Orcsik Roland: Az ismeretlen tükre. Danilo Kiš nyelvi szilánkjai

(tanulmány)

„Ez csak részben az az elképzelt könyv, mert az emlékezet véges és bizonytalan, és azon könyvek, melyek a valóságból teremttettek, többnyire csupán sápadt visszfényét és töredékét adják: annak, amit láttunk és hallottunk.”
(Esterházy, 2001, 331)

Annak, aki többnyelvű családban és környezetben született, természetes, hogy a valóság több nyelven, többféle prekoncepció alapján értelmezhető. Ez azt is maga után vonhatja, hogy nem pusztán az anyanyelvét fogja ideálisnak tartani, hanem a másik anyanyelvét is annak élheti meg, s persze azt is érzékelheti, egyik nyelv sem tökéletes. Persze, ez nem törvényszerű, az is megeshet, hogy épp ellenkezőleg, csupán az egyik nyelvhez, kultúrához fog ragaszkodni, sőt, akár a másik kárára is. A többnyelvűségnek, többkultúrájúságnak számos fajtája létezik, nem mindenki beszéli azonos szinten a két, illetve a több nyelvet. (Ld. bővebben Bartha, 2005, 35–40) A mostani munkámban nem is az a cél, hogy mérlegre tegyem, vajon az általam vizsgált szerző melyik nyelvet beszélte jobban, hanem hogy felhívjam a figyelmet a valóságmodellek különbözőségére a nyelvi aspektus figyelembevételével.

A jelen tanulmány a szerb író, Danilo Kiš munkáinak többnyelvű univerzumát mutatja be. A többnyelvűség, a kultúraköziség fogalmait a Monarchia, Jugoszlávia, illetve Közép-Európa kontextusában értelmezem. A saját és az idegen nyelv problémája, interkulturális átjárhatósága, a(z) (ön)fordítás kérdései a geokulturális, geopolitikai tapasztalat tükrében tematizálódnak. Elsősorban a szerző három regényét jelző „családi cirkuszára” összpontosítok, a hipotézisem pedig: a Korai bánat (Rani jadi, 1970), a Kert, hamu (Bašta, pepeo, 1965) és a Fövenyóra (Peščanik, 1972) című regényekben a többnyelvűség létállapot, „po-etika”, amelyet a kabbalisztikus hagyomány nyelv- és létértelmezése alapján fogok elemezni. Fölmerülhet persze jogosan, hogy merek egy olyan hagyományt felidézni, amelynek a nyelvén nem tudok, amelynek vallási formáit nem gyakorlom. Mentségemre szolgálhat, hogy Danilo Kiš sem tudott héberül, és nem követte a héber vallási irányzatok egyikét sem. Mégis, művei több pontján észlelhetőek a héber vallásos hagyomány nyomai (kabbala, haszidizmus, Talmud stb.) Kiš prózájának kabbalisztikus elemeit Jorge L. Borges munkáival hasonlítom majd össze, lévén, hogy Kiš több munkájában hivatkozik az argentin szerző írásaira. Nem pusztán Kiš érdeklődött a héber hagyomány iránt, pályatársa és barátja, Filip David szinte teljes életművében a misztikus héber történetek újraírására vállalkozott. E szempontból talán éppen Filip David fogalmazta meg legpontosabban e zsidó tradícióhoz való viszonyt a Mirko Kovačnak1 írott levelében: „Annyiban ragaszkodom a zsidó származásomhoz, amilyen mértékben az az identitás maradék része. Ez a jiddis irodalom inspirációja, és a Kabbala témái iránti szellemi hűség. Ezek a hatások nem születéssel, hanem olvasással és meghatározott vonzalmakkal lettek belém ültetve.”2

Írásom címe mégsem a szerző „családi cirkuszát” idézi, hanem egy novelláskötetét, pontosabban a Holtak enciklopédiájának (Enciklopedija mrtvih, 1983) Az ismeretlen tükre (Ogledalo nepoznatog) című történetét. Hogy miért, remélhetőleg kiderül vizsgálatomból.

