Gyürky Katalin: Egy orosz utazó sajátosságai (Nyikolaj Mihajlovics Karamzin Egy orosz utazó levelei című kötetéről)

Valódi irodalomtörténeti kuriózumnak számít az orosz felvilágosodás egyik legnagyobb alakja, az 1766-ban született és 1826-ban elhunyt Nyikolaj Mihajlovics Karamzin Egy orosz utazó levelei című kötetének magyar nyelvre fordítása és kiadása. Hiszen a neves orosz irodalomtörténész, Ju- rij Lotman megállapítása szerint „Karamzin az a szerző, akit még hazájában, s hazája értelmiségi köreiben is »mindössze« úgy ismernek, mint a szentimentális Szegény Liza szerzőjét, és a Történelme¹ is csak néhány Puskin-epigramma kapcsán jut bárkinek is az eszébe.”^{[1] [2]} Nálunk pedig még ennél is rosszabb a helyzet, hiszen még a Szegény Lizából is csak részletek olvashatók Szőlőssy Klára fordításában magyarul, Az orosz állam történetét pedig kizárólag az oroszul tudó, az orosz kultúrtörténet és/vagy történelem iránt érdeklődő kutatók lapozgatják.

Mindezek fényében kuriózum, ugyanakkor mindezek értelmében hiánypótlás az, hogy Horváth Iván vállalta a Karamzin-életmű – Szegény Liza és Az orosz állam története mellett – harmadik tartópillérének a magyarra fordítását. A kötet ugyanis, melynek utazója több mint egy éves külföldi tartózkodásáról a barátainak írott levelek formájában tudósít, több vonatkozásban irodalomtörténeti fordulópontot képez. Ahhoz, hogy ezeket a vonatkozásokat számba vegyük, a magyar olvasó számára szinte teljesen ismeretlen Karamzin – orosz és európai történelem és életmód által meghatározott – világszemléletében kell némileg elmélyülnünk.

Ennek a szellemi függetlenségre egész életén át törekvő, s azt többé-kevésbé mindvégig meg is őrző felvilágosodás kori szerzőnek Oroszországról, az orosz kultúráról, társadalomról, politikáról alkotott nézetrendszere folyamatosan változott, sajátos evolúción ment keresztül, attól függően, hogy függetlensége ellenére éppen milyen kulturális és politikai irányzatok, áramlatok gyakoroltak rá – időnként a kelleténél nagyobb – hatást. Az 1789 májusában kezdődő, bő egyéves külföldi tartózkodásának is az oka és eredője egy ezt megelőző négyéves periódus, mondhatjuk, négyévnyi túlzott szellemi befolyásoltság alóli menekülési vágy, s célja a saját én és saját világnézet megszilárdítása. Karamzin apja a szimbirszki járás egyik földbirtokos nemese volt, aki, mihelyst tehette, a fiát Moszkvába küldte tanulni. A fiatalember 1785-ben így került kapcsolatba a szabadkőműves mozgalommal, s így lett tagja a kor jelentős irodalmárai, Nyikolaj Novi- kov és Alekszej Kutuzov vezette Baráti Tudós Társaságnak, amelynek ülésein betekintést nyert az orosz és az európai irodalom és filozófia jelentős áramlataiba. Ekkoriban ráadásul II. Katalin despotikus uralkodása is jó táptalajt szolgáltatott a fennálló társadalmi rendről való kritikus gondolkodásnak. A despotikus rendben a köztársaságról mint vágyott államformáról gondolkodni szinte sikk volt a liberális orosz nemesi közegben, amelynek hangadói Novikov és Kutuzov voltak. Karamzin az ő körükhöz tartozva ahhoz az utópisztikus elképzeléshez kapcsolódott, amely elutasította a fennálló társadalmi rendet, ám a forradalomtól tartva a szociális konfliktusok békés megoldását kívánta, ehhez kereste a különböző eszközöket.

