Végtelen számú Mézga család egy nihilista South Parkban (kritika a Rick and Morty című sorozatról)
A Rick and Morty-ról első látásra azt hiszi az ember, hogy egy Vissza a jövőbe-Mézga család mutáció, felpörgetve South Park-szintű irónia-és szarkazmus-adaggal. Aztán belátja, hogy a legjobb pillanataiban ennél sokkal több.
A felnőtteknek szóló amerikai rajzfilmsorozatok egyáltalán nem számítanak új jelenségnek a popkultúrában: a Simpson család a huszonkilencedik, a South Park a huszonegyedik, és már a Family Guy is a tizenhatodik évadában jár, csak hogy a legismertebbeket említsük. Ezt látva felmerülhet a kérdés: mitől akkora élmény a valóság átlagemberének szándékosan torzan, vagy épp csak pofátlanul primitíven megrajzolt figurák elvetemült rohangálásait nézni a képernyőn egy fáradt nap végén. És bár a legújabb trendnek számító, jelenleg a harmadik és a negyedik évada között tartó Rick and Morty elég pontos válaszokat ad erre, kezdjük egy kicsit távolabbról.
Nagyjából azzal egy időben, hogy Csupó Gábor amerikai stúdiója útjukra indította Simpsonékat, Magyarországon darabjaira esett a Pannónia Filmstúdió. Az a Pannónia, amely a szocialista időszakban a világ egyik legnagyobb stúdiójaként a kedves gyerekmesék mellett számos felnőttesebb humorú alkotást is letett az asztalra. A rendszerváltás okozta nyitásban még nem mindenki volt hajlandó észrevenni a szelídebb, kikacsintósabb humorú keleti blokk, illetve az addig hanyatlónak csúfolt nyugat őrült rajzfilmjei közötti párhuzamot. E sorok szerzője például úgy nőtt fel, hogy a Mézgát – mint szülei gyerekkori kedvencét – akárhányszor újranézhette, az először a TV3-on vetített Simpsons kezdésekor viszont kikapcsolták a tévét, mondván, ne nézzen hülyeséget a gyerek. Az amerikai humorhoz tehát fel kellett nőni itthon.
Mindazonáltal nem csak a Rick and Morty közeli elődei kapcsán érdemes Mézgáékat szóba hozni: a Smith családban az őrült, alkoholista zseni nagyapa, Rick figurája körülbelül olyan, mintha a lenyűgöző intelligenciájú, űrutazó Aladárból, a távoli rokon MZ/X-ből, a rideg és szarkasztikus Máris szomszédból, és a megvadult Blöki kutyából rakták volna össze a jellemét. És még ennél is egy kicsit komplexebb, tudniillik nem csupán bolygók, hanem dimenziók között utazgat. Aki szerint Mézga Aladár űrközi kalandjai profin összerakott sci-fi történetek voltak, az itteni tempót elsőre szédítőnek találja majd. Az ötletet, ami Mézgáéknál egy teljes évadot kitöltött – a család képtelen okosan használni a rokontól kapott zseniális találmányokat -, a Rick and Morty nem használja általános receptként, amikor azonban igen, olyankor félelmetes és szélsőséges zsenialitással nyúl hozzá: az első évad második epizódjában például Smith-ék kutyája annyira intelligens lesz a fejére helyezett gépnek köszönhetően, hogy fajtársaival együtt világuralomra tör, a harmadik évad egy pontján pedig a testképzavarokkal küzdő kamaszlány változik egy hatalmas szörnyeteggé, pedig eredetileg csak a melleit szerette volna megnagyobbítani.
A sokszor kangörcsös, nagyapja ötleteitől pedig legalább ugyanennyiszer pánikoló Mortynak nincs ilyen szép magyar megfelelője. Legközelebbi rokonának talán a Vissza a jövőbe Marty McFly-ja tekinthető. Ez egyáltalán nem véletlen, tudniillik a sorozat ötlete egy Vissza a jövőbe-paródiaként pattant ki az alkotók fejéből. (Így aki Rick figuráját a Mézga-remix helyett elsőlegesen Dr. Brown-nak látja, teljesen jogosan teszi). A figurák megformázásán túl az is egy parodisztikus gesztus, hogy az idősíkok közötti ugrálás, amelyet a filmtrilógia harmadik része egy optimista bölcsességgel felold, a Rick and Mortyban e bölcsesség híján komplexebb, dimenziók közötti ugrálássá alakul, ezzel pedig világokat teremt és jelenít meg. Ez a képesség a sorozat egyik fő mozgatórugója, amelyet a rajzolók már három évada lenyűgöző fantáziával és figurákkal tesznek szórakoztatóvá.
A másik fő mozgatórugó cseppet sem vígjátéki, noha ugyancsak eredeztethető az amerikai heppiendeket parodizáló gesztusból. A Rick and Morty ezt más okból és más módon teszi, mint akármelyik elődje a műfajban. Általános szarkazmusa a leginkább még a South Parkéval rokonítható, azzal a fő különbséggel, hogy ez a szarkazmus folyamatosan és szélsőségesen kiterjed önmagára is. Amíg a South Park tetszőleges epizódjának végén a mocskos szájú, ám többségében jó szívű gyerekszereplők rendszeresen levonják az erkölcsi tanulságot, addig a Rick and Morty felteszi magának a kérdést, hogy egyáltalán mennyire tehet meg ilyesmit. Hiszen nem sokkal komplexebb-e az emberi természet annál, hogy általánosan fel lehessen osztani jóra és rosszra? Ez egy olyan sorozat, ahol úgy beszélhetünk jellemfejlődésről, hogy az semmilyen módon nem lineáris, hanem teljesen kiszámíthatatlan. Ha az egyik epizód véletlenül heppienddel végződne, akkor a következő egy teljesen szétesett önbizalmú szereplőt fog mutatni. Ez utóbbi hangulat eddigi csúcsa a második évad záró epizódja, amelyben Rick feláldozza magát a családjáért, miközben a háttérben a világ egyik legszomorúbb száma, a Nine Inch Nails Hurt-je szól. Mondhatnánk, hogy a Rick and Morty tipikus esete azoknak a sorozatoknak, amelyek kis adagokban szórakoztatóak, nagy dózisban nézve viszont elveszik az ember életkedvét. Ez a megállapítás azonban nem méltó a sorozathoz, tudniillik éppen az ilyen és ehhez hasonló, hangzatos általánosításokat igyekszik minden erejével elkerülni.
Amikor tehát a fáradt dolgozó a nap végén megnéz egy epizódot egy első látásra elvetemült rajzfilmből, akkor azt azért teszi, mert az elvetemültséget jelentő abszurditást és komplexitást hívja segítségül a hosszú nap alatt felgyűlt feszültség csökkentéséhez. És esetleg elgondolkodik olyan dolgokon, amelyekre a hosszú nap alatt egyáltalán nem volt ideje. Mindehhez a Rick and Morty egy speciálisan jó választás.
Stermeczky Zsolt Gábor (1992, Budapest)
A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi karán tanult esztétikát. Jelenleg költő és jórészt szabadúszó újságíró. Eddigi munkássága jelentősebb részét zenei, színházi és könyves kritikák képezik, melyek többek között a Quart, a Pótszékfoglaló, a FÉL, a PRAE.hu, a kolozsvári Helikon, a Kortárs, illetve a contextus.hu felületén jelentek meg. Ez utóbbinál a színház rovat vezetője is. Első kötete 2018-ban jelent meg a Scolar kiadónál, Tévedések tárgya címmel.