Szálinger Balázs útirajza

Kerosin felvétele

 

Mintha repülnék

Petőfi nyomán a Felföldön

(részlet)

 

Ismerkedem az új autóval (legalább nekem új), és hát egy ilyen szép, hőséges napon az autópályán kiderül a turpisság: nem működik a klíma. Ha lehúzom az ablakot, nem hallom a zenét, vagyis marad a belső zene, ami a fejemből szól. Amint kezdem nem bírni vagy a hangzavart, vagy a hatvan fokot, pár percenként váltok. Van, hogy azt a bizonyos belső hangot nem bírom. Van itt baj elég. Ezek a belső hangok most azt mondják, hagyjam ki Miskolcot. Petőfi se bonyolította túl.

 

„Utam Aszódtól Kassáig szót sem érdemel. Miskolcig már voltam, azon túl még nem, s így Kassa volt az első hely, mely kiváncsiságomat igénylé.”

 

Akkoriban még nem létezett az Avas-lakótelep, aminek a látványa biztos igényelte volna a kíváncsiságát. Jobboldalt olykor Tokaj hegyét látom. Miskolc után terelés, egészen Szikszóig.

A szikszói Hell-gyár is lenyűgözte volna Sándort. Rengeteg gondolatot hoz be, filmes és irodalmi allúziókat, és egyik se túl derűs. Félelmetes gyárváros, szép szimbóluma a jelenkornak: egy alapvetően fölösleges, sőt inkább káros, harminc éve még nem létezett termékkategória, amelyben apró nemzetünk világsikert ér el. És értem, GDP-emelkedés, persze, meg hogy rengeteg munkát ad, és van némi langyos állami hátszél, értem én. A Hell-gyárral szembeni benzinkútnak mindenesetre kétségtelenül Angel a neve. Lengyel autókkal van tele a parkoló – az Adria felé menet itt ehetnek először egy jót. Valóságos komplexum ez is, benzinkút, shop, étterem, minden. Hell-termékek szinte a plafonig. És megint tanultam valamit: a Floewater feliratú bádogflakon, megkérdeztem a pultnál, egyszerű ivóvizet rejt. Nem is tudtam megállni, annyira kísértett ez a Floewater. Nekem pedig az olvasóim nevében is helyt kell állnom. És igen, tényleg ivóvíz. Gyerünk tovább.

Kelet, ismeretlen kelet! Magyarország, de teljesen más olvasatú Magyarország. Csupa patinás településnév, szinte az összeshez odahallom, hogy hejj Rákóczi, hejj Bercsényi. Hogy kuruc-labanc-háborúk. Egy helyi talán nem is érzi a történelmi töltetet abban, hogy Szikszó, Gönc, Regéc, Vizsoly, Hejce, Füzér, annyira mindennapos településnevek ezek. Hát én érzem. Erdélyt ismerem, pontosabban annyira mindenképpen, hogy tudjam: nem szabad meglepődni semmin. De Kelet-Magyarország más világ, pont azért lep meg, mert Magyarország, és nem olyan, amilyennek tudom. Más távlatok. A Hernád-völgye nem hasonlítható semmihez, tágasabb, fényesebb, nagypályásabb, mint bármi folyóvölgy a Dunántúlon. Észak felé nyitott folyosó, világos, hogy ez egy történelmi verőér, főútvonal – itt akkor is jelentős városok alakulnak ki, ha kevés a természeti kincs. És ez a főútvonal Miskolctól Kassán és Eperjesen át visz az északi világba, a valamikori társországba, Lengyelország, vagy talán úgy érzékletesebb, hogy a lengyel-litván nagyfejedelemség felé. Ezen az úton királylányokat hoztak-vittek idegen házakba, hogy ez a világ meg tudja magát tartani kelet és nyugat között.

Képzelt útitársamnak magyarázom, hogy nézd csak a várakat, azok is pont ezért ülnek az út mellett, szépen, mint őszapó-fiókák az ágon. Boldogkő, Regéc, Szalánc, Füzér, Amadé-vár. Nem nagyon érdekli. Nem nagyon érdekli semmi. Nem is tudom, mért jött velem, de képtelen voltam otthon hagyni. Dolgom van vele: az út végére le kell hámoznom magamról azokat az ölelő karokat.