A fiatal Karamzin számára azonban egy idő után az utópisztikus gondolkodásmód – széleskörű olvasottságának köszönhetően – a Platón-féle ideális állammal kapcsolódott össze. A No- vikov-féle körtől való távolodásával, s a francia forradalom közelgő kirobbanásával egy időben Karamzin utópisztikus gondolkodás alatt már a Platón-féle társadalmi rendet érti, amely – ahogy Lotman fogalmaz – „mindenki számára biztosítja a boldogságot. Ez az a rend, amely állami jótéteményeken és diktatórikus fegyelmen alapul. A köztársaságot irányító bölcsek szigorúan szabályozzák a polgárok személyes életét is, a művészetek fejlődését is, önkényesen elvágva a káros jelenségeket az államtól.”^[3]

Ez az a sajátos, mind az orosz liberálisokétól, mind a népszuverenitást hirdető francia demokratákétól eltérő szilárd elképzelés, amellyel a fejében Karamzin 1789 májusában, tehát mindössze két hónappal a francia forradalom kirobbanása előtt külföldre indul, hogy közvetlen megfigyelőjévé váljon a monarchia köztársasággá alakulása folyamatának. S ebből a szempontból rendkívül érdekes, hogy útját nem a forrongó Franciaországban kezdi, hanem a köztársaságra még csak mint lehetséges jövőre tekintő Porosz- és Szászországban, illetve a köztársasági államformát már magáénak tudható Svájcban. Ám miközben ezen országok tájait, embereit, művészetét, szokásait térképezi fel utazó hőse szemén és személyén keresztül (akinek a személyéről mint irodalomtörténeti fordulatot hozó alakról a későbbiekben még fogok szót ejteni), hozzá is eljut a szabadság, egyenlőség, testvériség hármas jelszava, s a továbbra is utópisztikus elveket valló szerzőt ezekből egyre inkább az egyenlőség kérdésköre kezdi el foglalkoztatni. Lotman az egyenlőség elvével kapcsolatos karamzini szellemi evolúciót így foglalja össze: „Hogyha a külföldi útja előtt Karamzin a fiziokraták és Montesquieu gazdasági liberalizmusának a szellemében hajlamos volt az egyenlőtlenség eszméjét igazolva látni, és a vagyoni különbségekben az ember természetes szabadságát látni, akkor a forradalom évei alatt mindinkább az egyenlőség eszméje kezdte vonzani. Azonban érdekes ennek az egyenlőségnek a természete: egyenlőség alatt Karam- zin olyan erőszakos korlátozást ért, amely szigorú törvényeket ró a gazdasági rendszerre. A Platón-féle köztársasági rend szellemében Karamzin egyenlőség alatt nem sajátos gazdasági rendet, hanem a gazdaság erkölcsök általi elnyomását érti”^[4]

Utazó hőse szemén keresztül a szerzőnek ez a fajta egyenlőség-felfogása köszön vissza az egyik zürichi levélből: „A bölcs zürichi törvényhozók tudják, hogy a fényűzés a szabadság és a jó erkölcsök koporsója, ezért igyekeztek elzárni annak köztársaságba vezető útját. A férfiak itt nem hordanak sem selyem, sem bársony öltözéket, a nők pedig sem briliánst, sem csipkét; még a leghidegebb télen sem mer senki bundába öltözni, minthogy a prémáru itt nagyon drága. A városban tilos hintón járni, ezért aztán az egészséges lábakat jobban tisztelik itt, mint más helyeken. A házak belsejében semmiféle gazdag díszítést nem lehet látni – minden egyszerű és jó minőségű” (125.) S ha Zürichben a házak belsej éről értekezik az utazó, az erkölcsökre j ó hatással bíró gazdasági egyenlőségnek ugyanebben a szellemében Bernben a házak külső egyformaságáról, a lakók közötti egyenlőséget feltételező és képviselő mivoltáról értekezik: „Ódonsága ellenére Bern szép város. Az utcák egyenesek, szélesek és jól kikövezettek, középütt pedig mély csatornák vezetnek. (…) A házak majdnem mind egyformák: fehér kőből épültek, kétemeletesek, és azt mutatják, hogy a lakosok vagyoni helyzete egyenlő, nem úgy, mint Európa más nagyvárosaiban, ahol gyakran az alacsony kunyhó a hatalmas paloták árnyékában a földre lapul” (132.)

