Soóky László: Negatív identitásproblémáink

(Székely Csaba: Bányavakság – tragikomédia, a Komáromi Jókai Színház és a Kassai Thália Színház koprodukciója

Színészek: Fabó Tibor (Ince)
Benkő Géza (Florin)
Tóth Tibor (Izsák)
Vasvári Emese (Iringó)
Lax Judit (Izabella)

Közreműködők:
Gadus Erika – díszlet és jelmez Forgács Miklós – dramaturg Lakatos Róbert – zene Czajlik József – rendező

Közel fél évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a Komáromi Jókai Színház és a Kassai Thália Színház vezetése úgy döntsön, hogy nagyon szeretik egymást. Megírta minden újság, bemondta a rádió, megmutatta a televízió egynémely csatornája. Örvendjünk.

Azt, hogy eddig miért nem szerették egymást ennyire, azt nem mondták. Ne is firtassuk.

Azt se mondták, hogy a munkamegosztásnak ez a formája jelentené a boldog jövőt, merthogy elemezni kell a helyzetet. Bizakodjunk.

Az előadás szakmai részének túlnyomó többségét a kassaiak vállalták (dramaturg, mozgás, zene, rendezés), a színészek megosztódtak: kettő innen, kettő onnan, Gadus Erika és Benkő Géza Jolly Jokerként állták a sarat. Nem azonos szinten.

Kezdjük a darabválasztással. „Kétszer nem lépsz ugyanabba a folyóba.” – mondta Hérak- leitosz Krisztus születése előtt jó hatszáz évvel. Erre a felvetésre Székely Csaba sem cáfolt rá. A Bányavirág megírása és sikere után folytatni kívánva a diadalutat (vagy külső unszolásra), elővette a kaptafát és ráigazította a Bányavakság című tragikomédiát. A kaptafa visszalőtt. Székely nyilván jó ismerője az erdélyi drámairodalomnak, alapvetőként Tamási Áront jelöli meg. Teheti, hiszen van kikből mazsolázni, ha nélkülözhetőnek tartja mondjuk Székely Jánost, Sütő Andrást, vagy Páskándi Gézát, hogy a korábbi történetről és az Erdélyből elszármazott drámaírókról ne is szóljak. Ugyanakkor egy felvetését itt is rögzíteni szeretném, mert pontos anamnézist követ: „kevésbé fontos, hogy milyen a szöveg, sokkal lényegesebb az, hogy micsoda: politikai tett, az öndefiníció harcos formájának eszköze, helyzetjelentés a kisebbségi sorsról. Ez persze leveti magáról a kritikai hozzáállást, a megfelelő kritika hiánya pedig szükségszerűen igénytelenné tesz.”

Amennyiben ezt a gondolatsort hazahozzuk és rávetítjük a szlovákiai magyar drámairodalom helyzetére, más nem, csak a hiány és a dilettantizmus juthat az eszünkbe, az is csak a legfelvi- dékibb, legprovinciálisabb szinten. Az itteni társadalmi, politikai és szakmai kritika hiánya teszi lehetővé például azt, hogy a közéleti és politikai gátlásnélküliség napjainkban csap át a színjátszás szférájába, s magukat „Színház”-ként futtató, kilóra megvásárolt színészek és színészi csoportosulások segítségével, szakmai kontroll nélkül bedarálja a szlovákiai magyar színjátszást (is). Kos- suth-díjas és érdemes művész színészeket ránt magával a pojácaság politikai hatalomtól bűzlő pöcegödrébe.

