Körkérdés V. – Hideg I.

Kerosin felvétele

Évzáró körkérdésünkben arról kérdeztük szerzőinket, melyik a kedvenc télen vagy hidegben játszódó jelenetük az irodalomban? Első körben Németh Gábor Dávid, Hernyák Zsóka, Gyurász Marianna, Szászi Zoltán, Lapis József és R. Nagy Krisztián válaszolt.

Németh Gábor Dávid (1994, Budapest) költő

Nekem a Sinistra körzet egyben egy nagy hideg kedvenc, nagyon nehéz elvonatkoztatni tőle, de most szívesebben mondanék egy kedvesebb jelenetet. Az Ondrok gödrében István télen kezd el udvarolni Annának, titokban találkozgatnak, állnak a hóban és egymás szavába vágva beszélgetnek. Azon kevés jelenetek egyike a regényben, ahol nincs hosszú leírás, mégis ugyanolyan részletesnek hat.

Hernyák Zsóka (1991, Zenta) író

Pilinszky János: Fabula. A szövegben szó sem esik a télről, de amikor először olvastam, legalább annyira ledermedtem, mint a szoba közepén mozdulatlanul álló farkas.

Gyurász Marianna (1991, Révkomárom) költő, molekuláris biológus

A titkos történetben, mikor Bunny meggyilkolásának éjjelén leesik a hó. Így a testre napokig nem bukkan rá senki, mindenki Bunny után kutat, de úgy nem gondolja senki igazán, hogy halott lenne, csak az összeesküvőink, akik minderre egyáltalán nem számítottak, és kezdenek lassan becsavarodni.

Szászi Zoltán (1964, Tornalja) író, költő, újságíró

Ha már tél, akkor legyen Karácsony, ha már Karácsony, akkor legyen első könyvről szó, amit a fa alá kaptam, s ez egészen pontosan 1970 szentestéje volt. Apám bele is firkantott valamit az első lapra, hogy ajándék. Akkor kicsit zavart is. Talán még most is megvan ez a könyv, Móra Ferenc Kincskereső kisködmönje. Olyan szép rajzokkal, talán Würtz Ádám rajzaival. Már maga a borító is olyan hideg, téli kék, megrajzolva a háttérben egy kunyhó, azon kémény, abból dől a füst, néhány fekete madár felette, elöl pedig jó térdig érő hóban egy kucsmás, ködmönös kisfiú pirospozsgás arccal igyekszik valahová. S ez a valahová pedig nem más hely, mint az a bizonyos Óbánya, ahol a kis Bicebóca meg a nagypapája, az öreg Küsmödi lakik. S nekem azóta is harmatos a szemem, ha ezt a részt olvasom ebből a remekműből. Amely egyáltalán nem gyerekirodalom, hanem az is, meg felnőtteknek a szívét megtisztító szépen szomorúság, szomorúságos szépség. Egyben a legnemesebb anyaga a magyar írásbeliségnek. Immár negyvenhét esztendeje része az életemnek ez a könyv. Mindig ilyenkor, Karácsony táján újra is olvasom évente. Szégyen ide, szégyen oda, olykor még szipogok is egy sort felette. De kedvenc maradt én meg menthetetlen romantikus és vágyakozó kisgyerek tudok tőle lenni. Remélem, míg élek, kitart!

Lapis József (1981, Sárospatak) szerkesztő, kritikus

Ahogyan Schulze megy haza, lépeget a hóban. Nincs ebben semmi különös, mégis, hányszor jut eszembe, ha a távolba révedek egy ablakban. Hogy Schulze megy haza. Tudom, hogy jönni fog még, azt is, hogy számtalanszor ment már haza. Mégis: „Jó volt ezt látni: lépegetett a hóban, már elhagyta a szökőkutat, most beért a főalléba, és egyre távolodott. Hullt, hullt a hó. A kopasz ágakra fehér prém simult, a vaslámpák tányérjára fehér süveg nőtt, fehérség borult a parkra, a szökőkút deszkafedelére, a városkára, a hegyekre, az egész világra. Véget ért a sár korszaka.” A sár alattomos korszaka, az alattomos sár korszaka amíg tart – mindig, mindig tart –, nem képzelhető el, hogy valaha véget ér. Vagy hogy bármi nem remélt jó dolog közbejöhet. Egyszerűen nem gondol arra az ember. És akkor megérkezik. Mint egy ajándék. Hálát sem vár érte a sors. „Délelőtt indult meg a havazás, egészen váratlanul, szélcsendben. Sűrű, nagy pelyhek kezdtek szálldosni az ablak előtt, kerengtek, imbolyogtak, ráérősen himbálództak lefelé, néha még fölfelé is. Aztán komolyan rákezdett, hullt a hó szakadatlan, s ahogy teltek az órák, inkább erősödni látszott, mint alábbhagyni. Mértanóra jött, utána földrajz. A tanterem ablakait szinte elvarázsolta ez a kavargó, fehér színjáték; mintha egy óceánjárón utaznánk valahová, nem tudtam levenni a szemem az egyhangú és csodálatos látványról. Részeg lett az ember, olyan hirtelenül érkezett a hóesés. Erre a lehetőségre nem is gondoltam.” [Ottlik Géza: Iskola a határon; a Sár és hó c. fejezet vége]

R. Nagy Krisztián (1991, Dunaszerdahely) író, szoftverfejlesztő

Rejtő “európai művészcsavargók” vonulatában általában hideg van, hogy az életrajzi ihletettségű bohém írókarakterei még szegényebbek tudjanak lenni, ahogy lyukas cipőben, átázott kabátjuk zsebébe dugott kézzel mászkálnak Párizs/Berlin/Budapest utcáin, gondterhelt arccal, mint akinek fontos teendője van, csak hogy ne igazoltassa őket egy rendőr… lassan hajnalodik, és kinyit egy kávéház, ahová behúzódhatnak, hogy utolsó két frankjukból kávét vehessenek, amibe croissant mártogatnak. Nyomorúságosan szép élet.