Az utazó a fenti levélrészlet utolsó mondatában foglaltakat tapasztalja meg Svájc után Franciaországba, különösen Párizsba érkezve, ami azért meglepő a számára, mert ez az a város, amely a forradalom kitörése óta az egyenlőséget hirdeti: „[…] nézzenek meg mindent, és mondják meg, milyen Párizs! Kevés, ha csak azt mondják, hogy a világ első városa, a pompa és varázslat fővárosa. Ha nem akarják a véleményüket megváltoztatni, maradjanak itt; ha továbbmennek, szűk utcákat, a gazdagságnak a szegénységgel való bántó keveredését látják; az ékszerész csillogó üzlete mellett egy halom rothadt almát és heringet látnak; mindenhol sarat, sőt vért is, amely patakokban ömlik a hús üzletsorból – fogják be az orrukat és csukják be a szemüket! A fényűző város képe elhomályosul, és az embereknek az az érzésük, hogy a piszok és mocsok a világ valamennyi városából föld alatti csöveken Párizsba ömlik. Ha még egy lépést tesznek, váratlanul a boldog Arábia, vagy legalábbis a virágzó provence-i rétek kellemes illatát érzik: ergo: az egyik olyan bolthoz érkeztek, amelyben parfümöt és arcfestéket árulnak, ezekből itt rengeteg van. [.] Egyszóval, ha egyet lépnek, hol új atmoszféra, hol új fényűzés vagy a legundorítóbb mocsok megnyilvánulási formáival találkoznak – aztán Párizst a legszebb és legrondább, a legillatosabb és a legbüdösebb városnak fogjuk nevezni” (218-219.)

Párizsnak ez a kettőssége készteti a szerzőt arra, hogy most már teljes képet alkosson a francia forradalomról, a fennen hirdetett eszmék látható megvalósíthatatlanságának okairól. Az átalakulásban továbbra is hívő, az átalakulást a Platón-féle elképzelés alapján a haza bölcsei vezérelte békés úton, fokozatosan megvalósítani kívánó szerző Párizs mindennapjait látva egyre nagyobb szkepszissel viseltetik a forradalom irányában. A teljes társadalom jólétét szolgáló elveibe ugyanis végképp nem fér bele az, ami Párizs utcáin az odaérkezésekor, 1790 áprilisában már tapasztalható: az egyre kevesebb ember kezébe kerülő irányítás a többség akaratának figyelembe vétele nélkül. (Amelyről tudjuk, hogy a későbbiekben a jakobinus diktatúrába fog torkollni.) „Ám ne gondolják – olvashatjuk az egyik Párizsból írt levélben ezzel kapcsolatban -, hogy az egész nemzet részt vett abban a tragédiában, amely mostanság Franciaországban lejátszódik. Alig egy századrésze cselekszik csak; a többi néz, vitatkozik, sír vagy nevet, a tenyerét csapkodja vagy fütyül, mint a színházban! Akiknek nincs vesztenivalójuk, merészek, mint a farkasok; azok, akik mindent elveszíthetnek, félénkek, mint a nyulak; egyesek mindent el akarnak venni, mások meg akarnak valamit menteni” (224.) Az utazó a francia népakarat által megvalósított átalakítások megkérdőjeleződésével még inkább szembesül, amikor azt tapasztalja, hogy „[a] forradalom borzalmai elűzték Párizsból a leggazdagabb lakókat; az előkelő nemesség idegen földre távozott, akik pedig itt maradtak, nagyrészt zárt körben, barátaik és rokonaik körében élnek” (222.)