Székely Csaba a szlovákiai magyar drámaíróknál jobb kiindulóponttal rendelkezik; a Bányavakság előadható színdarab. Összevethető a Bányavirággal, de minden tekintetben alul marad. Mert, míg a Bányavirág szereplői a maguk mikrovilágában érzelmekkel, vágyakkal, gyarló, de nyomon követhető jövőképpel bíró egyéniségek, addig a Bányavakság széthullott egzisztenciák, ideológia mentén kifundált figurák kis gyülekezete. Székely Csaba eszmerendszerén belül a falun élő erdélyi magyar ember szellemileg és erkölcsileg deformált, idült alkoholista (az új generáció kábítószerrel fertőzött, ha nő, akkor kurva), lelkében sérült öngyilkosjelölt, majdani gyilkos; vagy ugyanebben a közegben gátlástalan törtető, kiemelten szélsőjobbos, mélymagyar beütésekkel.

Ezt a sablont a szerző visszaköszönőn, de mondjuk: jól alkalmazza. Akkor kerül mérhetetlen bajba, amikor ellenpólust keres (esetünkben Florinra, a magyarul tudó román detektívre osztja ki a feladatot), mert nem tudja eldönteni, hogy milyenné formálja. Legyen kétszínű és ezen belül gyűlölje a magyarokat? Legyen a rafináltan manőverező, a 21. században járatos autóbusszal érkező népünk gyermeke – Sherlock Holmes? Legyen a józan állapotában hűvösen távolságtartó, részegen önmagából kiforduló mélyromán nacionalista ripacs? Legyen. Bármi lehet, csak semleges és megoldatlan nem. Mert ha magyar kéz böki a román szívbe a bicskát, akkor a magyar gyilkos lesz, a román meg áldozat. Amennyiben elfogadjuk azt, hogy a színház a társadalmi lét leképezése, akkor objektíven azt is, hogy ebben a játékban a román rendőr képviseli(-te) az igazságot, a magyar fél pedig kollektíven a bűnt. Nehogy elfeledjük: bűnös nemzet vagyunk. S egy másik meghatározó jelenség, ami nem látszik a színpadon, de szó szót követőn kiderül: az a fajta korcs nemzet vagyunk, amely féldeciért bármikor árulóvá válik.

Szerzőnk, annak érdekében, hogy a meseszövés hiányosságait leplezze, vicces és ordenáré pillanatokkal ajándékoz meg bennünket, amelyekkel a dramaturg és a rendező is azonosulni tudott. Ilyen például a küszöbben való elbotlás guruló-technika alkalmazásával, a székkel való felborulás, a csöcsörészés, a falu bikájának szűz kézzel való elmarkolása, a részeg dorbézolás (amikor megszűnik a nemzetiségi ellenszegülés, sőt a testvériség megpecsételődik homlokcsókkal), s egyéb erőtlen, de annál viccesebb színpadi helyzetek. Ezekre azért van szükség, mert a történet nem történet, hanem egy erdélyi falu idillikus állapotának nagyvonalú leleplezése. Az idill meghatározás képzavart idézne elő? Ó, nem! Ez a tragikomédia ebben a formában maga a negatív identitású idill.
A színpadkép minden külsőséget mellőz, stílusában egységes, jellegzetesen Hargita alj i. Szemben univerzális ajtónyílás, mellette, ablakok helyett két vetítővászon, jobbra és balra szürke falú hozzáépítés, mint konyha, illetve Izabella szobája. Középen asztal, mögötte pad-ágy, amely a későbbiekben az ideiglenes koporsó funkcióját is betölti. A vetítővászonra időnként kivetítenek egy-egy segító szót, köztéri jelet annak érdekében, hogy a közönség tájékozódhasson, pl. hátizsák. Csak ezt követően jöhet be Izabella az utazótáskával.

A teljes előadás legfrekventáltabb helyszíne a pad-ágy. Benne alussza ki napi lerésze- gedéseit Ince, itt álmodja delíriumos álmait a libákról… Azért róluk, mert egy felbőszült lúd gyerekkorában fenéken csípte Incét, mely emlék, mostanában a nagy mennyiségű gyümölcspálinka elfogyasztása után visszaköszön. Ilyenkor Ince, akár a holdkórosok, átmeneti kabátjával kergeti a libákat. A libák egyébként egy eredeti dramaturgiai ötlet alapján a valóságban is megjelennek a színen, úgy, mint Géza liba, Tibor liba és Judit liba, illetve Florin liba, Izsák liba, Izabella liba, és nagyon viccesen bólogatnak.