Ó, te jó Isten, bár tudnám, hol vagyok! Ez annyira más lépték, ez annyira más, ez annyira az idetévedt kelet, és itt megyek benne, ötven fokban, párpercenként lehúzott ablakkal, apró dunai magyar. A regéci várat ígérik, de nem látom. Ó, te regéci vár, hova bújtál itt, az Aba Sámuel-pihenőhelynél. Szent Erzsébet-pihenőhely, ez is mennyire más felfogású névadás. Minálunk, a Róma felé tartó nyomvonalon nincs ilyen, minálunk fonyódi meg táskai pihenőhely van, semmi Beatrix királyné (hozták) vagy Bakócz Tamás (ment, de aztán jött is vissza hamar).

Hatnak-e a helyi közösségekre a földrajzi és más elnevezések? Ha híd, kultúrház, utca viseli valaki (vagy valami, egy kulturális kód) nevét, az bármilyen szinten kölcsönhatásba lép-e a mindennapokkal? Az M7-es siófoki pihenőhelye Gárdonyi Géza nevét is viselhetné – és akkor történne valami?

Szürke felhőóriás alá tartok, a kinti 34 fokból pillanatok alatt 28 lesz. Észrevétlenül billennék át a trianoni határon, ha nem kéne megállnom pályamatricát venni. A személyzet segítőkész, lefordítják nekem a kassai szállásom angol nyelvű eligazítását. Jegyzetelek, íme. Utcai bejárat. Kulcsok a boxban. 0220. Két köteg kulcsot találok, egyet vegyek el, azt, amelyik rózsaszín. A másikat hagyjam ott, a boxot zárjam vissza. Szoba a második szinten, 222-es számú. Piros ajtó a bal oldalon. Ha bejutok, a jobboldali ajtón menjek be. Így teszek. A szállást nehezen tudnám leírni, de az egyik legolcsóbb a városban. Olyasmi, mint az első pesti albérletem volt annak idején. Fürdőszoba és bútorzat maradékanyagokból, vattaszerűen körbeölelő, még pont nem elviselhetetlen alapszag, kicsit se komfortos, de azért nincs is vele semmi baj, nem koszos, és mégsem a földön kelle hálni, mint egyes magyar poétáknak, lásd később.

Kassa. Azért az itteni utcán is van egy kis nyomorultság.

A főtér felé bemegyek egy templomba, kispiac van mellette. Nem emlékszem, napra pontosan egy éve, a lebukás napján számra vettem-e a Miatyánkot, de azóta biztos ezerszer. És ha aznap nem tettem volna meg, azért most bocsánatot kérek, sajnos akkor nem tudtam figyelni. Eltelt egy év, értetlen még vagyok, mérges már nem. Viszont ami élesebb: undorodni mindig képes leszek.

A legmegalázóbb, hogy ez nem is olyan nagy történet. Képzelt útitársam már most féltékeny arra az egész elmúlt históriára. Mérhetetlenül félt engem, dühös, és gondolom, érző lényként bántja, hogy az önérzetét bántja.

Kiérek a térre, szökőkút, zene, nekem zenél, üdv az életben. Jobbra tőlem Márai Bistro, zárva. Kirakatában a Fénysugár Óvoda idei tablója, tizenegy most végzett magyar ovissal, kilenc lány és két fiú. Főtér, élet, nyár, halott sínek, zene, engem vártak ide.

A Dóm. Igen, a csuklyás barát, stimmel, ugyanazt láttuk belé. Középkori dóm, ugyan, klasszikus, vérmagyar orsóalakú főtér, ugyan, történelemtudatlanul ülnek mindenfelé az emberek, hajj Thököly, hejj Rákóczi, de ugyan, Istenem, mennyire nem ez a lényeg, mennyire az a lényeg, hogy ne basszuk át egymást.

Apuka a szökőkútnál, huszonöt éves, ki tudja, mi vár még rá. Jól van, őérte is imádkozom.

