Önreprezentáció és önkielégítés
A József Attila Kör tábora, Szigliget, 2017. augusztus 28. – szeptember 1.
El kell menni Szigligetre, még akkor is, ha a cukrászda bezár, mert Oszi bácsinál menyhalat is lehet kapni, mert a strand még nyitva van, és mert egy rövid ideig még süt a nap. Ráadásul új elnököt választ a József Attila Kör, amely idei szigligeti táborába meghívta Tompa Andreát, Garaczi Lászlót, Nádasdy Ádámot, Peer Krisztiánt és Krasznahorkai Lászlót is.
Garantáltan szálkamentes magyar menyhal
„Garantáltan szálkamentes magyar menyhal”. Ezzel a felirattal hívja fel magára a figyelmet Oszi bácsi keszegezője, amit egyébként is nehéz nem észrevenni, ha a szigligeti strandon jár az ember. Visszajáró vendégek vagyunk Csutak Gabival és Győrffy Lacival, nem hagyjuk ki a keszeget, de a menyhal nem rémlik az előző évekből, és ez nem véletlen. Egyik nap kipróbálom, közben megtudom a pult mögött mindig stand-upos hangulatban tevékenykedő Oszi bácsitól, hogy a vendégek kilencvenkilenc százaléka – én is ebbe a csoportba tartozom – életében először itt és most találkozik az első ránézésre a hekkhez hasonló, vele ellentétben azonban őshonos hallal, mivel a hatvanas évek derekán a Balatonba telepített idegen fajok elvették az amúgy brutális ragadozó életterét. A menyhal egyébként más halakkal ellentétben ősszel élénkül fel, és míg azok vermelnek, vagyis téli álmot alszanak, ő aktív életet él.
Most egy szigetközi halgazdaságból telepítik őket vissza a Balatonba, és ennek a visszatelepítésnek köszönhetem én is a legkiadósabb szigligeti ebédemet. Oszi bácsi azt mondja, néha olyan, mintha kacsát enne az ember, és hogy semmilyen más halhoz nem hasonlítható az íze. Tényleg különleges, és ehhez a fokhagymás pesto is hozzájárul. Nagyon kellenek az ilyen és ehhez hasonló élmények, az alkotóházzal szemben üzemelő cukrászda, hivatalos nevén a Kastély Kávéház teraszán ugyanis az első este közlik velünk, hogy az utolsó kávékat, söröket és Unicumokat fogyasztjuk éppen, a JAK-táborban minden év augusztusában néhány napot eltöltő fiatal és kevésbé fiatal írók legendás találkozóhelye ugyanis bezár. Ezt a tényt először mindenki úgy próbálja értelmezni, hogy csak erre az estére zár be, aztán szépen lassan felfogjuk, hogy hosszabb időre, talán örökre el kell búcsúznunk tőle. Ráadásul a szomszédos Aranypatkó Vendéglő sem üzemel.
Gorbacsovról vodkát, Hitlerről sört
Nekem minden JAK-tábor egy kicsit olyan, mintha folyamatosan új lennék itt, miközben egyre otthonosabb, pedig már az elején is otthonosnak éreztem. A cukrászda bezárása okozta pánik után megnyugszunk, amikor megtudjuk, hogy néhány utcával lejjebb megnyílt a Pupos Pince, de érezzük, hogy nem fog egyik pillanatról a másikra a törzshelyünkké válni. Bár az udvar hangulatos, és az árak is megfizethetők, Soltész Béla kiszúrja, hogy a pult feletti polcon egy „Hitler” feliratú sörösüveg bújik meg. Olaszországban főzik, tudjuk meg a csapostól, nem könnyű beszerezni, ezért is tette el emlékbe az üveget. A sörfőzésben jártas Mucha Attila arról érdeklődik, hogy lager típusú sörről van-e szó, a választ elnyomja a nevetés, onnantól kezdve pedig akkor tudok csak újra figyelni, amikor a csapos egy sánta történelmi analógiával próbál mentegetőzni: ha Gorbacsovról vodkát neveztek el, miért ne lehetne Hitler egy sörmárka névadója?
