Molnár T. Eszter prózája

Urbantristesse felvétele

KIÜRÍTÉSI GYAKORLATOK

Másfél órája ülök itt, ötpercenként lapozok a könyvemben, és minden harmadik lapozás után összeráncolom a szemöldökömet. Időnként felnézek, máskor megvakarom az orrom, vagy úgy teszek, mintha innék, de épp csak annyira döntöm meg a poharat, hogy az almalé a szám vonaláig érjen. Nyelek, aztán gondosan visszahelyezem a poharat az alátétre. Közel ülök a bejárathoz, aki elmegy előttem, megnéz magának. A nőket végigmérem, a férfiakra visszamosolygok, nem túl kihívóan, nehogy eszükbe jusson az asztalomhoz ülni. A másik széket a biztonság kedvéért foglalja a válltáskám és a kabátom.

Megnéznek, de nem jegyeznek meg. Feltűnő vagyok és feledhető, dekoratív és egyéniség nélküli. Nem voltam mindig ilyen, tanulnom kellett, hogy ne írjak semmit magamra. Amikor az arcomon már uralkodtam, még elárult egy-egy kézmozdulat, vagy a vállam tartása. Túl erős személyesség a lábfejekben. Ma már a testemen is uralkodom, csak anynyit mutatok, amennyit szeretnék. Legyek üres porhüvely. A szemem és a fülem működik csak, amit látok, hallok, azt rögzítem. Kétórányi élőbeszédet vagyok képes elraktározni, és szinte szóról szóra visszaadni. És ami még ennél is fontosabb, megérzem, mikor következnek a beszélgetés lényegi részei. Az egyik fél hangja mélyebb regiszterbe csúszik. Megköszörüli a torkát, előre dől ültében, esetleg megcseréli az egymáson keresztezett lábait. Minden esetben érzem, mi következik, és ha lehetséges, aktiválom a kamerámat. Két órám van, aztán elfáradok. Olyankor szoktam hazamenni.

Otthon becsukhatom magam mögött az ajtót, de ott sem lehetek az, aki lenni szeretnék. Apám a kisszobában harákol, előbújik, köszönés helyett megkérdezi, mi lesz a vacsora. A fiam a lesötétített nappaliban ül a gép előtt, zombikat gyilkol, kiabál, fülén fejhallgató. Fogasra akasztom a táskám és a kabátomat, bezárkózom a fürdőszobába. Dörgölöm az ujjaim tövét, míg felhabzik a szappan, aztán leöblítem, szivacsot, tisztítószert veszek elő, elmosom a fogmosópoharat, kisikálom a mosdókagylót, a kádat, végül a vécét. Lakótelepi fürdőszoba, nincs szellőzés, marja az orrom a hipós ecetszag. Nem bánom. Felhúzom a szoknyám, és leülök a tiszta vécére. Kezembe veszem a telefonomat, megnyitom a térképet és vakon rábökök egy pontra. Les Abymes, egy város Guadeloupe-on. Utcanézetben barangolok, eleinte autópályán, aztán színesre festett, alacsony házak között. Nemcsak a házfalak színesek, az elhagyott limonádésstand is narancssárga, a busz rózsaszín, a postaládák pirosak, a szétterülő pálmalevelek papagájzöldje felett az ég kék, mint a fürdőszobacsempe. Big Mac reklám, az ár euróban. Az embereket figyelem. Egy nagy fenekű  nő lehajol, hogy megvizsgálja az útmenti zöldséges áruját. Egy férfi átvág előttem az úton, lábán papucs, kezeit méltatlankodva tárja szét. Egy anya esernyőt tart a kisfia feje fölé. Nem esik, az égen állnak a bárányfelhők. Kora nyári délelőtt. Közeledem a tengerparthoz, itt egyre több a járókelő. Lengő karok, lépésre lendített lábak, a bevásárlószatyrokat duzzasztja a vacsorára való. Egy kávézóhoz érek, kiválasztok egy asztalt a bejárathoz közel. Mellettem fiatal pár ül, a férfi rövidnadrágban, a nő csíkos blúzban. Franciául beszélnek, kicsit túl gyorsan, de nem kell minden szót megértenem ahhoz, hogy meg tudjam jegyezni. Más napokon Torontóba érkezem vagy Jávára, de jártam már Canberrában és Segesváron is. Elindulok valamerre, és addig megyek, amíg egy kávézót nem találok, vagy ha az nincs, mint a nepáli hegyi falvakban vagy a grönlandi Tasiilakon, akkor legalább egy padot vagy egy lépcsőt, ahonnan figyelhetem az embereket. Ha véletlenül a tenger közepére vagy kősivatagra böknék, újra próbálkozom.