Voltam már néhányszor Kassán, és most különösen vártam, hogy a város rácáfoljon a korábbi benyomásra. Hogy ugyanis hideg. Mindig úgy éreztem, hogy lepattanok róla. Hogy nem lehet sehova leülni. Hogy ha leülök, nem kényelmes. Hogy nem tehetem le sehova a táskám, mert vizes lesz az alja. Hogy hiába vagyok itt, el kell menni másnap. Hogy lenyűgöző, de nem elbűvölő. Miközben a Márai-féle Kassa mégis csak meleg szobákat és figyelmes közösségeket sejtet. Az persze egy régi világ, és az akkori, jócskán magyar többségű városban mára 6-8 ezer magyar maradt, többszázezres lakosságra. Ezért érezném hidegnek? Ez túl egyszerű megoldás volna. Meg buta is. Ennyire csak nem vagyok buta.

Forgács Miklóssal találkozom a főtéri színház lépcsőjén. A kassai magyar színház dramaturgja, barátom, Németh Zoltán irodalomtörténész ajánlotta őt. Welcome-sör az első helyen, magyar pincérlány. Még őt is meglepi, hogy magyar a pincérlány. Az est végén, amikor visszajövünk, megtudjuk, hogy nem is kassai, hanem a környékről jár be. Dühöng az irodalmi belterj: csekkoljuk egymás kapcsolódási pontjait, őrült nagy az átfedés. Kortárs olvasmányokban is, mindenben. Ki mit szerzett be a pesti Könyvudvarban 1997 körül a bagóért árult kiadói készletekből, mennyiért. Melyik kollégánk részegsége a legszórakoztatóbb. Ki hányszor nősült a klasszikusok közül. Megkérdezem, mi a fenét jelent Miki egyik kötetének címe, a Latex búslakodó. Kocsmanév? Lehetne, de nem. Gyorsan kódfejtőt ad hozzá, és megtudom, hogy ez lényegében egy szexuális segédeszköz. Egy hatalmas latex zsák, amiben elfér egy egész ember, beleül, fellógatják, és akkor jó. Olyasféle érzetet ad, mintha az anyaméhben ülne. De hát ez egyszerűen gyönyörű. Gyönyörű. Petőfiről alig beszélünk.

Kassán nincs sok Petőfivel kapcsolatos hely, hősünk pikkelt a városra. Vagy kifejezetten rossz napja volt. A Fekete Sas Vendégfogadó, ahol 1783-ban II. József, majd a tulaj vejeként Kazinczy Ferenc is megszállt, mint szállás 1845-ben már gyalázatos. Szegény annak is a leggyalázatosabb szobájában aludt. (Valószínűleg még így is jobb dolga volt, mint Tompa Mihálynak, aki egy szűk évtizeddel később az addigra a császári rendőrség által átalakíttatott épület börtöncellájában vendégeskedett egy ideig. Méghozzá két legismertebb verse miatt.)

Ráadásul, és ezzel el is dőlt minden: egyetlen szép fehércselédet se látott a városban. A színházban német komédiások remekeltek kontárkodásban, és bántotta, hogy a városon túl hiába nőnek furkósbotokra alkalmas ágak, azokat senki se használja arra, hogy velük a falak közül kiugrassa a művészetnek ezen halálos ellenségeit. Az irgalmatlan ordítástól és hebegéstől a gyönyör tengerében fuldokló színházbajáró közönség is megkapta a magáét. Aznap Kassán minden rossz volt. Nekem azért annyira nem, de főleg a társaság miatt. Köteles Szabolcs, a kassai rádió munkatársa csatlakozik.

Ja, és az alkohol is használ. A kassai Camelot a legkeletibb kocsma a világon, ahova Pilsner-tanksört visznek. Itt, kérem, csapolóbajnokok dolgoznak, őket meg aztán főleg nagy luxus volna kifurkósbotozni a környező erdőkbe. A csapolóbajnok olyan lehet egy ilyen helynek, mint a Michelin-csillag. Vajon egy csapolóbajnok mennyi sört gyakorol el a semmibe, mire kifejlődik? Jó sörrel gyakorol? Egyből élesben kezdi? Vagy létezik gyakorlósör? Létezik versenysör? Ahogy halad az este, egyre rengetegebb a kérdés. Jól van, kezdem érezni, hogy elindultam.