A többnyelvűség civilizációs törmeléke

Kiš nevezetes családtörténeti regénytrilógiája a prousti tudatfolyam, a nyelvi, illetve a műfaji hibriditás, a fragmentáltság, az intertextusok eklektikus egyvelegéből épül fel. Prózájában domináns a „szerbhorvát”, a többi leginkább magyar, francia, német, latin, ritkábban angol nyelvi réteg. Az idegen nyelvi elemek ritkán vannak szerbre fordítva, így a szövegben az egynyelvű szerb olvasó számára az idegenséget, a nem értést, a nyelvi világhatárt érzékeltetik. A többnyelvűséget reprezentáló darabok legtöbbször nevek (tulajdon-, város-, intézmény-), olykor pedig fogalmak, kifejezések (pl. a magyar ’huncutság’- ból átvett „huncutarija” a Fövenyórában) családi és civilizációs archívumaként jelennek meg. Ezek a kódváltások azonban nem pusztán szöveges, hanem vizuális információt is jelenthetnek (Ld. bővebben Sebba, 2012, 5), Kišnél sok esetben dőlt betűsen vannak szedve.

A jugoszláv, illetve a szerb irodalomban nem Kišhez kötődik a különböző nyelvi rétegek szépirodalmi használata, előtte pl. a horvát Miroslav Krleža, a bosnyák-horvát-szerb Ivo Andrić (vagy még korábban a szerb klasszicista, szentimentalista és romantikus költők is éltek hasonló poétikával). Azonban míg Krleža a Monarchiát (Ld. bővebben Fried, 2016, 131–144), Andrić a Monarchián túl a török orientalizmust idézi meg a többnyelvűség tapasztalatával, addig Kiš a Monarchián túl a nyelvek eredetének kérdését is felveti. Így lesz számára az alkotás, az elbeszélés rekonstrukciós kísérlet: az alkotás a teremtés utánzatává válik az elsüllyedt világok törmelékei, fosszíliái, valódi és áldokumentumai alapján. A bibliai kezdet, a felszívódott Pannon-tenger élővilága, a Monarchia, Közép-Európa, a shoa, az orosz és a titói rendszer gulágja (Goli otok), Jugoszlávia, Párizs, világirodalom – többek ezek képezik a kiši magánmitológia főbb motívumait.

A shoa Kiš életének egy kulcsfontosságú eseménye. A zsidótörvények hatására szülei úgy döntöttek 1939-ben, hogy gyermeküket átkeresztelik a pravoszláv vallásra. 1942-ben Kiš Magyarországra menekül a családjával, a Zala megyei Kerkabarabásra, közben édesapja a deportációk során eltűnik valamelyik koncentrációs táborban. Ezek a mozzanatok jellemzik Kiš po-etikájának és identitásának válságait. Radics Viktória, aki a szerzőről nagyszabású pályarajzot és breváriumot készített, a következő módon értelmezi Kiš identitásproblémáját: „Danilo Kiš identitása nem fejezhető ki egyetlen szóval, hanem összetett egyenlet, melybe a természet szerinti leszármazáson kívül beletartozik a sajátjának tudott (nem egynemzeti) kultúra (kultúrák inkább), és belejátszik a szellemi (nem vallási) leszármazás, a hagyománytudat és a szellemi hovatartozás is.” (Radics, 2002, 113)

Édesapjának regénybeli története, elsüllyedt világa egy fontos dokumentumon alapul, egy levélen, amelyet a szerző édesapja, Kis Ede írt nővérének, Olgának 1942. április 5-én: „A Fövenyóra tehát antropológiai regény abban az értelemben, hogy egy levél, e szűkszavú dokumentum alapján megkísérel rekonstruálni egy egész világot, a »tegnapi világot«, ahogyan a tudósok rekonstruálják távoli geológiai korszakok flóráját és a faunáját egy csont alapján. Ebben az esetben ez a csont – az a levél.”3 A másik dokumentum az édesapja által készített Jugoszláv hazai és nemzetközi autóbusz-, hajó- és repülőforgalmi menetrend, és még több kisebb dokumentumot idézhetünk, ezek mind a prousti emlékezettechnikával hozzák párhuzamba Kiš prózafolyamát.

Amennyiben Kiš teljes „családi cirkuszát” vesszük figyelembe, akkor levonhatjuk a következtetést, hogy nincs mindentudó, domináns nézőpont, amely elmeséli a családtörténetet, ehelyett különböző nézőpontú fragmentumokkal találkozunk. Időrendben a Kert, hamu című regény jelent meg először, 1965-ben, és már itt találkozni azzal a reflexiós elbeszélői módszerrel, amely az egész trilógiát meghatározza majd: nem pusztán a regények között különböznek az elbeszélői módszerek, hanem magukban az egyes darabokban is gyakori a nézőpontváltás. A Korai bánat (1969) című kisregényben a többnyire gyerekszemmel mondott történeteket sokszor megszakítják a felnőttkori reflexiók, illetve az E/3-as elbeszélői szólamok (már a nyitó, a balkáni Košava szélről szóló fejezet is ilyen). Ezt a fokalizációt a trilógiát záró darab, a Fövenyóra (1972) radikalizálja majd, amikor is a kihallgatást bemutató részekben sokszor nem világos, ki az, aki kérdez, ki az, aki válaszol. Az elbeszélői identitás elbizonytalanítása összefüggésbe hozható a trilógia nyelvfilozófiájával, illetve a családtörténet rekonstruálhatóságának problémájával.