Eltelik öt perc, lapozok, számhoz emelem a poharat, fülem mögé simítok egy hajtincset. Belép egy férfi. Nem nézek fel, őt a cipőjéről is megismerem. Törzsvendég, itt van szinte minden délután. Nincs rajta semmi feltűnő, a gyakorlatlan tekintet átsiklana felette, de az enyém megakad, mint bogáncs a kutyaszőrben. Általában egyedül van, ám múlt szerdán, amikor a terem túlfelében, a vécéajtó előtt ült le, pedig az ablak közelében is volt szabad asztal, csatlakozott hozzá egy másik, valamivel fiatalabb férfi. Úgy tettek, mint akik nem ismerik egymást, az újonnan érkezett odalépett az asztalhoz, megkérdezte, leülhet-e, azzal mind a ketten belemerültek a telefonjaikba. Negyedóra múlva a férfi felállt, lesimította a ráncokat a nadrágján, és bement a vécére. Két percig sem maradt bent, még kissé nedves volt a keze, amikor visszajött. Felvette a kabátját, biccentett a fiatalabb felé, aztán visszavitte a kávéscsészéjét a pultra, és távozott. A másik felnézett, inkább kíváncsinak tűnt, mint türelmetlennek, aztán továbbgörgetett a telefonján. Tudtam, hogy nincs sok időm. Letettem a könyvet, és elindultam a vécé felé. Nem a nőibe, a férfibe léptem be. Ráfordítottam a kulcsot. A csempe kék volt, mint Les Abymes-ben az ég. Benéztem a szemetesbe, a kéztörlők és a papírgurigák mögé, végül a csokorba rendezett illatosító rudak között találtam meg a szorosan feltekert füzetlapot. Zsebre tettem, kezet mostam, és még mielőtt valaki rám kopogott volna, elhagytam a mosdót. Két percig sem maradtam, és még kissé nedves volt a kezem, amikor visszaültem az asztalomhoz. A fiatalabb férfi megropogtatta a hátát. Felállt, kényelmesen, hosszan igazgatta a zakóját, mintha ezzel akart volna nyomatékot adni annak, hogy ráér és egyedül van. Magabiztosan nyitott be a vécébe, és csak egy árnyalatnyi meglepetés volt az arcán, amikor nem egészen két perc múlva kijött. Nem ült vissza, állva hajtotta fel a kávéja maradékát, aztán minden további zakóigazgatás nélkül elsietett. A kávéscsészéjét otthagyta maga után az asztalon. A füzetlapon álló üzenetet csak hazafelé olvastam el. Becsatoltam az aznapi jelentésbe, és egy sárga szövegkiemelővel megjelöltem mint kiemelt fontosságú, sürgős ügyet. Elégedett voltam. Aznap este a vécén ülve Sorrentóban jártam, kagylót ettem és nehéz vörösbort ittam utána. A helyiek és a turisták kiabálva beszélgettek körülöttem, de alig figyeltem rájuk. Pihentem, mert tudtam, hogy egy-két hétre jóllakattam a feletteseimet. A férfit másnap nem láttam a kávézóban, de harmadnap ismét megjelent, és azóta is mindennap jön. Kikéri a kávéját ugyanúgy, mint azelőtt, leül egy szabad asztalhoz, és elmerül a telefonjában. Most a könyvem mögül figyelem. Nem látok rajta változást, mégis érzem, hogy nem ugyanaz az ember, mint aki múlt szerdán a kávézóba belépett.

