Nagy Csilla: Változók. Tőzsér Árpád Imágók című kötetéről

(kritika)

Az Imágók Tőzsér Árpád 2012 és 2016 között keletkezett verseiből ad válogatást, tehát olyan korpuszt közöl, amely részben az Erről az Euphorboszról beszélik (Kalligram, 2015) című, összegyűjtött verseskötet anyagával egy időben, részben pedig azt követően keletkezett. Míg a gyűjteményes kötet a pályaív – többé-kevésbé homogén – megrajzolását hajtotta végre, addig a 2016-os válogatás kaleidoszkópszerűen mutatja fel azt a stiláris és poétikai sokrétűséget, amelynek a szerző birtokában van. Az új versek elsősorban tér- és emlékezetpoétikát működtetnek: a nyelvileg, műfajilag és stiláris értelemben rendkívül komplex, a hagyományt a költőtől már megszokott variabilitással és virtuozitással alkalmazó kötet azonban nemcsak a valós, a fiktív és az imaginárius események és jelenségek közötti összefüggésekre kérdez rá, hanem az élet és a művészet viszonyának általános érvényű aspektusaira is.

Ahogy a címből is következtethetünk rá, a Tőzsér-kötet egyik alapvető vonatkozási pontja Carl Spitteler Imágó című regénye. A svájci költő személye, valamint az önéletrajzi elemeket is hasznosító, 1906-os műve az allúziók révén jelenik meg Tőzsérnél: behálózza, árnyalja azt a tematikus vonulatot, amely alapvetően az Imágók szerzőjének életrajzát helyezi a középpontba (a legdirektebb módon a Légylátás vagy a Szegény Konrád, avagy 1:60 000 című versben). Ahogy a Spitteler-regény, úgy Tőzsér kötetbeli versei is a múltat a jelennel, a múltbéli ént a jelenbélivel opponálják, valamint a testi és a lelki/mentális önazonosság egymástól való elkülönböződésének eseteit is színre viszik (a kötetnyitó Lélek-bellebezés ciklus szövegeire ez általánosan igaz). A versek gyerekkori eseményeket idéznek, vagy épp egy-egy épület, tárgy, tájelem helyzetén keresztül láttatják a változást, ezért a Tőzsér-kötet olvasható a „találkozás egy fiatalemberrel” szituációjának újraértelmezéseként is. Azonban a költeményekben tetten érhető szubjektum-koncepció túlmutat az emlékező és az emlékezet tárgyaként feltűnő én hierarchikus és függő viszonyának érzékeltetésén. A versek egyik legizgalmasabb mozzanata az, hogy a személyiség felépülésére (és az identitás létesülésére) eltérő, gyakran egymásnak ellentmondó megoldásokat találnak, amelyek más-más bölcseleti háttérhez, illetve eltérő terminológiához illeszkednek. Ilyen például az imágó-fogalommal való operálás, a Doppelgänger-motívum beemelése, a jaspersi „átfogóság”- és tudat-fogalom, valamint a Descartes karteziánus test-lélek-felfogására való reflektálás.

A költeményekben az emlékező én saját korábbi alteregóját idézi fel, így olyan megfigyelőrendszer jön létre, amelyben az én egyszerre megfigyelő, és – miután önmagát figyeli – megfigyelt. Az alteregók (illetve: imágók) így az időbe íródó törésekként működnek, hiszen a múlt, amelyre emlékezünk, bármely szakaszában, újra meg újra megszakítható azáltal, hogy életre keltjük, felidézzük az adott korszakbeli ént. Az „én”-ek tükörjátéka így végtelenül gazdagítható: az alteregó nemcsak azt foglalja magába, ami „valaha voltam”, hanem azt is, ami „lehettem volna”. Az „ami vagyok” voltaképp azonosítható azzal, ami az adott időben a környezetet jellemezte, ilyen értelemben „[a]z imágó személyiségtévesztés: elfojtott / vágyainkat megszemélyesítjük és összeté / vesztjük magunkkal.” (12.)

Így mozdul el a tőzséri személyiségrajz a kötet további ciklusaiban a kulturális emlékezet felé: a kötet további ciklusaiban a mitológiai hősök és történetek, az irodalom klasszikusai vagy épp az író kortársai, a toposzok és tradíciók egyaránt a személyes történetekbe íródnak bele, és funkciójuk nem egy-egy poétikai hagyomány felelevenítése, és stílusgyakorlatról sem beszélhetünk. Ezek az elemek a folyton létesülő és eltűnő, egymással hol mellérendelő, hol pedig alárendelő viszonyba lépő imágók felépítésében játszanak szerepet: Szűcs Attila és Bosch képeire mintegy odafesti magát (Menetelők [43.]; Fogadó az Utolsó Szóhoz c. dramatikus költemény [94–111.]), máshol egy élethelyzetet a térben felbukkanó könyvek említésével értelmez, és az olvasó számára ezek jelentik az elhallgatott intimitást jelző üres helyek kitöltéséhez a kapaszkodót (Gondolatok egy mélyszegénység- konferencián [69.]), de beleírja magát Az ember tragédiája különböző színeibe (Világügyek [90–91.]; Segantini [42.]) is. Tőzsér kötete ebben az értelemben a Spittelernél is fennálló dilemmát, amely a művészet és az élet elválasztására/összekapcsolására vonatkozik, úgy oldja fel, hogy voltaképp egyesíti a kettőt, amelyek így elgondolhatóak egy Möbius-szalag két oldalaként.

„Az ember indul, kikanyarít egy karéjt a vi/lágból és visszatér zsákmányával önmagá/ba” – olvasható az Imágókban (15.). Ez a gesztus jellemzi leginkább Tőzsér költészetét is, és ebből adódik új kötetének egyszerre monolit és gyönyörködtetően változatos, burjánzó, izgalmasan rétegzett, megunhatatlan textúrája.

(Kalligram, Pozsony, 2016)