A nyelv: fordítás

Amiképpen nincs tökéletes elbeszélői nézőpont, az elbeszélt történetek is kétségesek, hiányosak, töredékesek, emiatt a családtörténet lezáratlan. Hasonlóan érvényes ez a nyelvre is, a hiány poétikája pedig a kabbalisztikus „tökéletes nyelv” metafizikáját idézi. Ebben a felfogásban a nyelv eleve fordítás, amiként azt Walter Benjamin állítja egyik írásában: „A dolgok nyelvének fordítása az ember nyelvére nemcsak a némának a fordítása a hangzóra: a névtelen fordítása is a névbe. Ez tehát egy nem tökéletes nyelv fordítása egy tökéletesebb nyelvre, s nem lehetséges ez másként, mint valaminek, nevezetesen az ismertnek a hozzátételével. Ennek a fordításnak az objektivitásáért pedig Isten szavatol. Hiszen Isten teremtette a dolgokat, a bennük levő teremtő szó a magja a megismerő névnek, ahogyan Isten is nevet adott végül minden egyes dolognak, miután megteremtette őket.” (Benjamin, 2001, 17) Benjamin a kabbalisztikus hagyománynak megfelelően feltételez egy paradicsomi, romlatlan, tökéletes nyelvet: „[…] ahány fordítás, annyi nyelv, mihelyt az ember kiesett a paradicsomi állapotból, amely csak egy nyelvet ismert.” (Benjamin, 2001, 18) Ehhez kapcsolódik Benjamin elhíresült, ám valójában a kabbalából kölcsönzött cserép-hasonlata, miszerint a műfordítás töredék, „egy nagyobb nyelv töredéke”. (Benjamin, 2001, 80)

A kabbala-kutató Gershom Scholem szerint a Jecira könyve (Széfer Jecira) az első olyan szöveg, amely megalapozta a kabbalisztikus nyelvmisztikát. Eszerint Isten 32 ösvénye 10 ősszámból és 22 betűből (mássalhangzóból) áll. Jellemző, hogy a fordítások eltéréseket mutatnak: „A Jecira könyvét gyakran fordították le európai nyelvekre. Mivel a szöveg számos helye igen problematikus, a fordítások gyakran jelentősen eltérnek egymástól.” (Scholem, 1995, 118) Most nem mélyedünk el ezekben a problematikus részekben, inkább a kombinatorika elvére helyezzük a hangsúlyt, ugyanis ez mutatkozik majd meg szervező elvként Kiš családtörténeti trilógiájában is.

A végtelen kombinatorika teológiája Abraham Abulafiához kötődik, Benjamin idealizált nyelvfelfogása az ő nézetéhez is köthető: „Mivel minden nyelv a szent nyelvből jött létre romlás révén, márpedig a szent nyelvekben közvetlenül tagolódik a nevek világa, ezért közvetve még összefüggnek vele.” (Scholem, 1995, 155) Ezt a világ jelenségeivel közvetlen kapcsolatban álló nyelvet Umberto Eco a következőképpen értelmezi: „[…] a nyelv nem abban az értelemben felel meg a világnak, ahogyan a jelölő a jelentésnek vagy referensnek. Isten a világot nyelvi hangok vagy betűk segítségével teremtette, ám e jelek nem valami eleve létezőt jelölnek, hanem a világ alkotóelemeihez mintául szolgáló formák.” (Eco, 2016, 44) A kabbalista Joszéf Gikatilla azt állítja ezzel összefüggésben a Tóráról, hogy: „Isten szava eljut ugyan mindenhová a világban, és jelentésben végtelenül gazdag, ámde nincs rögzített jelentése. Ő maga jelentés nélküli, mégis ő az értelmezhetőség maga.” (Scholem, 1995, 143–144) Roppant izgalmas az is, hogy a kabbala szerint az isteni középpont nem logocentrikus: jelentés, aktivitás és értelem nélküli. Ez pedig maga után vonja azt, hogy az isteni középpont nyelvi eszközökkel felfoghatatlan. Mégis honnan tudhatunk róla, ha a nyelvek mind a romlás szimptómái? Scholem Michel Epstein fejtegetései alapján vonja le a következőt: „A profán nyelveket csak a nyelvek zűrzavara hívta életre, midőn az ember a mágikus elbizakodottsága folytán arra vetemedett, hogy – mint Genesis 11:4 mondja – »nevet szerezzen magának«” […] De azóta a szent nyelv is összekeveredett a profánnal, mint ahogyan a porfán nyelvekben is találkozunk olykor a szent nyelv elemeivel vagy maradványaival.” (Scholem, 1995, 146–147)