A városról mesélnek. Megkérdezem, ki a város nagy szlovák szülötte. Azt mondják, egyrészt ha híres akarsz lenni, ne Kassán szüless, másrészt a város múltja annyira magyar, hogy nem nagyon van ilyen. És milyen lehet ez nekik? Száz év alatt, úgy látszik, most feldolgozták. Sőt, a fiúk azt mondják, tulajdonképpen sose volt még olyan jó a viszony a két nép között, mint most.

Miki megfog, elvisz a magyar színház felé. Útközben megnézzük a Fekete Sast, pipa. Megmutatja a magyar színházat, aztán a másik játszóhelyüket. A házat, ahol állítólag Márai született. Eső, mindenen áttörő eső, és ki tudja, hányadik kocsma. Meg is lassulunk. Mindenünk vizes. Aztán csapjunk bele: az igazi bemutatkozás, friss szerelmi traumáink kerülnek az asztalra. Mindketten hüledezünk a másik történetén. Meg akarjuk fejteni a másikét.

Ahogy összefolynak a színek, egyre világosabban látom, hogy ma éjszaka is tök egyedül megyek haza. A maradékanyagból összehúzott vackomra. Pedig most odaképzeltem elképzelt útitársamat, ahogy valamiféle indokkal a szálláson maradt. Nincs jól. Nincs kedve. Vizes a haja. Hagyni akar egyedül városozni. Mittudomén. És addig rendezgeti a szobát. Kinyitja az ablakot, becsukja az ablakot. Újabb pultoslány, és huss, el is rebben a kép.

Összekorhadunk Mikivel a pultnál a nyomorult történeteinkkel, de józanságunk utolsó szikrájával megállapítjuk: az, hogy ribanc, meghaladott terminus. Kész, kimondatott, már nem lehet visszaszívni. Akkor viszont baj van. Mert itt ülünk, búslakodunk, és… hejj Rákóczi, hejj Bercsényi, hát… akkor nem tudjuk.

A főtéren zárunk, a legelső helyünkön, ahol a második sörnél hirtelen szerelmes leszek a magyar pincérlányba. Ki akarok menni vele a szomszéd faluba, ahol lakik. De aztán elképzelem, hogy biztos járó motorral várja záráskor a parkolóban a jóképű favágó, és ugyanolyan hamar elmegy a kedvem, ahogy jött. Mikre is vagyok képes gondolatban, te jó ég. Jó, hogy a szálláson hagytam képzelt útitársamat. Szegény, közben biztosan elaludt, és frissen mosott haja szép lassan átveszi a szoba szagát.

Elfoglaljuk helyünket a latex búslakodóban, elcsendesedünk, és néha rúgunk egyet.

Megmosakodtam, összepakoltam, elindultam, mint egy kis manó. Indulás előtt be akartam még menni a városba. Leparkoltam itt, leparkoltam ott, sétáltam balra, sétáltam jobbra, reggelit kerestem, nem mertem senkit megszólítani. Megint hideg lett a város. Buta vagyok, bután csinálom, a szél is rossz irányból fúj.

Kispiac a belváros peremén, törökkávé kardamommal. Mennyi színes dolog, mennyi színes ember. Oldódom azért, de idegen vagyok. A kirakatok üvegében öreg arc.

Hideg van, fúj a szél, nem tudom, nem jó, nem lehet. Nem esik jól, nagyon nem esik jól, nem jó, nem tetszik, hogy nem létezel.

 

Szálinger Balázs útirajzával jelezzük, hogy hamarosan elérhető lesz az Irodalmi Szemle idei első lapszáma!

 

 

Szálinger Balázs (1978, Keszthely)

József Attila-díjas költő, drámaíró. Legújabb kötetei magánkiadásban látnak napvilágot: Koncentráció (2022), És most kelletlen elrugaszkodom (válogatott versek, 2023). Mintha repülnék – Petőfi nyomán a Felföldön című útirajzán dolgozik. Weboldala itt érhető el.