Az eddig idézett részletek alapján azt gondolhatnánk, hogy a szerző, Karamzin, és K monogrammal ellátott utazó hőse, aki a szerzővel azonos útvonalat jár be, teljes mértékben azonosítható egymással. Hiszen ezekből a fenti idézetekből Karamzin eddig vázolt, a forradalomról és az egyenlőség elvéről vallott elképzelései köszönnek vissza. Csakhogy itt egy szentimentális, a szerzőnél jóval érzelgősebb utazóval állunk szemben,^[5] miközben az utazás során az objektív valóság megtapasztalása épp a levélforma miatt összekapcsolódik az utazó szubjektív világával. Az ő érzékenysége – érzései, benyomásai, hangulata – rányomja a bélyegét a látottakra és tapasztaltakra, illetve a látottak is hatnak az utazó érzelmeire. Az objektív és szubjektív világ levélformában történő egyesítése persze önmagában még nem újdonság, hiszen Karamzin előtt az angol Laurence Sterne az Érzelmes utazás című alkotásában hasonlót vitt véghez. Csakhogy, amíg Sterne végképp a hőse, Yorick érzelmeinek engedte át az út során tapasztaltak megélését, s mindent Yorick szemén keresztül láttatott, addig Karamzin utazó hősébe önmagát is, a saját tudását, felkészültségét s szubjektumát is „becsomagolta”.^[6] Az út során tapasztaltak így egy, a szerzővel sok szempontból azonosítható, ám bizonyos tényezőket illetően attól eltérő hős szemén keresztül tárulnak elénk, aki annak ellenére, hogy kortársa a szerzőnek, nála jóval meggondolatlanabb, naivabb, s az élet más szférái foglalkoztatják, mint a szerzőt. Naivitása a francia forradalom megítélése kapcsán is előbukkan. Akkor például, amikor Párizs udvari templomában jár, s megpillantja a királyt és a királynét, a bonyolult történelmi helyzetben meglehetősen leegyszerűsített képet fest róluk: „Tegnap az udvari templomban láttam a királyt és a királynét. Az előbbi arcán nyugalom, szelídség és jólelkűség tükröződik, meg vagyok győződve róla, hogy lelkében semmilyen rossz szándék nem születhetett meg. A világon vannak szerencsés jellemek, akik természetüknél fogva csak szeretni tudnak, és jót tenni: ez az uralkodó ilyen! Érheti balszerencse; elpusztulhat zúgó viharban – de az igazságszolgáltató történelem XVI. Lajost a jótevő uralkodók sorába írja be, és az emberiség barátja emlékére igaz könnyeket fog ejteni. A királyné minden sorscsapás ellenére is gyönyörű és fenséges, hasonlatos a rózsához, amelyet hideg szelek fújnak, de amely még megőrzi a színét és szépségét” (224.) S abból az egyszerű tényből kiindulva, hogy „A templomban sokan voltak […] Mindenki a királyt és a királynét nézte” (224.), a hős a forradalom hevében égő város kellős közepén mégis ezt a történelmi helyzethez képest meglehetősen leegyszerűsítő megállapítást teszi: „A nép mégis a királyi vért szereti”. (224.)

