Kabai Csaba versei

pinkbutterfly felvétele

Létige a félidőhöz

Az idő félreértve visszafelé látszott tipegni
A megvalósulás lezárás kizárja a további változást
Vízbe mártott sorkizárt csuklógyakorlat
Kikapcsolt rádió mellett is hallható hírek
Ócska témák unalmas fecsej
Nyálunk nyűg mérges nyirok
Az összes ilyen beszélgetés
menekülés szeretet védelem gyanakvás
Ebből a szögből még nem láttuk magunk
de már összekötjük ami marad a mulandóval
nem szelektálunk szórjuk szét magunk
Kölcsön szobáink lelakott levegője vagyunk
Részeg délután Tettvágy volt bennünk erő nélkül
elgondoltuk de nem tettük meg
tévútjaink furcsa végjátéka ez –
így gondoljuk tovább
A téves hívással kezdődött minden
Elbeszélésünkben nincs alany
Könnyű élet váltás cipő ruha falatok a zsákban
Neveink kipontozva hátha megint változik
hamis homályos rokonok
így telik ki egy létigétlen félidő
Hírbe hozott kopott közhelyeinktől nem szabadulunk
Láttuk magunkat egymás arcában lakatlan limlom
Felkeltünk járkáltunk halálraítéltek
odvas félmosolyával fogaink között
A pontos térképet otthon hagytuk
de tudnunk kellett volna hogy mi az igazság
és hogy mi lényeges és mi marginális
hogy hol fáj egy fásult pont
Megúsztuk saját nevelődésünket
kimaradtunk gyönyörű gyermekkorunkból
elhúztunk a könnyű szélen
míg mások középen kínlódva eveztek tovább
A magány kemény definícióit kutatjuk
Ködös kifakult kedd kihűlt délután
Letarolt mágikus tér nem érinti a katarzis
Görcsös kézszorítások mi mindenkivel mindenki velünk
sok tétlen arc tanácstalan fakó tekintet
sok éhes arc kihulló fogak
Csak dadogni tudunk ebben a nyelvjárásban

Lehettem volna

Meddig igaz, honnan hazug egy történet?
Vagy: történet helyén ellentörténet,
vég helyett dezorientáció?
A párna alatt pléd, kényelmesen alszom,
bár tudom, van valami az erdőben,
ami nyugtalanít. Hallgatni tanít.

A falból kiálló szögekre könnyen
akasztható táska, kabát,
élettörténet. Viszont
a nagy szavakkal nem tudok mit kezdeni.
Menekülnék, de csak kitekintés ez,
a semmi szava, a szabotált idő.
Épp úgy vagyok, mintha lennék:
a lekezelő nem-én idő,
a lehettem volna, ha nem
a hátsó udvar tünedező alkui,
gáláns terei, borai és
az egész disztópia nervosa.

Magányos Kettes

1.
Én, aki a borotvát rühellem,
most naponta használom.
Így aláznak meg az úr hétköznapjai.
És mert korán kelek, estére
már remeg a kezem, lábam,
és próbálom érteni az éj szépszavát
arról, hogy én nem kívántam semmit,
és az rendben be is jött.

2.
Nekem nem volt fogadásom,
és aki megjelent, egyedül maradt,
mint tű a szénakazalban,
és a tegnapra fűzte föl életét.
Miért rendelték ilyen tökéletesen
simára ezt a társas magányt,
hogy az érintkezések félrecsúsznak
és az érintések üvegpillanatok?

Mosoly

A betegség egy fura világnézet.
A betegségből még sokan kilátnak.
A betegség nem is olyan merész.
Itt van. Nem metafora.

Föliratkozott lélegzetem hírlevelére,
bevarrta magát anyajegyeim csillagképeibe,
szívdobogásom morzejelére tombol.
Itt van. Legalább ő itt van.

Nem állhatna feltűnőbb vigyázzban,
nem vigyoroghatna eszelősebben,
kancsal igazától először behánytam.

Most mégis szeretem, hogy
ezentúl majd csendesen elbóbiskolom
hétköznapjaimat.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2017/7-8-as számában.

Kabai Csaba (1979, Miskolc)

Költő, író.