Az első nap mindenkin nyomot hagy, bár mások ezt nem feltétlenül veszik észre. Én például utána is bejártam a munkahelyemre, piacra mentem, mint azelőtt, ittam egy kávét a kedvenc helyemen, a bevásárlóközpont tövében, végül hazamentem a másfél szobás lakótelepi lakásba, ahol apámmal és a fiammal éltem. Blúzaimat kímélő programon mostam, szemem sarkában gondosan ápoltam a ráncokat, omlettet vagy paradicsomos tésztát csináltam vacsorára, és hetente kétszer vittem le a szemetet, de ami azelőtt döntés volt, most szereppé vált. Ha lett volna kedvem, akkor sem olvashattam be a főnökömnek, szedhettem fel egy valakit a kutyafuttatón, festhettem be a hajamat élénk rózsaszínre. Nem barátkoztam, az ismerőseim elől igyekeztem kitérni. Ha nem voltam senki, ne is legyen senkim. Eleinte nevem sem volt, azt írtam a dossziémra: 28/2447. Nem Szabó Sára, nem Tanár, Pipás, Vörös, Púpos, Bajuszos vagy Kacska lábú, hanem csak egy szám. Valamivel később, amikor már megbíztak bennem, választhattam volna más nevet, de nem jutott eszembe egy sem, ami illett volna rám. A régi nevem, amin az apám és a fiam szólított, érvényét vesztette, újat pedig nem találtam magamnak.

A férfi megrendeli a kávéját, aztán kényelmes tempóban átvág a kávézón, és megáll az asztalom mellett. Nem nézek fel. Szabad?, kérdezi, majd választ sem várva széket kerít magának, és leül mellém. Tovább olvasok, pedig érzem, hogy ez most természetellenes. Jobb lenne felnézni, mosolyogni vagy kérdőn felhúzni a szemöldököm. Egyikre sem vagyok képes. Úgy teszek, mintha olvasnék, és ezzel átadom neki a következő lépést.

Egyszer egy kelet-kanadai erdőségbe csöppentem a hipószagú fürdőszobából, és félórán át hiába kerestem a legközelebbi települést. Először jobbra indultam, aztán balra, és ahol meredeken szakadt le a hegyoldal, kitárult előttem a völgy, de csak a végtelen fenyves terült el körülöttem. Amíg elláttam, erdők és rétek váltogatták egymást. Nem volt egyetlen település sem, lakatlan tájban futott a gondosan aszfaltozott út, autók helyett a medvék, a szarvasok és a legördülő sziklák használták. Én voltam az egyetlen ember a vadon közepén. Legalábbis ezt gondoltam, amíg egy kanyarba befordulva meg nem pillantottam a gyereket az út szélén. Öt-hat éves lehetett, tüskehajú, turcsi orrú kisfiú. Farmerban és rövidujjú pólóban volt annak ellenére, hogy még hófoltok fehérlettek a fű alatt. Talán ezért gondoltam, hogy szökésben van, vagy abból a határozottságból, amivel a bal lábát felemelte. Sietett. De honnan és hová siet a gyerek az embertelen tájban? Megfordultam, hogy ismét elmehessek mellette. Megvizsgáltam elölről és hátulról, megálltam mellette, vizsgáltam az elhomályosított arcot, a jobb kar makacs vonalát, a szürke edzőcipőbe bújtatott lábakat. Nem tudtam, hol lehetek, de nem mertem kilépni az utcanézetből, mert attól tartottam, hogy a térképnek nem erre a pontjára kerülök vissza, hanem arra, amelyikre eredetileg ráböktem. Az azóta megtett út, az egész félórás bolyongás eltűnik, mintha el sem indultam volna. Egy árva pont leszek a fenyves közepén, és többé nem fogok emlékezni, merre induljak, ha meg akarom találni a gyereket

A férfi nem néz rám. Könyvet vesz elő, és olvasni kezd. Korábban nem láttam könyvet a kezében, rendszerint újságot lapozgatott vagy a telefonját nézte, csak ma, amikor az asztalomhoz ült, akkor vett a kezébe könyvet, hogy hasonuljon vagy provokáljon. A gyakorlatlan tekintet átsiklana felettünk: enyhén hipertóniás férfi negyvenhármas, világosbarna félcipőben és fémkeretes, fényre sötétedő szemüvegben, melynek erőssége a lencse vastagságából ítélve öt és hat dioptria között lehet, mellette harmincas nő, hízásra hajlamos, vajsárga műselyem blúza kissé átizzadt a hátán. A férfi átlagosan négypercenként lapoz, és minden második oldal olvasása közben öszszeráncolja a homlokát. Fél óráig ülhetünk így. Két egymást figyelő kamera. Mielőtt feláll, hogy elinduljon a mosdó felé, a könyvéből apró fehér cetlit húz elő, szalvétája alá rejti, és felém tolja az asztalon. Úgy teszek, mintha nem venném észre.