Ez az idei már az ötödik JAK-táborom, egy év kivételével mindig Szigliget volt a helyszín. Öt JAK-tábor egyszerre sok és kevés, ekkora élményanyaggal a hátam mögött már tudok nosztalgiázni, útba tudom igazítani az újakat, de még mindig hallok addig ismeretlen sztorikat a régiektől. Tízesével tudnám sorolni azok neveit, akik idén nem jöttek el, de örülök az új arcoknak is. Vannak, akik hosszú évek kihagyása után térnek vissza, vannak, akik úgy érzik, harminc- vagy negyvenévesen már kiöregedtek, mások ennyi idősen is vállalják az újoncságot a tízen- és huszonévesek közé vegyülve, és vannak, akik hatvan vagy nyolcvan felett, ezredszerre sem hagynák ki a tábort. Nemcsak életkor, hanem motiváció szerint is nehéz kategorizálni a közel százötven táborozót. Van, aki nyaralni jön, van, aki a teraszon ülve iszogatni, beszélgetni, okosakat mondani, egyetérteni és vitatkozni, és van, akinek egyértelműen a tanulás, a szemináriumokon való részvétel a fontos. Utóbbiak délelőttönként Nádasdy Ádám líra-, Németh Gábor próza-, valamint Mészöly Ágnes gyermek és ifjúsági irodalmi szemináriumai közül választhatnak, a délután és az este pedig szokás szerint a könyvbemutatóké és a pódiumbeszélgetéseké.
Nekünk semmi se jó
A programok a balatoni strand szerelmesei számára horrorisztikus időpontban, délután kettőkor kezdődnek, általában éjszakába nyúlnak, többségében másfél órásak – unatkozni mindenesetre nem lehet. Majdnem minden nap lebuszozom vagy lesétálok a strandra, majdnem mindig igyekszem is vissza a kastélyba, hogy a lehető legkevesebb eseményről maradjak le. Az állandó döntési kényszer és ingázás megnehezíti a szigligeti napjaimat, ráadásul nem először fordul velem elő az sem, hogy nem a számomra kijelölt szállásomon alszom – az első este nem jutok el a hegy tetején megbújó, a kastélytól bő húszperces sétára található panzió melletti faházba, később meg már nem is erőltetem, helyette az egyik apartmanba fogadnak be, aztán a kastélyban kapok egy megüresedett ágyat. Kevesebb ingázás, több kényelem: végre én is a kastélyban aludhatok! Bár nem az a kérdés, hogy ki a kivételezett vagy a kitaszított – a JAK kinőtte Szigligetet és a néhány éve átalakított kastélyt, kevesebb lett az ágy, a társaság a nagy távolságok miatt több részre szakadt, vannak, akikkel napokig nem látjuk egymást.
Magánbeszélgetéseink egyik témája tehát – a közelgő elnökválasztás, illetve más fontos és nem fontos témák mellett – a helyszínnel kapcsolatos problémahalmaz. Van, aki éjjel inna még egy sört, de inkább elindul a hegyre, hogy emberi időben érkezzen a panzióba, és hogy másnap fel tudjon kelni a reggeli előtt, és van, aki az ellátási nehézségek, a meleg sör vagy a szegényes rövidital-kínálat miatt panaszkodik. Akad olyan is, aki állandó bűntudatot érez, hogy a JAK-irodában üzemelő pultnál az elnökség és a titkárság hullafáradt dolgozói szolgálják ki, akik egyébként a lehetőségekhez mérten igyekeznek mindenkinek a kedvére tenni. Mi pedig tovább panaszkodunk, amikor a tágasabb előadóteremből a szűkösebb könyvtárterembe költöznek a programok, miközben előbbit sem szeretjük igazán, mert a régi, a felújítás előtti nyilván sokkal jobb volt – ilyenek vagyunk, nekünk semmi se jó. De azért van egy beszélgetés, ami szabadtéren, a hangulatos teraszon zajlik, és alkalmat ad a kollektív nosztalgiázásra is.