Mindez hogyan kötődik Kiš családtörténetéhez? Úgy, hogy Kiš egyik „előfutára” az a Borges, aki több művét is a kabbalai kombinatorika elve alapján képzelte el. Kiš politikai értelemben egészen más szerepet tulajdonított az irodalomnak, mint Borges. Kiš Borisz Davidovics síremléke (Grobnica za Borisa Davidoviča, 1976) című regénye a dokumentum és az áldokumentum borgesi poétikáját nem múltbéli, legendás, fiktív eseményekkel mutatja be, hanem a koncentrációs táborok világában, az lesz a XX. századi aljasság világtörténetének meghatározó állomása. (Kiš, 1994, 42–43; Kiš, 1983, 23–24) Ugyanakkor a héber hagyományhoz való viszonyulás szempontjából Kiš az egyik interjújában Borges kabbala-esszéjére hivatkozik: „Ám én legjobban azt szeretném, ha a Fövenyóra az lenne, aminek én szántam, ami a megvilágosodás ritka pillanataiban úgy tűnik nekem, hogy a Kabbalára hasonlít, ugyanazokkal a meghatározó jegyekkel, amelyekkel Borges jellemezte […]”4

Borges több írásában foglalkozik a kabbalával (pl. A babilóniai sorsjáték, Bábeli könyvtár, Az Alef című novellákban), Kiš Kabbala védelmében című esszéjére hivatkozik az előbb idézett interjúban, méghozzá a következő gondolatmenetre: „Ha pedig olyan könyv, amelyhez nem férkőzhet esetlegesség, s olyan alkotmány, amelynek végtelen sok célja és tévedhetetlen változata van, és amelyben a revelációk és egymásra vetődő fények várnak ránk, miért is ne faggatná az ember a képtelenségig, a számok kimeríthetetlen világáig, amint a Kabbala tette?” (Borges, 1999, 44) Szabó Gábor ugyanakkor Borges Az Alef című novellája kapcsán felhívja a figyelmet arra, hogy az a metafizikus hagyomány ironikus változataként is felfogható: „Az evilági grammatika számára ilyeténképp tökéletesen hasznavehetetlenné váló Alef/Szöveg ezek után csak sóvárgás tárgya, nosztalgikus viszonyítási pont lehet, amihez képest – mint Borges írja – az irodalom csak »tévedés«.” (Szabó, 2000, 78) Ugyanakkor Borges a metafizikus kombinatorika kabbalisztikus elvével nem ironizál, hanem inkább azzal, hogy az leírható lenne az irodalom eszközeivel, hogy a „romlott nyelv” leképezheti az abszolút, romlatlan, isteni nyelvet: „Minden nyelv csupán jelek ábécéje, melynek használata föltételezi a múltat, és ezt minden beszélgető átéli. Hogyan közöljem másokkal ezt a végtelen Alefet, melyet csak alig fog fel élénk emlékezetem? A misztikusok hasonló helyzetben ontják a jelképeket: ha az istenséget akarja kifejezni, egy perzsa a madárról beszél, amely valami módon minden madarat képvisel; Alanus de Insulis egy gömbről, amelynek középpontja mindenütt van, de a kerülete sehol; Ezékiel egy négyarcú angyalról, aki kelet és nyugat, észak és dél felé fordul egyszerre. (Nem ok nélkül említem ezeket a megfoghatatlan hasonlatokat; kapcsolatban vannak az Aleffel.) Talán megengednék az istenek, hogy én is valami hasonló képet találjak, de akkor elbeszélésemet megrontaná az irodalom, a tévedés. Egyébként megoldhatatlan a kérdés: a végtelennek csak részleges felsorolása.” (Borges, 1986, 346)