A történelmi eseményeket átlátó, filozófiai, irodalmi és történelmi ismeretekkel felvértezett (utazó) szerző és a nála jóval naivabb és tudatlanabb (utazó) hős egymásba játszatása, az a folyamatos oszcilláció, melynek során a szerző hol hagyja érvényesülni hőse naivitását és a látottakra való már-már gyermeki rácsodálkozását, hol pedig „megajándékozza” a saját műveltségével és tudásával, irodalomtörténeti szempontból eredetivé, a szüzsét tekintve pedig rendkívül gazdaggá teszi a szöveget. Gazdaggá, melyben egyfelől azok az egyszerű, banális anekdoták kapnak helyet, amelyek egy- egy városban járva a hőst érdeklik, másfelől azok a kortárs írókkal, filozófusokkal való találkozások és beszélgetések, azok a színházlátogatások és az ezekről írott, színikritikának is beillő elemzések, amelyek a szerzőt érdeklik, s épp ezek egymásmellettisége, egymást kiegészítő jellege teszi rendkívül színessé, az objektív valóság minden egyes rétegét a szubjektumon keresztül tükrözni képes alkotássá a szöveget. Épp amiatt, mert a naiv hős sok szempontból azonosítható a szerzővel, s arcára többször is felölti a szerzője szellemi érettségének maszkját^[7], az anekdoták mellett jól megférnek a Kanttal, Lavaterrel, Herderrel vagy a híres filozófussal és természettudóssal, Bonnet-val való beszélgetések, sőt a szerző számára további tudományos együttműködési lehetőségek. Így kapja meg például az utazó hős Bonnet-tól az engedélyt, hogy oroszra fordítsa az egyik legnépszerűbb művét, a Contemplationt. A szerző művelt figurája és naiv hőse időnként olyannyira egybefolyik, hogy a tudományos szemlélődés akár egy mondaton vagy egy bekezdésben belül képes az emberekre való naiv rácsodálkozásba vagy pletykaszintű anekdotázásba váltani. Így történhet meg, hogy amikor a weimari utazása során a hős számos neves íróval találkozik, s a szerzőtől kapott, a szerző által ráruházott tudása róluk és az alkotásaikról lenyűgöző, egyikőjükről mégis egy pletykának is beillő anekdota jut az eszébe: „Tegnap este, amikor a mellett a ház mellett mentem el, ahol Goethe lakik, megláttam, amint kinéz az ablakon, megálltam, és egy percig szemügyre vettem: komoly, görögös arc! Ma benéztem hozzá; de közölték velem, hogy már korán elment Jénába. – Weimarban még más híres író is van: Bertuch, Bode és mások. A Don Quijotét Bertuch fordította le spanyolból és A spanyol és portugál irodalom tárházát adta ki, Bode pedig Sterne Érzelmes utazás és Tristram Shandy című műveinek a fordítása révén ismert. Amália hercegnő szerette a tehetségeket. Wielandot az udvarába hívta, és a fiatal herceg nevelését bízta rá; Goethét is hívta, amikor ő a Wertherje által vált híressé, és hívta Herdert is, hogy legyen az itteni papság vezetője. […] A mi Lenzünkről itt különféle érdekes anekdotákat meséltek. Lenz a barátja, Goethe kedvéért jött ide, aki diáktársa volt Strasbourgban, és aki már akkor a weimari udvarhoz tartozott. Tehetséges embernek kijáró módon fogadták, de hamarosan igencsak furcsa vonásokat fedeztek fel benne. Például, egyszer egy udvari bálon nőnek öltözve, álarcban és kalapban jelent meg, és amikor mindenki csodálkozástól hüledezve nézett rá, nyugodtan a legismertebb hölgyhöz lépett és táncra kérte. A fiatal herceg szerette a bohózatokat, és örült a szórakoztató jelenetnek, amely lehetővé tette azt, hogy élvezettel, tiszta szívből nevessen; ám a magas rangú hölgyek és urak, akik a weimari udvart képviselték, azt gondolták, hogy a vakmerő L*-nek ezért legalábbis fejét kellett volna venni” (85-86.)

