Gyurász Marianna: első

Azt a csomag gyurmát arra kellett használnom,
hogy homokkő ormot emeljek, ahonnan
delíriumban lezuhanhat a tested.
Nem kell ugrani, mert a füledben úszó kristályok mozgása
most nem tiszta az ezt osztályzó gócnak,
és azért sem, mert vannak más erők, amik a kívánt irányba húznak.
Más készleteket is kaptam, mert a vázhoz jártak,
hogy víznyelőket és folytonosan sivalkodó orkánokat helyezzek kiterjedt parcellák fölé,
más helyekre sivatagokat, vagy egypár szomjas kórót, számos négyzetmérföldön
nagyjából egyenletesen elosztva.
Némi arányérzék kellett hozzá, hogy értelme legyen, ahogy lefektettem dolgokat,
egymáshoz képest a szintkülönbségek, a rétegek,
hogy csúsztatható legyen, s hosszú ideig ne legyen sok lehetősége nagyobb fokú elromlásra.
Élő és élettelen arányával akkor még nem kellett foglalkoznom, de így is
olyan sok mindent kellett kiszámítanom annyival előre;
hol ütik majd fel fejüket először, merre lenne legegyszerűbb továbbindulniuk.
Fehér vagy élénk színű kavicsokból ösvényt húzni, kanyargó ösvényt.
De ébren tartott a munka erőt próbáló jellege, és a tény, hogy, mikor
felállítottam mindent, a számítások szerint majd én is
megpihenhetek.
Szeretem úgy mesélni, hogy alig napokkal ezelőtt gyúrtam az ormot, ahonnan,
de hát, ha figyeltél, tudod, csupán képletes.
Olyan vagyok, mint nagyapád, amikor megtömte a pipáját, és amit elmesélt, láttad a füstben,
pedig a koponyád belsejében láttad, a homloklebeny nyálkás, rejtett oldalára vetülve.
De elárulom, tudtam, mikor és milyen magasan helyezzem majd a lábad alá az évmilliókat,
meg azt is, hogy mikor a matematikával barátkoztam, úgy érzem, már akkor ismertelek.
Tudtam, hogy más utakon soha nem volnál hajlandó elindulni,
nem makacsságod, vagy renyhe természeted miatt,
nem mintha húsodba vágón ellenedre volna,
hanem
mert nem lökne semmi bent és nem húzna semmi kint,
örökre a tehetetlenség törvényének rabja maradnál.
Az ellen nem tudnék sokat tenni, mert hát, mikor a vázat kaptam, volt már ez a
kézikönyv is
a készülő szabályrendszerrel,
messziről fénylő pontok világa mellett olvastam, és azt hiszem,
hümmögtem közben, de nem voltak a közelben ezt érzékelő dolgok, hát rád bízom,
hogy eldöntsd,
miként osztályozod a sosem hallott hangomat.
Számolnom kellett tehát a már megalkotott törvényekkel, ami kihívássá, érdekesebbé
tette
feladatomat,
s ezért kellett, mielőtt bárminek az útját elképzelhettem volna, a rájuk ható erőket
elképzelnem,
és ezért kellett, hogy bárhová is elindulhass, mégis elképzelnem az utat jóval előre.
Csak annyi rendszert hagyni benne,
hogy pár lépést láss magad is, magad előtt,
csak annyi hibát,
hogy pár lépés után mégis megbotolj.
Csak annyi rendszert, hogy egy idő után
magad is megtanuld,
de csak annyi hibát, hogy
a kulcsot mégis minduntalan magadra zárd.
Annyi rendszert, hogy
kívülről átláthatónak tűnjön, de belülről mégse láthasd át sosem,
annyi hibát, hogy
a végén egyikünk se pusztuljon bele az unalomba,
végső soron ennyi.
Felülről figyelem az útvesztőt,
boldogan bolyongsz benne.