A „végtelen részleges felsorolás”-ának elvét érdemes összefüggésbe hozni azzal, ahogyan Kiš használja a felsorolás poétikáját. Olykor a műveiben az idegen nyelvű betétek is ezekben a felsorolásokban találhatóak, ezt a poétikát a szerző Borges nyomán értelmezi: „»A felsorolás az egyik legősibb költői eljárás – gondoljunk csak a Zsoltárok Könyvére a Szentírásból, az első kórusra a Perzsákból és a gályák jegyzékére Homérosznál; elsősorban nem a terjedelmével,  hanem az igék finom kapcsolatával, a szavak ’szimpátiájával és összeférhetetlenségével’ kelt hatást« (Borges). Az egyedi nevek (emberek, városok, növényfajták nevei) között mindig ilyen kölcsönös vonzás és taszítás uralkodik.” (Kiš, 1994, 45)5 A szavak közötti eleven viszonyrendszer feltételezése ismét a kabbalát idézi: „Abulafia számára a teremtés, a kinyilatkoztatás és a prófécia a nyelvi világ jelenségei: a teremtés az isteni írás olyan aktusa, amelyben az írás formálja a teremtés anyagát; a kinyilatkoztatás és a prófécia olyan aktusok, amelyekben az isteni szó nem csupán egyszer, hanem végső soron mindig megismételhető módon beleömlik az emberi nyelvbe és – legalábbis potenciálisan – végtelen gazdagsággal, a dolgok összefüggéseibe való mérhetetlen belátás gazdagságával ruházza fel. […] Abulafia számára Isten neve a legfőbb kifejezés, amely mintegy fókuszként fogja össze az összes nyelvi mozgást. Ez a név hat közre a betűk kapcsolatának minden folyamatában és kapcsolataik kapcsolatában, egészen a végtelenségig.” (Scholem, 1995, 149, 153)

Akárcsak Borgesnél, Kišnél sincs meg az isteni nyelv tökélye, mivel – Platón művészet-kritikájára is utalva – az irodalom tévedés. Így válik lehetetlenné a családtörténet teljes körű rekonstrukciója a romlott, irodalmi nyelvvel. Emiatt is mond le Kiš a mindentudó elbeszélői nézőpontról, helyette a különböző szemszögű, töredékes elbeszélők (fiú, apa, semleges E/3-as) mondják el a család hiányos történetét. A szavakhoz emlékek kötődnek, emiatt szerepelnek bizonyos helyeken magyar, német, latin kifejezések, mert csak azok képesek felidézni az elsüllyedt, „tegnapi világot” (Zweig). Kiš meghatározó világszemlélete a kétely, az ironikus távolságtartás minden ideológiai kényszerképzettel, kényszerzubbonnyal és a nyelvvel szemben is. Miután Kiš a kabbalával összefüggésben az emberi, s így az irodalmi nyelvet hamisnak tartja, könyveivel nem a „tökéletes nyelv”-et, hanem a tökéletes Formát keresi. Az orosz formalistáktól veszi át a forma-kultuszt, kabbalisztikus színezettel: „Ami foglalkoztat, az a Forma örök problémája, a Formáé, amely talán tehetne valamit azért, hogy ez a sorsszerű vereség ne legyen ennyire fájó és értelmetlen. A Formáé, amely talán új tartalmat kölcsönözhet hiúságunknak, a Formáé, amely megtehetné a lehetetlent: hogy kimenekítse a Művet a sötétség meg a hiúság birodalmából, s átevezzen vele a Léthe vizén.” (Kiš, 1994, 84)6 Ennek a Formának az ősmintája Kiš prózauniverzumában egy dokumentum, édesapjának egyetemességet ostromló, enciklopédikus jellegű munkája: az 1938-as Jugoszláv hazai és nemzetközi autóbusz-, hajó- és repülőforgalmi menetrend. Ebben a műben a különböző időpontok, helységnevek kombinációi a kabbalisztikus kombinatorikát idézik, a profán tárgy keveredik a metafizikus elvvel. Másrészt pedig a menetrend egy olyan világ dokumentumát is képviseli, amelyről csak fragmentumok maradtak fenn. Ugyanez érvényes a szerző édesapjával kapcsolatos történeteire, család- és kortörténetére, a biblikus kezdet elbeszélésére stb.