Önreprezentáció és önkielégítés
Az aznap esti egyik sztárvendég, a magát is rocksztárként emlegető, a közönséget erősen megosztó költő, Peer Krisztián ötlete a helyszínválasztás. A Gaborják Ádám és Nemes Z. Márió részvételével zajló beszélgetés próbálja követni a költői pályát, és nagyjából sikerül is neki, miközben a régi, legendás, és bevallottan önreprezentációra használt JAK-táboroktól kezdve az önkielégítésig Peer sok minden másról is beszél, vagyis arról, ami éppen eszébe jut, néha beszúrva, hogy „bocs, tudom, hogy sok vagyok”. A JAK-elnök az egyik rázósabb monológ után csak annyit jegyez meg, hogy „így jár az, aki költőkkel ül le beszélgetni.” Ami azokat a bizonyos legendás időket illeti, szóba kerül többek között Garaczi, Németh Gábor, Ficsku Pál és Balatonodorics, vagyis Odorics Ferenc, akinek elnökségi időszakát már Peer is csak az anekdotákból ismeri, de olyan, mintha ott lett volna, ahogy mi is csak a veteránok elbeszélései alapján képzelhetjük el a kilencvenes évek táborainak hangulatát, de a sztorikat a magunkénak érezzük.
„Hát igen, ez így szokott lenni, az elején még ott sem vagyunk, később ott vagyunk, aztán már nem vagyunk ott” – összegzi Nemes Z. Márió, mindannyiunk tábori tapasztalatait és jövőjét, és folytatódik a merengés mítoszokról és nemzedékekről. Meg persze magukról a versekről, a Kemény István és Térey János költészetével való kapcsolódási pontokról, arról, hogy a Belső Robinson „generációs szótár” lett, hogy a későbbi kötetek mégis jobbak, és hogy a „radikális férfiatlanítás” jegyeit magán viselő, a fiatalon elhunyt Mocsár Zsófinak emléket állító 42 című kötet éppen Zsófit takarja ki. Peerhez hasonlóan emblematikus figurája a JAK-nak a már említett Garaczi László is, aki Berta Ádámmal beszélget. Az életmű, különösen az Egy lemur vallomásai című sorozat darabjai, illetve a legutóbbi kötet, a Plazmabál mellett ugyanúgy terítéken vannak régi és új idők szigligeti kalandjai, de amíg Peer az idei év nagy visszatérője, az ő indulása idején már befutott szerzőnek számító Garaczi az utóbbi években is folyamatosan jelen volt.
Figyelni az etikai határokra
Garaczi Laci most sem csak azért jött, hogy ezen a beszélgetésen részt vegyen: éjszaka aktív a dj pult mögött is, nappal pedig a strandon lehet vele rendszeresen összefutni Nagy Ildikó Noémi, Nagy Gabriella és Sarankó Márti társaságában, akik nélkül nehéz elképzelni a világbajnok svédasztalos reggeliket a táborok utolsó utáni napjain. De nemcsak Garacziék vannak ott mindenhol, hanem Nádasdy Ádám is, aki amellett, hogy az idei líraszeminárium vezetője, szintén részt vesz egy életmű-beszélgetésen Turi Tímea moderálásával, szintén egyszerre tartva szem előtt a személyességet és a szakmaiságot, érintve a nyelvészprofesszor Dante- és Shakespeare-fordításait, valamint költői bemutatkozását. Utóbbi történetéből az erős apaképnek a pályafutására gyakorolt nyomasztó hatása olvasható ki: régóta írt, de csak akkor kezdett el publikálni, miután édesapja, az Operaház igazgatója, Nádasdy Kálmán meghalt.
