Szerelem és más betegségek (kritika a The End of the F***ing World című sorozatról)
A Charles S. Forsman képregényéből készült The End of The F***ing World egyszerre esetlenül bájos és hátborzongatóan nagyívű. Mintha Martin McDonagh-i figurák találkoztak volna össze Wes Anderson és David Lynch közös díszletében.
Adott egy pszichopata kamaszfiú, James, és egy hasonlóan furcsa lány, Alyssa, akiknek egy nap elegük lesz az őket körülevő kibaszott világból, és ketten együtt elindulnak egy autóval, hogy megkeressék a lány apját. Egy mondatban nagyjából így foglalható össze a The End of the F***ing World első évada. A nyolcrészes, egyenként mindössze húszperces epizódokból álló sorozatot a briteknél 2017 októberében kezdték el vetíteni, majd idén januárban megvette a Netflix, és nyugodtan mondhatjuk, hogy ezzel mindenki jól járt. Egy olyan, ízig-vérig mai tinisorozattal van dolgunk, amely bámulatos ügyességgel olvaszt magába olyan, egymástól távolinak gondolt elemeket, mint a sötétség, a humor, és a romantika.
Ezek a legnagyobb természetességgel folynak át egymásba. Itt egy, a történet szempontjából jelentős gyilkosság vagy öngyilkosság ábrázolásában is felcsillanhat a komikus esendőség érzése. A saját házában leszúrt erőszakoló vére szív alakban terül szét körülötte a padlón, a főszereplő fiú anyja pedig úgy hajt kocsival a tóba, hogy pár méterre tőle a gyereke épp a kacsákat eteti. A két főszereplő között lassan de biztosan épül a kémia – nem utolsó sorban Alex Lawther és Jessica Barden kiváló alakításainak köszönhetően -, hogy végül épp az együtt átélt közös kalandok miatt kelljen a magukhoz illő pszichopata módon elválniuk, okozva ezzel egymásnak mérhetetlen fájdalmat, a nézőnek pedig türelmetlen várakozást a második évadig. Az ellentéteknek ez a fajta dinamikája nagyon jól működik a sorozatban.
A történetvezetés és a környezet elegyét nem lehet anélkül dicsérni, hogy ne említsük meg azt a három kiváló rendezőt, akik eddigi életművükkel érezhetően hatottak a The End of the F***king World-re. Az említett dinamikai váltásokról eszünkbe juthat, hogy valami ilyesmit csinálna Martin McDonagh, ha a dráma és a film után a sorozatgyártásban is megvetné a lábát. A törvényt átlépő, vagy épp nagyon is sajátos törvényeket a magukénak valló szereplők ámokfutása egy alapvetően sötétnek és veszélyesnek ábrázolt világban épp úgy jellemző McDonagh eddigi életművére, mint erre a sorozatra. Ha pedig ezeket az elemeket felbontjuk, máris kikötünk két másik géniusznál. A fiatalok sajátos szabadsága van annyira sajátos, mint akármelyik Wes Anderson-mozié, még ha korukból adódóan egyértelműen a Holdfény királyság is a legfeltűnőbb párhuzam. Mindkét mű arról szól, hogy gyerekek nagyon is felnőttesen viselkednek, átélve a két korosztály közötti kontraszt minden romantikáját. Csak amíg a Holdfény királyságban ez már eleve romantikus cselekedetekben – lakatlan szigetre költözés, házasság – nyilvánul meg, addig a The End of the F***king World-ben a gyerekek inkább felnőttesen gyilkolnak, lopnak, és lopott autókkal menekülnek. A bűnnek és úgy általában a tabuknak ez a fajta gátlástalan megélése pedig – többnyire sokkal elvontabb eszközökkel ugyan, de – David Lynch filmjeiben feltűnő. Ahogyan a Kék bársonynak, úgy a The End of the F***ing World-nek is van orális szex-jelenete, a Mulholland drive-val összevetve pedig egyértelmű a road-movie párhuzam. Összességében elmondható, hogy a sorozat az elejétől a végéig fokozatosan megy át egy Wes Anderson-i világból egy David Lynch-ibe, ennél felnőttesebb dolgot pedig nemigen tudunk elképzelni. A hasonlóság érződik az eszközhasználaton is: amíg az operatőri és a világítási munka olykor egyértelműen Anderson-i hatásokat mutat – a korábban említett pedofil ábrázolása a szív alakú vértócsában például pofátlanul ilyen -, addig a zeneválasztás inkább Lynch-re hajaz, különös tekintettel arra a visszatérő lassú, jazzes gitártémára, amely akár a Twin Peaks háttérzenéje is lehetne.
A zenét más szempontból is érdemes megdicsérni: azt nagyjából a Donnie Darko óta tudjuk, hogy mekkorát tudnak ütni tinifilmek alatt a kevésbé világhírű, lokálisan mégis fontos, többnyire brit gitáros előadók dalai. Itt is ez a helyzet, ráadásul a kiválasztott dalok feltűnően passzolnak a két főszereplő – váratlanul, és olyankor is csak pár mondat erejéig felbukkanó – belső narrációihoz. Ez pedig olyan kombináció, amit nyugodtan lehet az Y generáció sajátjának nevezni. Ahogyan az egész The End of the F***king World átad valamit abból a kietlen, kilátástalan és rideg romantikából, ami ennek a korosztálynak meghatározó érzése.
Stermeczky Zsolt Gábor (1992, Budapest)
A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi karán tanult esztétikát. Jelenleg költő és jórészt szabadúszó újságíró. Eddigi munkássága jelentősebb részét zenei, színházi és könyves kritikák képezik, melyek többek között a Quart, a Pótszékfoglaló, a FÉL, a PRAE.hu, a kolozsvári Helikon, a Kortárs, illetve a contextus.hu felületén jelentek meg. Ez utóbbinál a színház rovat vezetője is.