Kišnél nemcsak a saját családtörténetének regénnyé írását, hanem szinte egész életművét áthatja a két-, illetve a többnyelvűség problémája, ám ez legtöbbször metafizikus keretben kontextualizálódik. A Fövenyórában több ponton vita zajlik a metafizikus, bibliai történetekkel, válaszokkal, vagy éppen ellenkezőleg, megerősítést nyer a kabbalisztikus, a véletlent kizáró, transzcendens világkép. Ilyen például az a rész, amikor a regény kihallgatásos dialógusai szerint az elbeszélő édesapja, Eduard Sam héber nyelvű parancsot hall: „Hogy a parancsot milyen nyelven adták ki. A lehetséges válasz? Héberül. Mért nem tulajdonította mindezt a véletlennek? Mert jobban hitt az okszerűségben, a természetisten determináló törvényeiben a causa sui elve szerint. Miben hitt? Hitte, hogy véletlen, mint objektív jelenség, nemcsak hogy világegyetemi viszonylatokban nincs, hanem azokban az egyszerű hétköznapi dolgokban sem létezik, amikor – például – valaki a hordár sarkába lépve utolsónak hagyja el a lakást […]” (Kiš, 1974, 118–119)7 Érdekes, hogy az egész családtörténeti trilógiában sehol sincs leírva ez a héber nyelvű parancs. Talán azért is, mert a héber a kinyilatkoztatás nyelve, a kabbala szerint is ez szent nyelv (Scholem, 1995, 116), és a leírásával, a parancs leírásával veszítene a szakralitásából? Akárhogy is, kimondatlanul jelen van a szövegben, parancsként, vagyis metafizikus törvényként. Kiš a családtörténetét nemcsak ezen a ponton, hanem a regény zárlatával is beleírja a héber hagyományba, ugyanis az a levél, amit édesapja, Kis Ede (a regényben Eduard Sam) írt nővérének, képezi a regény zárlatát, az utolsó mondat pedig a Talmudból származik: „Jobb az üldözöttek, mint az üldözők között lenni.” (Kiš, 1974, 298) Jörg Schulte szerint Kiš a kinyilatkoztatás poétikáját írta tovább, s ebben Isaak Babelt, illetve Bruno Schulzot követte (Schulte, 2004, 3) – és Kafkát, tehetnénk hozzá (ahogyan a jugoszláv irodalomból a boszniai szefárdokról író Isak Samokovlija életműve is felmerülhet). Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy Kiš mindvégig perben állt a metafizikus hagyománnyal, kétellyel, és nem a feltétel nélküli elfogadással közelített hozzá. (Kiš bibliai hagyományhoz, illetve a valláshoz való ambivalens viszonyáról bővebben lásd Ahmetagić, 2007, 9) Hasonló ambivalenciával viszonyult Kiš a saját származásához, a zsidó identitásához is, ám ez nem a közép-európai zsidóságra jellemző „faji öngyűlölet” (Karl Popper) pusztán, hanem a leszűkítő, leegyszerűsítő kisebbségi kategóriákkal szembeni elutasítás: „Az irodalom, természetesen, a különösségre törekszik, úgy, hogy ennek a különösnek a révén jusson el az általánosig; ám ha a sajátosságok, az életrajzi tények, mindaz, ami megkülönböztet bennünket másoktól, ami – végső soron – magánügy, afféle »különös ismertetőjegy« a személyazonossági igazolványunkban, ha tehát mindez nem kap irodalmi formát, olyan benyomást kelt, mint valami kinövés az arcon vagy testi fogyatékosság. […] Ebből fakad részemről az a bizonyos ellenállás, ha valaki a művet az életre próbálja visszavezetni, ezért taszít minden olyan írói életrajz, amely túlzott jelentőséget tulajdonít ennek a különösségnek […] ezért taszít mindenfajta »kisebbségi« irodalom, mindenfajta irodalmi gettó: a feminizmus, a homoszexualitás, a zsidóság mint uralkodó jelleg az én szememben csupa-csupa leegyszerűsítés. Hogy az ideológiai leegyszerűsítés különböző nemeit ne is említsem.” (Kiš, 1992, 14)8

Rések, hasadások, szilánkok

Kiš műveiben a többnyelvűség a (kelet-)közép-európai jellegzetes nyelvi, történelmi, irodalmi és politikai kavarodás lenyomata. Fried István szerint: „A két- és többnyelvűség, valamint a többkulturáltság az irodalomközi folyamatokban lényeges szerephez jut, olykor kifejeződése az irodalomközi folyamatnak. Nem utolsósorban ez kölcsönöz régiónknak egyszeriséget és értéket. S ha a »nemzeti« önelvűség eszméje áthatja is a történelem »nemzeti látószöge« szerint gondolkodók munkáit, a századok folyamán kialakult irodalomköziség nélkül nemigen értelmezhető és minősíthető az a régió, amelyet Kelet-Közép-Európának nevezünk.” (Fried, 2002, 167) Kiš magyar irodalmat is fordított, ezek a fordítások, olvasmányok áthatották az életművét, erről a belgrádi hungarológia tanára, Marko Čudić írt bővebben. (Čudić, 2007) Ugyanakkor Kiš műveinek közép-európai kontextusa korántsincs kellőképpen feldolgozva, tudomásom szerint pl. terjedelmes román nyelvű recepciója létezik, ám erről semmiféle magyar, vagy akár szerb nyelvű információnk sincs (ahogyan pl. az amerikai recepció sem jelent meg a Kišről szóló magyar kritikai diskurzusban). És ez fordítva is igaz: lehet, hogy Közép- helyett Közöny-Európát kellene mondanunk?