Darabos Enikő beszélgetése Tompa Andreával a teljes pályafutás helyett sokkal inkább egy konkrét műre, az Omertára koncentrál. A négy elbeszélő története az ’50-es években, Kolozsváron játszódik. Tompa célja nem az volt, hogy értelmiségi szemszögből mutassa be az erdélyi társadalmat, aminek viszont így is viszonylag széles spektruma ismerhető meg. A moderátor kitart állítása mellett, hogy a regény nem fikció, míg a szerző szerint egyértelműen az, még ha szerepelnek is benne valós személyek és Tompa vezetéknevű karakterek is. Az idegen szavak szándékosan maradtak meg, szimbolizálva azt az idegenséget, amit az erdélyi magyarok munkahelyeken és hivatalokban, a román nyelvet használva éreznek, vagy akár Magyarországra költözve, ahol szintén szembesülhetnek a kulturális különbségekkel, például ha egy iskolában azt tapasztalják, hogy az itt élő gyerekek más meséken nőttek fel, vagy egy dolgozatnál adott esetben pontlevonás jár, ha az ittenitől eltérően ragoznak egy szót. Tompa számára könnyebb volt belebújni egy férfi bőrébe, mint egy tizenhat éves lányéba, a szerzetesi életet választó nő érzelmeit megírni misszió volt, ami pedig a valós személyeket illeti, az etikai határokra kell figyelnie egy regényírónak.
Ha itt maradok, kinyírom magam
Az egyik legjobban várt fellépés a táborban Krasznahorkai Lászlóé, és talán ez sikerül a legkevésbé meghittre, bár Szegő János éppen az otthonra vonatkozó kérdéssel indít, és az egymásba fűzött történetek mögött néha azért felvillan valami személyes is. Az évtizedek óta külföldön élő, több országban megforduló Man Booker-díjas szerző Berlint nevezi meg otthonaként, és megemlékezik róla, hogy a ’80-as években talán ki is nyírta volna magát, ha Mészöly Miklós segítségével ösztöndíjasként nem sikerül kiköltöznie. A város nyugati részében olyan jól érezte magát, hogy a berlini fal leomlásának sem örült, sőt kifejezetten tiltakozott ellene, mivel nem szerette volna, hogy a Kelet betegye a lábát a védett Nyugatra. Nem is érezte jól magát, amikor hazajött, és nem bízott benne, hogy a diktatúra romjain demokrácia épülhet. Elmondja azt is, hogy Szigliget felé tartva látott néhány öngyilkosságra alkalmas helyet, bár most éppen nem akar meghalni.
Aki ismeri az életművet és olvasott már interjút Krasznahorkaival, azt persze nem lepi meg, hogy már fiatalon is szeretett elvonulni a társaságtól, miközben nem vetette meg az italt. néhány ilyen vallomást leszámítva leginkább hosszú-hosszú eszmefuttatásokat és néha nehezen követhető anekdotákat hallunk Melville-ről és a Moby Dickről, New Yorkról és egy másik ösztöndíjról, New Orleansról és a rabszolgák felszabadítása óta még mindig nyomorban élő feketékről, és a bluesról, ami Krasznahorkai szerint a feketék fájdalma. A végén a Báró Wenckheim hazatér című legújabb, megírásával a szerzőnek amúgy halálos fáradtságot okozó regényből hallgatunk meg egy közönséget felrázó részletet, amelyben a folyton panaszkodó, kicsinyes és sunyi magyarság kapja meg a magáét.
Sárkány Szigliget felett
A „headliner” fellépők beszélgetései mellett is bőséges az idei JAK-tábor kínálata, elég csak a könyvbemutatókra gondolni. A JAK-füzetek sorozatának legújabb darabjait a két sorozatszerkesztő, Balajthy Ágnes és Borsik Miklós mutatja be két blokkban. Az elsőben Deres Kornélia kortárs színházról szóló tanulmánykötete, a Képkalapács, Molnár T. Eszter A számozottak című novelláskötete, Fekete I. Alfonz prózakötete, A mosolygó zsonglőr, valamint Tolvaj Zoltán verseskötete, a Fantomiker kerül bemutatásra rengeteg információval és érdekességgel. Deres annak idején első verseskötetét, a Szőrapát is a JAK-nál jelentette meg, Molnárnak idén Szabadesés címmel egy krimije is a könyvesboltok polcaira került, Fekete szövegeit leginkább a zsánerblogok kapták fel, Tolvaj pedig bensőséges viszonyt ápol az állatokkal, amiben komoly szerepe van a Brazíliában magányosan eltöltött gyermekéveknek – rajtuk kívül mással nem nagyon barátkozott.
