Rácz Boglárka prózája

Marko Slavkovic felvétele

Nem látja a felszínt, azt álmodja

Kirsten Dunst, ahogy lassítva felemeli a kezét, ahogy fut, ahogy a víz felszínén marad. Én nem maradnék, de Kirstennek egy darabig még ki kell tartania. Amikor becsapódik a kisbolygó, újraindítom. Maga a becsapódás nem érdekel, csak az azt megelőző készülődés. A lépcsőházban zörög a szomszéd, növényeket locsol, ki- és becsukja az ablakokat. Amikor végez, kulcsra zárja a lakása ajtaját. Csendben maradok, nem szólok neki, és másnak sem, hogy kisbolygók becsapódásakor teljesen mindegy, elfordítjuk-e a kulcsot a zárban. Odakint esni kezd, a kisszobából nézem. Ritkán jövök ki, innen nézem az esőt, Kirsten, itt iszom meg a kihűlt kávét, ide halmozom a koszos tányérokat. Néha innen telefonálok a férjemmel, el kell végre döntened, hogyan tovább, mondja, aztán hosszú percekig vár, mert a legtöbbször nem tudom, mit válaszoljak. Nem állt el, egy pillanatra lehunyom a szemem, elképzelem a férjemet, világosbarna haj, zsírfoltos szemüveg. Egy kisgyerek pocsolyában ugrál, az anyja vele nevet. Ha nincs mit csinálnom, átrendezem a szobát, a komód tetejére pakolom a könyveket, a fotelt szembetolom az ággyal. Egyik könyvet sem olvasom el, csak kinyitom és nézem egy darabig az első fejezetet. Hallgatózom, odakintről újra zaj hallatszik. El kéne végre döntened, hogyan tovább, mondja a férjem, aztán hosszú percekig vár, mert a legtöbbször nem tudom, mit válaszoljak. Liftajtó csukódik, valaki kulcscsomóval babrál. Nem mozdulok el az ablaktól, jó itt. Anyám szerint én és a férjem összeillünk. Világosbarna haj, zsírfoltos szemüveg. Le kéne mennem a sarki boltba, a hűtőben mindössze egy fél teavaj és egy kaukázusi kefir maradt. Kirsten Dunst fedetlen melleire gondolok, míg kinyitom az ablakot és lassan beszívom a kinti levegőt. Még két hetet maradhatok ebben a lakásban. A mi lakásunk sokkal nagyobb. Az enyém és a férjemé. Anyám sosem mondta, kell-e még valami a házassághoz az összeillőségen kívül. Nyitva hagyom az ablakot, szeretem az eső illatát. Aprószemű eső, a legtöbbben csukott ernyőt lóbálnak maguk mellett. Átöltözöm, két napja nem öltöztem át. Azóta, amióta eljöttem egy kék ikeás szatyorral. Nem hoztam tiszta alsóneműt, a bugyit egyszerűen csak kifordítom magamon, egy videóban láttam, hogy így kell. A szürke melegítőalsót feketére cserélem, a kapucnis pulóvert feliratos pólóra. Zuhanyoznom is kéne, de mire megszületik bennem az elhatározás, elfogy az erőm. Egyszer annyira elfogyott, hogy négy napon át csak feküdtem, nem úgy, mint Kirsten, nem volt benne semmi baljós vagy fenyegető, egyszerűen csak kipihentem a mindennapokat. Anyám azt mondta a férjemnek a telefonba, hogy idegösszeomlás, aztán átjött, kitisztította a kanapét, felmosott és krumplis tésztát csinált. Megnézem a kaukázusi kefir lejárati dátumát. Még sokáig jó, egészen addig, amíg itt tartózkodhatok. A lakás egy barátnőmé, akivel még az egyetemen ismerkedtem meg. A barátnőm és a barátja két hét múlva érkeznek vissza Londonból, és nekem akkor vissza kell pakolnom a kék ikeás szatyorba, elrendezni benne a melegítőalsókat, kapucnis pulóvereket és feliratos pólókat, és meg kell válaszolnom a férjem összes kérdését. Visszateszem a kefirt a hűtőbe, nem eszem meg, nem baj, ha egy kicsit fogyok. A barátnőm érti, hogy a kisbolygók becsapódása elkerülhetetlen. Számít rá, mondja, és látom a tekintetén, hogy komolyan gondolja. Az egyetem után egy ideig ugyanannál a cégnél dolgoztunk, aztán egyre gyakrabban fogyott el az erőm, végül a férjem arra kért, tartsak szünetet, majd ő helyettem is dolgozik. A fotelt szembetolom az ággyal, a lábamat kinyújtom, van, hogy elalszom így. Ma már semmi nem történik, és nem is akarom, hogy történjen. A mobilom szerint tizenhat tíz. A mobilom kijelzőjén én vagyok, mellettem a férjem, szemüveg nélkül. Le kellett vennie, mert bepárásodott. A hajam feltűzve, a nyakamban finom, vékony ezüstlánc, D és M medálokkal. Én a D vagyok, a férjem az M. Van, hogy eddig bírom a napot, tizenhat tízig, tizenhat harmincig esetleg. Akkor végez a férjem, harminckor. Fél óra, míg hazaér, onnantól úgy teszünk, mintha még lenne valami dolgunk. Most nem kell úgy tenni, mert eljöttem, és itt egyedül vagyok. A férjemnek folyton kell valaki, akire gondolni lehet, nekem és Kirstennek elég a bizonyosság, hogy a kisbolygó vészesen közelít a föld felé. Egy kicsit elalszom, talán a nyálam is csorog. Arra ébredek, hogy fázom, valami melegebb kéne, a feliratos póló túl vékony. A kapucnis pulcsimon felfedezek egy kávéfoltot. Élhetetlen vagy, mondaná anyám az ügyetlen helyett. Jó, hogy közben besötétedett, és viszonylag csönd van. A szemközti lakásokban már égnek a villanyok. Végül megeszem a kefirt, és az egyik fiókban müzliszeleteket is találok. Meggyes, áfonyás, erdeigyümölcsös. Feltekerem a fűtést, amíg bemelegszik a kisszoba, a fotelben kuporgok. Belekezdhetnék az egyik könyvbe, de tudom, hogy képtelen lennék rá figyelni. Egyik sem az én könyvem, a barátnőm hagyta itt őket, mert Londonban, az egésznapos munka után túlságosan fárasztó csak úgy olvasgatni. Az autók fényszórói megvilágítják az esőt, újra esik vagy el sem állt. A barátnőm szereti a mágikus realizmust és az oroszokat. Elrágcsálom a meggyes müzliszeletet, aztán visszafordítom a fotelt, a tévével szembe. Kidörzsölöm a pulóveremből a kávéfoltot, egészen könnyen kijön. Talán akkor löttyentettem ki, amikor a férjem felvetette, ideje, hogy nekünk is szülessen gyerekünk. Elhatározom, hogy most nem alszom el, végignézem Kirstent és hagyom, hogy elhatalmasodjon rajtam a szorongás. Végül csak addig nézem, amíg kilovagol. Amikor felnéz az égre, akkor már szabad szemmel is kivehető, hogy odafönt valami nagyon nem stimmel. Felnéz és hunyorog, Kirsten ilyen, nem bánja, ha csak úgy végeszakad  mindennek. Álmomban én sem bánom, még csak össze sem rezzenek.

Rácz Boglárka (1986, Losonc)

Író, költő, tanár.