Kiš több művében foglalkozott a Mittel-Europa fogalmával, amelyet a poszt-monarchikus, illetve a balkáni térség egyvelegének tartott. Nevezetes a Változatok Közép- Európa témákra (Varijacije na srednjoevropske teme) című esszéje is, és már a címe jelzi, Kiš felfogásában nincs egy Közép-Európa, hanem Közép-Európák vannak, pluralisztikus világnézetében a változatok nagyobb szerepet kapnak a kisajátító értelmezéseknél. Nem véletlenül hasonlítja Anatole France sárkányához Közép-Európát: „sokan látták, de senki sem tudta megmondani, hogy néz ki.” (Kiš, 1992, 155)9

Kiš utolsó, életében megjelent novelláskötetében, A holtak enciklopédiájában (Enciklopedija mrtvih, 1983) szerepel egy elbeszélés, amely magyar származású zsidó lánytestvérek vándorlását meséli el. A többnyelvű elemeket használó történetben van egy tükör, amelyet a lányok apja a szegedi vásárban vett egy cigánytól. Amikor Berta az arcához emeli a tükröt, hirtelen mintha megvakulna, utána egy gyilkosságot fog végignézni a tükörben. Az eredeti novella címe: Az ismeretlen tükre (Ogledalo nepoznatog), a magyar fordításkötetben viszont Varázstükör lett belőle. A műfordító Borbély János a mesére helyezte a hangsúlyt, míg az eredeti ismeretelméleti, metafizikai kategóriaként is értelmezhető. Metaforikusan úgy is fogalmazhatunk, hogy Kiš művészetében a nyelv, illetve a nyelvek szilánkok, az ismeretlen tükrének szilánkjai. A repedt tükör pedig a hasadt Mű, a megtört Forma, amelyben az olvasó megpillanthatja önmaga fikciójának szilánkjait. Forma, amely keretet szab a történelmi zűrzavarnak, hangot ad a néma élettörmelék káoszának.

—

1 Kišt, Davidot és Kovačot a szoros barátságuk, illetve a prózájuk borgesiánus ihletettsége is összekötötte egymással.

2 „Držim do svog jevrejskog porekla u onoj meri u kojoj je to preostali deo moga identiteta. To je inspiracija jidiš književnošću i duhovna privrženost temama Kabale. Uticaji koji nisu usađeni rođenjem nego čitanjem i određenim afinitetima.” (David, Kovač, 1998, 52).

3 „Peščanik je dakle, antropološki roman u tom smislu što on pokušava na osnovu tog jednog jedinog pisma, tog šturog dokumenta, da rekonstruiše čitav jedan svet, »jučerašnji svet«, na način na koji naučnici rekonstruišu floru i faunu dalekih geoloških razdoblja a na osnovu jedne jedine kosti. U ovom slučaju, ta kost – to je to pismo.” (Kiš, 1995, 207)

4 „Ali ja bih najviše voleo da Peščanik bude to što sam ja hteo da bude, i što mi se u retkim trenucima ozarenja čini da jeste: knjiga nalik na Kabalu, sa istim onim determinantama koje je ovoj poslednjoj pripisao Borhes […].” (Kiš, 1983, 269–270)

5 „»Nabrajanje je jedno od najstarijih pesničkih prosedea – setite se samo Psalama iz Svetog Pisma, prvog hora iz Persijanaca i kataloga lađa kod Homera – a osnovna zasluga enumeracija nije dužina, nego tanani spoj glagola, ’simpatija i neslaganje’ reči.« (Brohes). Osobna imena (ljudi, gradovâ, biljâ) uvek su u takvom uzajamnom spoju privlačnosti i odbojnosti.” (Kiš, 1983, 27)

6 „Zaokuplja me večni problem Forme, koja bi mogla možda da učini nešto da se taj sudbinski i sudbonosni poraz učini manje bolnim i manje besmislenim, Forme koja bi mogla možda da dâ nov sadržaj našoj taštini, Forme koja bi mogla da učini nemoguće: da iznese Delo izvan domašaja mraka i taštine, da ga prebaci preko Lete.” (Kiš, 1983, 82)