Külön blokkot kap Csutak Gabi Csendélet sárkánnyal című novelláskötete. Az eseményt megkoronázó fényivásról, vagyis a málnaszörppel ízesített, szódával megbolondított vodka rituális elfogyasztásáról sajnos lemaradok, magáról az ősbemutatóról szerencsére nem. Csutak elmondja, hogy először filozófiát, majd esztétikát tanult, és évekig nem gondolt rá, hogy maga is szépprózát írjon. A kötet törzsanyaga akkor született, amikor a Litera szerkesztőjeként rendszeresen kellett tárcákat írnia. A szövegek kapcsán szóba kerül Ceaușescu kivégzése, amit a szerző gyerekként a tévében látott. A címben szereplő sárkány a félelmekre, szorongásokra is utalhat – a kötet legtöbb novellája egy gyerek hangján szólal meg, aki olyan országban nő fel, ahol nemcsak az elnök, de még az óvó néni is diktátor, és ahol nemcsak a fiúknak, de a lányoknak sem szabad sírniuk. Ebben a világban az a legfélelmetesebb, hogy a gyerek képtelen irányítani, és később, felnőttként is megmarad külső szemlélőnek, akivel csak megtörténnek az események.
Lepusztult gyárak, olcsó italmérések
A JAK-táborban nemcsak a JAK-füzetesek, hanem a JAK-hoz kötődő, de más kiadóknál (Scolar, Kalligram, Magvető) megjelenő elsőkötetesek is bemutatkoznak. Csuhai István vezeti a beszélgetést, ahol Ferencz Mónika Hátam mögött dél, Nagy Hajnal Csilla Miért félünk az őrültektől és Zilahi Anna A bálna nem motívum című verseskötetei kerülnek terítékre, ezek kapcsán pedig a hasonlóságok és a különbségek. Például az, hogy Ferencz Móni inkább egyedül szeret dolgozni a szövegein, és csak akkor mutatja meg őket másoknak, ha nagyjából már készen vannak, nehogy összezavarják a különféle tanácsok, Zilahi Annának viszont már néhány sor után is kellenek a visszajelzések a kollégáktól és a barátoktól. Vagy az, hogy utóbbi egy korszakot zárt le bemutatkozó kötetével, egyfajta tartozást is leróva magának, míg Nagy Hajnal Csilla egy kicsit a nagymamájának is írta a könyvét. A Szívlapát című, százötven verset felvonultató antológia szerzői közül három, Fehér Renátó, Juhász Tibor és Vida Kamilla beszélget a kötet szerkesztőjével, Péczely Dórával, és a moderátorral, L. Varga Péterrel.
Dávid Ádám, Kalapos Éva, Lakatos István és Sepsi László ifjúsági irodalomról és popkultúráról szóló beszélgetését Szekeres Nikoletta moderálja. Bemutatkozik a miskolci Szöveggyár is Kabai Lóránttal, Kiss Lóránttal, Hegedűs Benjáminnal, Szegedi Fannival és Szenderák Bencével, a szöveggyári élményekről, szakmai barátságokról és Kabai híres pörköltjéről szóló beszélgetést Czinki Ferenc vezeti. Ahogy egy másikat, A város peremén című projektről szólót is, ahol a Budapest külső kerületeiben, lepusztult gyárak és olcsó italmérések között tett sétákról fotókat készítő Oláh Máté, illetve a hozzájuk írt szövegek két szerzője, Németh Gábor és Zeke Gyula van jelen személyesen, de videón a harmadik szerző, Jánossy Lajos is bejelentkezik. Az erdélyi Helikon folyóirat képviseletében André Ferenc, Horváth Benji és Karácsonyi Zsolt beszélget Orcsik Rolanddal műfordításról, recenzió-, kritika és esszéírásról. A tábor programjának része a Melting Books sorozatában megjelenő, Mömö Ömömö című multimediális kiadvány bemutatója a szerzővel, Th Anatollal, valamint Miklósvölgyi Zsolttal és Nemes Z. Márióval, akik a Hungarofuturista mozgalom bemutatkozását, felolvasását és performanszát is levezénylik Bajusz Orsolya, Havasréti József, Seregi Tamás és Sirokai Mátyás részvételével. Fellép Jónás Vera is, aki egy akusztikus koncerttel színesíti a programot.