Mindezek tükrében feltehetjük a kérdést: Karamzinnak vajon miért volt szüksége erre a szokatlan narratológiai eljárásra? Vajon miért nem elégedett meg egy Sterne-féle hős, egy Sterne-fé- le érzelmes utazó ábrázolásával, vagy vajon miért nem írt egyértelműen csak a maga nevében, ahogy azt nála nem is olyan sokkal később, 1862-ben Dosztojevszkij a Téli feljegyzések nyári élményekről című, szintén nyugat-európai benyomásokat taglaló útirajzában tette? A hőskettőzésre, a hős és a szerző egymásba játszatására egyértelműen az önérzékelés és az önmegismerés vágya vihette Karamzint: erre a szövegben található tükörmetafora utal. Az út elején ugyanis a svájci filozófus, Lavater arra tanítja az utazó hőst, hogy mindenkinek kell egyfajta tükör, amiben láthatja, érzékelheti önmagát. A kérdés csak az, hogy ki milyen tükröt, azaz milyen eszközt választ mindehhez. Karamzin önmagával sokban azonos naiv hőse az útja elején egyértelműen a tájat választja ilyesfajta tükörnek: a táj változásai, a természet komor vagy vidám hangulata rányomja a bélyegét az utazó érzéseire, a táj tart tükröt a személyiség fejlődéséhez. Hogy azután a naiv hős ilyesfajta tájtükrözte élményeiből folyamatosan létrejövő szöveg vegye át a tükör szerepét, de már nem a hős, hanem a szerző önmegismerése számára. Ezért nem véletlen, hogy az utolsó levél a szöveg egészéről így nyilatkozik: „Most néhány levelemet újraolvasom: tükörként mutatják, milyen volt a lelkem tizennyolc hónapon át! 20 év múlva (ha élek még ennyit a világon) még kedves lesz számomra – még ha csupán számomra is! Belepillantok, és meglátom, milyen voltam, hogyan gondolkodtam és álmodoztam…” (384.)
(Fordította: Horváth Iván, Bp., Ráció, 2016)

—

[1]    Az orosz állam története című tizenkét kötetes munka.

[2]     Ld. Jurij Lotman, Poézija Karamzina, http://rvb.ru/18vek/karamzin/1bp/03artide/artide.htm (A tanulmányban előforduló orosz idézeteket a szerző saját fordításában közli.)

[3]     Lotman, i. m.

[4]     Lotman, i. m.

[5]    „Karamzin nyelvezete színes, élvezetes, a legnagyobb fordítói kihívást éppen ezért az ő stílusjegyeinek magyar nyelven való visszaadása jelentette, hiszen a ma emberétől a szentimentalizmus elég távol esik, márpedig írónk éppen ennek a műfajnak és stílusnak volt az egyik jelentős oroszországi képviselője” – olvashatjuk a fordító, Horváth Iván kötethez írott előszavában. Ám a kötetet olvasva rácáfolhatunk a fordító aggodalmára: a közel négyszáz oldalas mű egységes színvonalon, a szentimentális stílusjegyeket tökéletesen tükröző, ugyanakkor a mai olvasótól sem idegen szövegként került elénk, a jelentős fordítói teljesítménynek köszönhetően.

[6]    Karamzin a széles körű olvasottságának köszönhetően jól ismerte Sterne utazási regényét is. Sőt, akkora hatással volt rá Yorick története, hogy utazása során több alkalommal mintegy Yoricktól kért segítséget, az ő kalandjaiból merített. A francia emberek jellemét ecsetelve például ekképp nyilatkozik: „Gondoljanak csak vissza, mit mondott Yorick B* miniszternek a franciák jelleméről: »Túlságosan gőgösek!« A miniszter elcsodálkozott, de a beszélgetés hirtelen félbeszakadt, és a tréfás Yorick nem magyarázta meg, mire gondolt. Azt hiszem, az athéni népről mondták, hogy inkább fontos dolgokkal tréfálkozott, mint semmiségekkel, a semmiségeket pedig fontosnak tartotta. Ugyanez mondható el a franciákról is, akik nem sértődnek meg az athéniekkel való összehasonlítás miatt.” (317.)

[7]    A szerző és a hős kapcsolatáról bővebben lásd O. B. Lebegyeva Imagológia című cikkét (http://journals.tsu. ru/imago/&journal_page=archive&id=1192&article_id=24712)