7 „Na kojemu mu je jeziku izdata ta naredba. Mogući odgovor? Na hebrejskom. Zašto ne beše sklon da poveruje u slučajnost? Jer verovaše pre u uslovnosti, u determinističke zakone Boga-prirode, po opštem principu causa sui. U šta je verovao? Verovao je da nema slučajnosti kao objektivnog fenomena, ne samo u širokim svemirskim razmerama nego čak ni u onim najmanjim pojavama, kao, na primer, kada neko napusti poslednji ovaj stan […].” (Kiš, 1992, 136)

8 „Literatura, naravno, teži onome što je posebno, da bi kroz to posebno dospela do opšteg, a, s druge strane, svaka posebnost, svaka životna činjenica, ono što nas razlikuje od drugih, ono što je u kranjem slučaju privatno, »osobeni znaci« iz lične karte, izvan literarne transpozicije deluju kao kakva izraslina na licu ili telesna mana. […] Odatle određen moj otpor prema pokušaju svođenja dela na život, odatle moj otpor i prema svakoj književnoj biografiji koja odveć ističe to posebno […] odatle i moj otpor prema svakoj »manjinskoj« literaturi, prema svakom književnom getu: feminizam, homoseksualizam, jevrejstvo kao dominantni predznak, za mene su vidovi redukcionizma. A o ideološkom redukcionizmu da i ne govorim.” (Kiš, 1995, 11)

9 „niko od onih koji su tvrdili da su ga videli nije znao da kaže kako izgleda” (Kiš, 1995, 35)

Felhasznált irodalom

• AHMETAGIĆ, Jasmina. 2007. Dažd od života ugljevlja: čitanje s Biblijom u ruci, proza Danila Kiša i Mirka Kovača. Draslar partner. Beograd.
• BARTHA Csilla. 2005. A kétnyelvűség alapkérdései. Nemzeti Tankönyvkiadó. Bp.
• BENJAMIN, Walter. 2001. „A szirének hallgatása”. Ford. Szabó Csaba. Osiris, Bp.
• BORGES, Jorge Luis. 1986. A titkos csoda. Ford. Benyhe János. Európa. Bp.
• BORGES, Jorge Luis. 1999. Válogatott művei II. Az örökkévalóság története. Ford. Scholz László. Európa, Bp.
• ČUDIĆ, Marko. 2007. Danilo Kiš i moderna mađarska poezija. Plato. Beograd.
• DAVID, Filip & KOVAČ, Mirko. 1998. Knjiga pisama 1992–1995. Feral Tribune. Split.
• ECO, Umberto. 2016. A tökéletes nyelv keresése. Ford. Gál Judit és Kelemen János. Atlantis. Bp.
• ESTERHÁZY Péter. 2001. Harmonia cælestis. Magvető. Bp.
• FRIED István. 2002. Írók, művek, irányok. Kalandozások a világ irodalmainak labirintusában. Tiszatáj Könyvek. Szeged.
• FRIED, István. 2016. Miroslav Krležas Mehrschprachigkeit. In Studia Slavica Academiae, Scientarium Hungaricae. Akadémiai. Bp. 131–144.
• KIŠ, Danilo. 1974. Fövenyóra. Ford. Borbély János Európa – Forum. Bp. – Újvidék.
• KIŠ, Danilo. 1983. Homo poeticus. Zagreb. Globus; Beograd. Prosveta.
• KIŠ, Danilo. 1992. Peščanik. BIGZ. Beograd.
• KIŠ, Danilo. 1994. Kételyek kora. Ford. Borbély János. Kalligram – Forum, Pozsony – Újvidék.
• KIŠ, Danilo. 1995. Antropološki roman. Uő. Homo poeticus. BIGZ, Beograd.
• KIŠ, Danilo. 1995. Život, literatura. BIGZ. Beograd.
• RADICS Viktória. 2002. Danilo Kiš. Pályarajz és breviárium. Kijárat. Bp.
• SCHOLEM, Gershom. 1995. A kabbala helye az európai szellemtörténetben. Válogatott írások II. Ford. Blendl Júlia. Atlantis. Bp.
• SCHULTE, Jörg. 2004. Eine Poetik der Offenbarung: Isaak Babel, Bruno Schulz, Danilo Kiš. Harrasovitz Verlag. Wiesbaden.
• SEBBA, Mark. 2012. Language Mixing and Code-Switching in Writing. Approaches to Mixed Language Written Discourse. Ed. by Mark Sebba, Shahrzad Mahootian and Carla Jonsson. Routledge. New York – London.
• SZABÓ Gábor. 2000. Hiány és jelenlét. Borges-értelmezések. Messzelátó. Szeged.