Hiába égkékek a csempék, az ember nem ülhet végtelenségig a vécén. Ki kell nyitni az ajtót, kilépni, vacsorát készíteni a fiamnak és az apámnak. Omlettet vagy paradicsomos tésztát csináltam aznap, amikor a kanadai erdőben megtaláltam a gyereket, aztán lekezeltem apám fekélyét, és kikérdeztem fizikából a fiamat. Máskor mosni kell és teregetni, vagy feltörölni a padlót, múlatni az időt, amíg végre magamra zárhatom a félszoba ajtaját. A jelentésekkel csak akkor foglalkozhatok, mikor teljesen egyedül maradok. Ilyenkor leveszem a polcról a 28/2447 feliratú dossziét, és beleírom mindazt, amit aznap megfigyeltem. Csak a lényeges részleteket írom le, apró, enyhén jobbra dőlő betűkkel. Néha fél oldalt töltenek meg, máskor akár hármat is. A dossziém már arasznyi széles, benne van minden, amit hallok és látok. A gyereket viszont nem láttam többé. Másnap, harmadnap megpróbáltam újra Kanadára bökni, de nem sikerült épp ugyanoda. Hetekig bolyongtam Yukon és Alberta erdeiben, mielőtt feladtam. Jó lenne tudni, honnan menekült és meddig jutott.

A férfi visszajön a mosdóból. Nedves kezét a nadrágjába törli. Felveszi a könyvet az asztalról, megköszöni a helyet, azzal távozik. Csak akkor húzom ki a cetlit a szalvéta alól. Zsebre teszem. Az üzenetet hazafelé menet olvasom el. Nekem szól. Körülnézek, hogy nem követnek-e, aztán apró daraboka tépkedem, és bedobom az útmenti szemetesbe. Sietek haza, alig várom, hogy megnyithassam a térképet a telefonomon.

Köszönök apámnak és a fiamnak. Apám megkérdezi, mi lesz a vacsora, a fiam nem vesz észre, a gép előtt ül és zombikat gyilkol. Dörgölöm az ujjaim tövét, a fogmosópoharat, a mosdókagylót, a kádat, végül a vécét. Közben azon gondolkodom, mit írhatnék ma a jelentésbe. Nem jut eszembe semmi sem. Marja az orrom a szag, de azért leülök a vécétetőre, és hamarosan Oyuyóban találom magam, a Titicaca-tó partján. Az út mentén rózsaszín műemlék, építőmunkások és kóbor kutyák. Sehol nincs annyi kutya, mint Peruban. A tó szenvtelen kéken ragyog, a nap éget, a férfiak fején kalap. A PU-126-os úton indulok el, itt látom meg a fiút. Már messziről sejtem, és ahogy közelebb érek, látom is, hogy ő az, hiába öltözött át és fedi a fejét fehér ellenzős sapka, a láblendítését, a karja ívét megismerem. Szembe jön velem, az út bal oldalán, mozdulatában ugyanaz a sietség, mint Kanadában, az előtte haladó harmincas, hízásra hajlamos nő talán az anyja lehet. Megnézem jobbról, balról, megállok mellette, vizsgálom a hátát, a lába vonalát. Tovább haladok, és visszanézek, jól látszanak a kanyarban. Fenyvesnek, sziklafalnak itt nyoma sincs, csak kutyák, kiégett fű és szélben kavargó por van körülöttem. És a Titicaca-tó. Kék, de az apám már dörömböl az ajtón, hogy éhes. Leteszem a telefont, felállok a vécéről, és megigazítom a szoknyám. A gyerek ott gyalogol, a PU-126-os úton, Oyuyo mellett. Ha ki is lépek az utcanézetből, nemsokára újra megtalálom.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2025/6-os lapszámában

Molnár T. Eszter (1976, Budapest)

Író.