Nem elfogadhatatlan a megismételt jelenet mindaddig, míg egy interjúban ki nem derül a szimbólum valós értelme. Az életszerű interjúban a kérdező Forgács Miklós dramaturg, a válaszadó Czajlik József rendező.

Forgács: Az előadásban felerősödik a libamotívum, miért?

Czajlik: Á, kapóra jött, hogy vannak benne libák, mert így is beszélhetünk a lányról, Izabelláról, de ő a fontos, nem a libák. Izabella nekem a jelképe egy nemzedéknek. […]

Miért ne lehetne Izabella jelképe egy nemzedéknek? Otthagyta az egyetemet, kurválko- dik, narkós, füvet termelnek az erkélyén, azaz bűnöző, vagy egy másik szemszögből nézve: a társadalom és a kor áldozata. Azaz liba. Töredelmesen bevallom: sem erős nem volt a jelenet, sem szuggesztív, sem színházi. Pótcselekvésként hatott, először derűs pillanatokat szerezve, másodjára már értelmezhetetlen és unalmas. Ennyit a színpadképről.

A tragédia úgy kezdődik, hogy Ince és Iringó otthon várják a kolozsvári autóbuszt, amellyel érkeznie kellene Florin Lupescu komiszárnak. Vagy túl korántól várnak, vagy a busz késik, vagy a szerző emlékeiben ott él Örkény Tótékja, tény az, hogy a várakozás rétestésztányira nyúló idején a nézősereg rengeteg információhoz jut, elsősorban a (közs) faluban uralkodó viszonyokról, elhalálozásokról, erkölcsökről. Például ilyenekről, Ince egy jellemző gondolatmenete szerint: „[…] Elveszett minden, ami régen volt, lassan már inni sincs kivel. [.] A régiek közül már csak a doktor maradt, meg a félszemű Sánta Feri, meg a plébános, meg a plébános szeretője. […]” Ezek kiemelten fontos információk.

A szerző ebben a színdarabban dramaturgiailag silány munkát végzett, a dramaturg az ideológiai nézetek felerősítésében partnere a szerzőnek, miközben megfeledkezik az idősíkok kezeléséről, a rendező pedig nagylelkűen hagyta, hogy a dramaturg kénye kedve szerint garázdálkodhasson, nem korrigált. Amíg Izabella fizikailag nem lép be a történetbe, nincs nagyobb baj, kedveljük Ince sutaságát, szánjuk és megértjük Iringót, felfogjuk Florin kétszínűségét és elfogadjuk Izsák harsány, rámenős hőbörgését. Elsősorban a színészek teljesítménye miatt. Mindegyikük talált vagy kialakított egy rá jellemző karaktert, amelyet végigvitt az előadás során. Izabella megjelenése mindent borít. Borítja Incének a lányával kapcsolatos álmait, de borítja a rendezőnek az egy nemzedékkel kapcsolatos jelképrendszerét is. Ennek két okát látom. Az első az, hogy Izabella megírt szerepe, jelenetsora dramaturgiailag következetlen, elnagyolt, a másik az, hogy ehhez a szerephez Lax Judit kevés színészi eszközzel rendelkezik, a dramaturgtól és a rendezőtől pedig nem kapott kapaszkodókat; a szereposztás idején az alkotók nem vették figyelembe azt, hogy a másik négy színész szakmai szempontból több emelettel magasabban tartózkodik. Még Vasvári Emese is, aki az általam látott előadásban indiszponáltnak tűnt vagy beteg volt.

