Turbuly Lilla: Színház

Akkor történt, amikor hirtelen el kellett utaznod Szingapúrba. Addigra már természetesnek vettem a hirtelen elutazásaidat. Hozzád tartozott, hogy előző este még azt mondod, holnap együtt ebédelhetnénk, érted jövök fél kettőre, aztán másnap délelőtt felhívsz, hogy útban vagy a repülőtér és Bukarest vagy éppen Szingapúr felé. Murphy törvénye alól a cégetek sem kivétel, azok a kis, mindentudó bizbaszok, ahogy mondani szoktad, néha elfelejtenek egyet s mást. Ilyenkor a világ valamelyik kórházában leáll egy gép és dühöngeni kezd a gazdasági igazgató, mert persze éppen lejárt a garancia.

Mentél akkor is, hogy megjavítsd a memóriát, én meg szinte felszabadultam, és tudtam örülni, hogy akkor belefér még más is, elmegyek hajat festetni, aztán heverészek és olvasok egész estig. És beülök egy színházba, csak úgy, ha kapok még jegyet valahová.

Későn érkeztem, az előcsarnok már szinte kiürült. A pénztáros éppen bevette az ablakából a Minden jegy elkelt táblát, de azt mondta, otthagyott valaki egy tiszteletjegyet, nem jöttek érte, menjek be vele nyugodtan, és nem, nem kér érte semmit, legyen ez az ő mai jócselekedete. Tartottam tőle, hogy a sor közepére szól majd, és folytonos bocsánatkérések közepette kell benyomakodnom, miközben már megy fel a függöny, de nem, 10. sor, 6. szék, az mindössze tíz térd és öt rosszalló pillantás.

A válláról ismertem meg, amikor még csak a 13. sor környékén jártam. Széles, izmos vállai vannak, de a bal – egy régi sportsérülés miatt – kicsit lejjebb áll a másiknál. Lett volna még időm eljönni, de a lábam ösztönösen vitt tovább, pedig láttam, hogy éppen oda szól a jegyem, a mellette levő székre. Nem tudom, biztosan van erre valami viszonyszám, hogy mennyi az esélye egy kétmilliós nagyvárosban az ilyen találkozásnak, főleg, hogy sosem volt valami nagy színházba járó. A film volt a mindene, amit nem lehetett megvágni, az neki terjengős volt és unalmas.

A többiektől, akiket a kései bejövetelemmel felállítottam, elnézést kértem, de nem ismerte meg a hangom, talán nem is figyelt oda, csak akkor nézett felém, amikor ráköszöntem. Ismertem ezt a nézését, akkor volt ilyen a szeme, amikor valami olyasmi történt, amire hirtelenjében nem voltak eszközei.

Tizenhárom hónapja találkoztunk utoljára, és azóta nem telt el nap, de többnyire óra sem, hogy ne lett volna ott a fejemben. Útban a színház felé is eszembe jutott, nem valamiről, csak úgy, ahogy elindul a villamos, ami pár pillanatig kitakart egy utcarészletet, és újra meglátjuk, ami mindig ott van. Mert mindig ott volt.

Motyogtunk valamit a véletlenről, aztán sötét lett. Azt hittem, nem tudok majd a színpadra figyelni, de hirtelen mintha kiélesedett volna körülöttem a világ, mint amikor felteszed az új, erősebb szemüveget: egyszerre láttam Csehovot a színpadon és Csehovot önmagamban. Mása voltam, aki tizenhárom hosszú hónap után véletlenül meglátja Versinyint. És másnak láttam. Szürkébbnek, öregebbnek, majdnem idegennek. Indokokat kerestem: hogy talán csak a haja lett hosszabb vagy a hosszú tél sápasztotta meg. Hogy nem lehet idegen, aki egyszer azt mondta nekem, nem baj, hogy mindent elfelejt, mert bennem megtalálta a saját emlékezetét.

A színpadi Mása már mindenhol Versinyint kereste, amikor a szünetben, mint két régi, távoli ismerős, más távoli ismerősökről beszélgettünk, én pedig valami jelet kerestem, valami bizonyítékot, hogy ez az ember itt ugyanaz, akinek az elmúlt tizenhárom hónapot megelőző kilenc évben az emlékezete voltam. És ugyanaz, aki az elmúlt tizenhárom hónapban kitartóan ott ácsorgott az elé tolakodó mindennapi nyűgök mögött.

Aztán Versinyin elment, úgy tépte le magáról Mását, mint a tüskés szederindát. És akkor, a tapsrendnél megláttam a kezét: a sebesre rágott körömágyát. Mint egy szeizmográf, olyan volt a keze mindig. Rágta a körmét, ez volt az alapállapota, képtelen volt leszokni róla. Ha rosszabbul mentek a dolgai, jött a körömágy. Egy ujjon, kettőn, hármon, éppen csak észrevehetően, a rá figyelőnek vagy mindenkinek láthatóan. Ezek voltak a fokozatok. De a kilenc év alatt soha ennyire vörösen, húsbavágóan, kegyetlenül.

A végén, a ruhatárnál – miközben a zsebébe csúsztatta a kezét, mintha csak a bilétát keresné – azt mondta, látja, hogy jól vagyok, örül neki. És hogy most van még egy kis gondja, rendbe kell hoznia a dolgokat azzal a másik lánnyal, de különben vele is minden oké. Mása is megbocsátott volna Versinyinnek, ha meglátja azt az agyonrágott kezet, gondoltam, és hogy mostantól kezdve már csak magamnak leszek az emlékezete.

Aztán a villamosról küldtem neked egy sms-t Szingapúrba, hogy siess azzal a feledékeny memóriával, hazavárlak.