koherenciát ad az állandó főszereplők, János és Juli jelenléte.
A Fütyülök az egészre ciklus a Begyűjtéstől A Felejtés könyvéből című versig tart, a keret egyfajta számadás-érzetet kelt az olvasóban, melyet a „ráfütyülő” magatartás lényegileg von vissza. A főbb témák: a halál és az idő („a nemlét magába szippant, formára / szabályos gömb” (Formára szabályos), „a semmi levágott ujjain nő a köröm” (Prekoncepció); „kinövik az életet, mint a féltett / ünneplő ruhát” (Fénykép); az isten: „Igazolt hiányzó az Isten” (Egysoros); „a realitás Isten / többdioptriás / szemüvege” (In memoriam); az Én: „a legelső / kő leszek, amit Isten / a feje fölé dob” (Születésnapomra), „vendég vagyok a testemben” (Egyszeriben). Az Én és az isten témakeverésének nagyszerű remeke a Vissza a jelenbe, melyben arról beszél, hogy valaha „Teremtő” lehetett: „amíg én Ő voltam, nem kellett rögvest / színészkedni, hogy csak magamat adjam”. Kiemelendő téma még a család: „apám azt mondja, ideges, / lelopták róla ruháit, még jó, / hogy az elzárt tükörben rajta van / minden” (Mert); és meg kell idéznünk a költészetet is: „Fullánkja van a vers végén a pontnak” (Felhúzva); „Huncut a költő, ellopja a halál / kaszáját” (Aratás).
Az első részből három versre szeretném az olvasók figyelmét ráirányítani. A kötetben elfoglalt pozíció szerint az első a Papírmasé, a Charles Bukowskinak ajánlott mű egy graffitis által megmunkált falról „beszél”, a művész galambokat fest egy fehér falfelületre, „de a galambok / szarnak / a falakra // elrepülnek”. Képzelet és valóság feszül itt egymásnak, eszmény és realitás groteszk viszonyát látjuk. A Papírmasé kiváló példája annak, hogyan elegyíti Fellinger a filozofikusságot a hétköznapi alpári, vulgáris nyelvezettel. Ebbe a furcsa kevercsbe illeszkedik az Elzárt repedés c. vers is, mely a kutyaürülék lapátolásából asszociációs úton a dédnagyapa sírjának kihantolásáig vezet, azért, hogy „telehányhassa” a modern élet attribútumaival, mobiltelefonokkal és fogamzásgátlókkal, „hogy feltalálja magát, mint a fénytől/ didergő föld”. Harmadikként a cikluscímadó verset említem (Fütyülök az egészre), ez a vers olyannyira sajátos, hogy egymaga elviszi a hátán a kötetet, hívhatnánk Fellinger-sűrítménynek. A „sztori” briliáns, egyedi és érdekes: az apa fél attól, hogy fia megírja az életét, majd idegen szerkesztők kezére juttatja, akik „belebabrálnak” a szövegbe („borsódzik” tőle a bőre), ezért valahányszor a fiúra rájön a szükség, az apa beoson a szobába, és kijavítja a szövegben a hibákat. A vers két motívuma visszatérő eleme a könyvnek: egyik a dió, másik a vizelés. Az első egy népi babonára (félelem a romlott dióbéltől), a második egy népi gyógyírra (égési sérülést vizelettel kezelni) utal.
A második rész, az Álmát meséli inkább, János és Juli, Jancsi és Juliska története. A népmesés jelleg azonban ezzel az átnevezéssel véget is ér, inkább egy Ádám és Éva történettel van itt dolgunk. Ezt igazolja a Ha úgy vesszük c. modern kiűzetés-történet. János és Juli ugyanazt a rémálmot álmodják, hogy „földönfutókká váltak, / valakik leemelték a pénzüket a bank- / számlájukról”, az álom éber kibeszélését asszociatív gondolatmenetben egy a teremtő lábujjára esett kő követi, aki cserébe megdobálja őket paradicsommal. Konkrét történetegyezést ugyan nem találunk, de motivikus egyezést igen.
A János-történetek hasonló témákat feszegetnek, mint az első részben megismertek, némi kiegészítéssel. Izgalmasnak tartom, hogy a magány és a hiány szubjektív érzete élesebben körvonalazódik E/3 személyben, mint az első rész E/1-es verseiben. Úgy tűnik, az álom az érzelmek igazi forrása, talán ezért is virágzik ki ebben a ciklusban a szerelem, Juli jelenléte vagy hiánya, mint alapérzés. A szerelem gomb, amit a nő varr fel a férfi kabátjára – olvassuk ki a Lábtörlő alatt c. versből, s ha ez a gomb leszakad, azt bizony vissza kell varrni (valakinek). „az elveszett gombért Juli tűvé / teszi szúrós tekintetével a verset”. Közös múlt, közös jelen, közös jövő – közös az életük, közös az idejük.
A szerelmi száltól eltekintve az élettények és a tartalmi hasonlóságok okán feltételezhetjük, hogy János az első részben megismert lírai szubjektum álom-énje, de az őrület és elmegyógyintézet gyakori emlegetése (az apa miatt) még a skizofrénia lehetőségét is felveti – az eltávolító beszédmód inkább ennek dolgozik. Nemcsak alváshoz lehet pizsamát viselni…
Ebből a második részből is kiemelnék néhány roppant érdekes verset. A befőzés és a Padlásfeljáró közös nevezője, hogy értelmezésük a cím nélkül nem működne. A befőzés tevékenységére csak olyan szavak utalnak, mint János üvegszerűsége, a felfelé irányuló mozgás (talán famászás?), és a polcon való sorakozás. A Padlásfeljáró létrájára a „kötél”, a „cérna” és a „zuhanás” szavak utalnak, valamint a létra formájára vonatkoztatható rébuszszerű meghatározás: „két párhuzamos találkozik / a végtelenben, s egy kóbor harmadik / magától értetődően ismétlődik”. A létra-motívum adja a Vissza c. vers alapját is, melyben János a felmenőit kutatja úgy, hogy a fokokat folyamatosan elfűrészeli maga alatt. Végezetül a Célbalövés c. verset említem, melyben János csukott szemmel nézi saját temetését farmerdzsekiben – mert egyetlen öltönyét a halottra adták.
Az én megkettőződése, megsokszorosítása láthatóan foglalkoztatja a költőt, s a pizsamás létben, álom és valóság határán minden kivitelezhető. És ahová ez a külön bejárat vezet bennünket, ott még Isten is kinőheti a láthatatlanságát (Zombor, 315-ös számú betegszoba). Lépjenek be hát!
(Media Nova M – Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 2015)
Tary Orsolya
Tary Orsolya (Budapest, 1989) a Károli Gáspár Református Egyetem Irodalom- és Kultúratudomány mesterképzési szakán végzett 2014-ben. Kutatási területe a modern magyar irodalom. Tóth Bálint költőről szóló monográfiája 2015-ben jelent meg, jelenleg Cholnoky Viktorral foglalkozik.