Hazaérkezik Izabella, fokozatosan fény derül az elherdált évekre, a városban követett életmódra, a börtönközeliségre, a kimenekülési tervre, mindez csicseregve, felelősségtudat nélkül. Szexuális vágytól felajzott állapotban elmegy Izsákkal („Izsák bácsi, nem iszunk meg valamit akkor?”), majd az aktus megtörténte után hazajön, mint áldozat, pate- tikus önsajnálattal, jobb szemén hatalmas monokli, kebelében Izsák pénze („Adott pénzt, hogy kimenjek Olaszba”). Ezután pedig mindenre fény derül. Kiderül többek között az, hogy Florin nem azért jött, amiért eddig tudtuk, hanem azért, mert ő már tudott Ince üzelmeiről. Egy megrendítő dramaturgiai fordulat kapcsán azt is megtudjuk, hogy Ince korrupt pénze Izabella bankszámlájára kerül. Mellékszál, nem érdekes. Döbbenetes hír: Iringó is gyilkos, ezt a (közs) falu apraja-nagyja mondta el Florinnak részeg állapotában. Izabella megtérése abszolút pozitív következményekkel jár: egy pillanat alatt mindenki kijózanodik, öntudatra ébred, szocializálódik, s képes arra, hogy fontos nemzettörténeti eseményeket időrendi sorrendbe rakjon.

Florin: Ti kezdtétek 1785-ben, te lószagú barbárikus hazátlan mujiszt, amikor megöltétek Horea, Kloska si Krisánt!

Ince: Ti kezdtétek 1600-ban, te bocskoros csobán, amikor Vitéz Mihályotok reánk uszította a rabló hordáit.

A történeti vita felszínre hozza a két nemzet súrlódásoktól nem mentes viszonyát, amely tettlegességgé fajul, s Ince Izsák hathatós segítségével leszúrja Florint. Egy szúrással. Majd folytatva az ölést, egy kispárnán tölti ki gyilkos indulatát, számos késszúrással öli tovább Florint? Nagy-Romániát? A libákat? Mindez este történik. S ha tudjuk is, hogy a színházi idő másként (is) múlhat, mint a naptári, mégis furcsán hat, hogy Ince hónapok múlva is ugyanott és ugyanúgy kókadozik, mint a gyilkolás utáni pillanatban. Mert a következő jelenetre Izsák mindent elrendez: vagy Kolozsvárra, vagy Olaszba viszi Izabellát és Iringót, magára íratja a házat, s megnyeri a polgármester választást. „Én megyek, várnak a polgármesteri teendők” Florin halála egyébként Benkő Géza alakításában egészen sajátságosra sikerült. Nem úgy halt meg, mint egy neveletlen tahó, hanem elegánsan. Nem zuhant bele a pad-ágyba, hanem előbb a szívéhez kapott, megfésülködött, eligazgatta a párnáját és elhelyezkedett, visszaadta a lelkét a Teremtőnek.

A szerző dramaturgiai pontatlanságai ellenére nézhető és helyenként élvezhető előadást nyújtottak át az alkotók. Forgács Miklós túlságosan tisztelte Székely Csaba kialakult nimbuszát, Czajlik József mint rendező egyre inkább Forgács Miklós rendezői ambíciójának a hatása alá kerül. Látnivaló ugyanis, hogy Forgács nem dramaturgként, hanem társrendezői minőségben vesz részt az előadások létrehozásában. Ez természetes, hiszen rendező. A színészek közül Fabó Tibor és Tóth Tibor átmentette a Bányavirágban Keszég László közreműködésével megtalált kitűnő karaktert, helyenként brillíroztak. Benkő Géza Florinja mestermunka, még akkor is, ha esetenként nem tud ellenállni Lazlo Gogolák szinkronjának. Vasvári Emese megtalálta Iringó szerepét, szövegmondása viszont többször nem jutott el a nézőkig. Lax Judit fizikai jelenléte felüdülést jelentett, szakmailag háttérbe szorult.