Soóky László: Cibere, cibere, cibere, cibere, cibere, cibere, cibere, cibere, cibere, cibere, cibere, cibere: a színházgyilkos zene

(Simai Kristóf – Szarka Gyula: Zsugori, zenés vígjáték, Komáromi Jókai Színház) (kritika)

A „zenés vígjáték” az alkotók által kódolt műfaj. Nincs ebben semmi különös, hiszen mind Jean-Baptiste Poquelin, mind Simai Kristóf vígjátékként jegyezte. Azt, hogy Katona Imre (dramaturg) később Csokonai Vitéz Mihály és Pálóczi Horváth Ádám hagyatékában verseket keres hozzá, Szarka Gyula (zeneszerző) pedig megzenésíti a felkínált verseket, a drámaírók nem sejthették. Annak mindenképpen örülhetünk, hogy a rendező (Béres László) a külső beavatkozások ellenére higgadt maradt és mesterségbeli tudását kamatoztatva, kéznél levő színészeinek idomítása által harmadában nézhető, értékelhető és elfogadható előadást hozott létre; úgy is, mint rendező, és úgy is, mint porondmester.

A zeneszerzőre nem szabad haragudnunk, mert koncertzenészként dominanciához szokott, a csapatmunka alázata nem érintette meg őt, emiatt aztán a színmű prózában elmondott története egy dübörgő koncert toldalékaként hatott. Így történhetett meg az, hogy külön életet élt a verbális színház és külön életet a dalok. Ezen azért nem kell csodálkoznunk, mert Csokonai Vitéz Mihály és Pálóczi Horváth Ádám versei sem nem a Fösvény, sem nem a Zsugori, telhetetlen fösvény ember című vígjátékhoz íródtak, hanem csak úgy, a költők saját örömére.

Katona Imre dramaturg, „ki is a vereseket kölcsönözte”, nem tartotta fontos szempontnak azt, hogy a versszövegek harmonikusan csatlakozzanak a vígjáték történeti részéhez. Magát a történetet is többször úgy csonkolta, hogy az utolsó verbális emlék a felzendülő dal után csak foszlányaiban maradt fenn. Slendrián dramaturgiai munka, amely egyrészt arra utal, hogy egy határon túli vidéki színházban mindent szabad, másrészt pedig arra, hogy ez az előadás nem a Fösvényről és nem is Zsugoriról szól, hanem Szarka Gyula egójáról. Azt viszont a zeneszerző javára írhatjuk, hogy imádja a vígjátékot, azt pedig különösen, hogy ismerte az eredetit is. Igen ám! Csakhogy esetünkben a műfaj meghatározásán túl a rendező valami érthetetlen okból a játék stílusát is kijelölte, tételesen a commedia dell´arte-ban, amit következetesen kézben is tartott. Az, hogy a rendező ezt a szándékát közölte-e a zeneszerzővel, a feljegyzésekből nem derül ki, annyi bizonyos, hogy az előadás stílusa és a tévelygő zenei anyag között létrejött a pompás diszharmónia: a Zsugori című vígjáték alázatosan fuldokolt valami zenei önkény fojtogatásában.

Az alkalmazott hangszerelés nagyszerűségét csak azért nem említem külön fejezetben, mert a commedia dell´arte vándorszínészei csak a legritkább esetben és csak nagyon különleges körülmények között vittek magukkal szintetizátort, vagy zongorát a közterekre. Béres László segítő kezet nyújtott a zeneszerzőnek, sorvezetőként a Két úr szolgája című Goldoni-vígjáték szcenikai zenéjét ajánlotta, mint stíluslehetőséget, de Szarka Gyula vélhetően valamit nagyon félreértett; nem stílust választott, hanem műfajt változtatott. A zenés vígjáték helyett a rockoperának és a musicalnak egészen sajátságos változatát gyártotta le és fogadtatta el a többi alkotóval.

Ebből adódóan kényszerhelyzetbe került a koreográfus is, mert a hosszú-hosszú percekig tartó kaptafazenére kellett tizenhárom alkalommal új és új tornagyakorlatot szerveznie. Ez három jelenetben sikerült, aztán feladta a szélmalomharcot; a nőnemű szereplőknek még így is sikerült több tucat alkalommal széttett lábakkal a hímnemű szereplők csípőjére ugorni, ami perverz indulatokat csikart ki a közönség rátartibb egyedeiből. A régi Csehszlovákiában ezt a mozgáskultúrát (mely esetünkben fel-felvillantotta a pantomim jegyeit is) nevezték szpartakiádnak. Székely László díszlete egyszerre volt pompás és hasznos. Azáltal, hogy a komódóriást a színpad mélységében előre-hátra mozgathatóvá tervezte, lehetőséget biztosított arra, hogy szűküljön vagy igény szerint táguljon a játéktér, amit a commedia dell´arte stílusa olykor megkövetel. Ugyanakkor a hófehérre festett stilizált bútorok, székek ellentmondásba keverednek a vállalt színházi stílus szcenikai hagyományaival, különös tekintettel arra, hogy magát a proszcéniumot is vakítóan fehér keretbe foglalta. Nem zárhatom ki azt, hogy a keretnek és a fehérségnek szimbolikus jelentése lehet, de ez a szimbolika itt számomra olvashatatlan.