Nagy Kata a József Attila Kör új elnöke
Hagyományosan a JAK-tábor végére esik a közgyűlés. Nagy Mártival éppen az elnökválasztásra érünk vissza a kastélyba a tábor utolsó, az ősz első napjára lassan elnéptelenedő strandról. A jelenlévő tagok túlnyomó többsége igennel szavaz az egyetlen indulóra, Nagy Katára. A régi-új tagok, Bende Tamás és Czinki Ferenc mellett az új elnökség tagja lesz Deres Kornélia, Hutvágner Éva és Urbán Ákos is. Este a hat év után távozó elnök, Gaborják Ádám köszöni meg mindenkinek az utóbbi két elnöki ciklust, hogy aztán megnézze Bach Máténak a kastélyparkban készített fotóiból összeállított videóját, amiben mi köszönjük meg neki ugyanezeket az éveket. Ahogy mindig, a hivatalos programot most is a titkos naplók felolvasása zárja. André Feri és Kalapos Évi a szerzők, én meg nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek, amikor többször felbukkan a nevem egy-egy éjszakába nyúló beszélgetés kapcsán – semmi pénzért nem hagynám ki az esti bulikat, de ha valaki jegyzetel közben, attól mindig félek egy kicsit.
Annak azért örülök, hogy nem készült hangfelvétel, amikor Nagy Hajnal Csillával és André Ferivel a szorongásról és a képmutatásról folytattunk eszmecserét, és kifejezetten boldog vagyok, hogy senki sem kapcsolta be a diktafont, amikor Adamkó Szandrával, Mécs Annával, Vonnák Diával, Svébis Bencével és Kalapos Évivel egy sörpadnál ülve a lehető legmesszebbre űztük magunktól a politikai korrektséget. Ezekre a pillanatokra talán akkor is emlékeznék, ha nem lennének titkos naplók, vagy ha ez a tudósítás nem születne meg. És emlékeznék a reggeli sörözésre is Csécsei Dórival, arra, ahogy Tolvaj Zoli békatalpat húz a lábára a balatoni strandon, vagy arra, hogy egy hűvös hajnalon a még el sem készült regényem címéről alakul ki spontán és heves vita a kastély teraszán. Arra, ahogy Szigliget felé tartva, Keszthelyen átszállva vodkázunk Kabai Lórival és Hegedűs Benjáminnal, vagy arra, ahogy visszafelé Badacsonytördemicen állunk meg sörözni Adorján Beátával, André Ferivel, Bach Mátéval, Bertóti Johannával, Csutak Gabival, Győrffy Lacival, György Alidával és Nagy Mártival. Utóbbi momentumról Bödőcs Tibor jut eszembe, aki szerint Badacsonyban sört inni olyan, mint Mekkában klezmert játszani. Valahogy azért túléljük.
Fotók: Bach Máté
Szarka Károly (1984, Mosonmagyaróvár)
A Nyugat-Magyarországi Egyetemen diplomázott. Jelenleg Budapesten él, szabadúszó újságíró, a tudósítások, interjúk, kritikák mellett néha tárcákat, novellákat is ír. Cikkeit többek között az Articsóka, a Bárka, a Drót, az Élet és Irodalom, a FÉL, az Irodalmi Jelen, az Irodalmi Szemle, a Kortárs, a Librarius, a Litera, a Műút, a Napút, a Népszabadság, a Népszava, a Prae.hu, a Revizor, a Tiszatáj és a Szifon nyomtatott és online felületein publikálta. Tagja a József Attila Körnek és a Fiatal Írók Szövetségének.