Nem úgy a kosztüm! Ledenják Andrea olyan ruhákat adott a színészekre, amelyek nem csupán a kor (időtlenség) hangulatát teremtették meg, hanem nagyszerűen kiemelték a játszott személy karakterét is. Eklatáns példa erre Zsugori (Fabó Tibor) öltözéke, amely egyrészt felhívta a figyelmünket arra, hogy Zsugori uram megszemélyesítője része is a társulatnak, meg nem is, másrészt pedig tükrözte a figura életviteli szokásait és lelkületét is. Bravó! A szerepek kiosztása körül viszont felfedezhetünk apró pontatlanságokat, némi esetlegességet és fojtogató kényszerűséget. Vegyük például a főszereplőt: Zsugori uram szarepében Fabó Tibor. Rossz döntés, mert erre a szerepre Mokos Attila alkalmasabb, de ha Mokos kapná Zsugori uram szerepét, akkor az ő szerepére (Gaz Jankó) vendégjátékost kellett volna szerződtetni azért, mert ebben a vígjátékban Fabó egyéniségéhez nem íródott más karakter.

Nem baj, falun elüti! felkiáltással egyet is érthetnénk önmagunkkal, ha nem emlékeznénk arra, hogy a minap Shakespeare Shylockja, Székely Csaba Incéje, Ibsen Morten Kiilje Fabó megformálásában ugyanaz, mint a Zsugori szerepe, ugyanaz minden mosolya, minden mozdulata, minden huncutsága, minden belső haldoklása. Ennek pedig nem Fabó Tibor az oka, bizony nem. Az okokat a Komáromi Jókai Színház működtetésének kézi vezérlésében kell keresnünk.

A kommunikáció hiányában.
Abban a képtelen és tarthatatlan helyzetben, amikor az igazgató egy személyben az igazgató, a főrendező, a művészeti vezető, a művészeti tanács, a dramaturg, a menedzser, a gyártásvezető és önmaga sofőrjének a sofőrje.
Mindez szakmai kontroll nélkül.

Így állhat elő olyan bonyolult helyzet, hogy ide jön egy szakmailag felkészült, ám gyanútlan rendező – aki korábban színházat is irányított –, és értetlenül áll a számára szokatlan dolgok előtt. Szokatlan számára például az, hogy a színháznak nincs arculata. Sem hangulata. Szokatlan számára az is, hogy a színházban nincs alkotó csapat, hanem kizárólag egyéniségek vannak, akiket összeköt a havi bér, a nyugdíj látomása, valamint a félelem. Kalapot le előtte, mert hat hét alatt képes volt ebből a kiszipolyozott társaságból egyfelé néző csapatot kovácsolnia.

A színészek közül kiemelkedett Károly szerepében Tóth Károly, aki már ugyanúgy vendégszereplő, mint az Emília szerepében tündöklő Jókai Ági. A további két vendégszínész közül Béhr Márton igazolta tehetségét, Bakonyi Alexa pedig – bár látszott a mindent elsöprő igyekezete – nem. Culka Ottó, Kullancs szerepében volt az egyetlen, akit magára hagyott a rendező, autodidakta Quasimodo figurája üde színfoltja volt az előadásnak. Nem úgy a Csóka tizedest alakító Majorfalvy Bálint. Azért kellett volna az ő szerepét Culkának játszania, mert egyrészt Culka jó színész, másrészt bármikor képes megszólalni ékes magyar nyelven. Majorfalvy viszont már számos alkalommal bizonyította, hogy ebben a társulatban is csak a közép alatt tanyázik, játékának és beszédének modorossága viszont az eget ostorozza. Mokos Attila Gaz Jankó szerepében mindvégig megúszásra játszott, amiben már-már igazi mesterfokot ért el. Pöszmög zsibvásárost nagyon kitalálta a rendező Olasz Istvánnak, esetlensége és motyogása élményt jelentett, Skronka Tibor pedig Némedi szerepében a színészi alázat, a fegyelem és az idomíthatóság csodája. Holocsy Krisztina az Osztrigás Mici szerepében egyszer már bizonyította, hogy a harsány feslettségnek még a színpadi megformálása is idegen az ő lelkivilágától. Hiábavaló az igyekezet és hiábavaló a kimagasló színészi tudás, ha hiányzik az őszinteség. A Korpa nem szerep, különösen akkor nem, ha a dramaturg két jellegtelen mondatra szűkíti a jelenlétet, így aztán Bernáth Tamás kevés esélyt kapott arra, hogy megmutassa magát.

A fent megnevezettekkel Pálinkás Andrássy Zsuzsanna korrepetitor vívott ádáz csatát annak érdekében, hogy a dalok megszólaljanak, jelentős sikerrel. Hosszan-hosszan tartott ez a world music koncert, s meghajtom fejem Béres László rendező előtt elsősorban azért, mert figyelmet érdemlő türelemmel viseltetett a zeneszerzővel szemben. Azt, hogy ez, hogy a próbafolyamat idején hány alkalommal hasonlott meg szakmai önmagával, maradjon az ő legbensőbb és legféltettebb titka. Sokáig éljen!