Szabó Roland: Az Én-képzés lehetőségei a történeti és mitikus idő viszonylatában József Attila A Dunánál című költeményében

(tanulmány)

1. Az életmű vizsgálatának problémái

A József Attila-líra poétikai megközelítéseinek alapvetése a szubjektum kérdésének vizsgálata. Aligha vitatható tény, hogy az életmű korszakalkotó jelentőségét a versekben különös módokon megidézett Én-szerepek összetettsége adja. A József Attila-recepció eredményeként a távolabbi és a közelmúltban napvilágot látott értelmezések – függetlenül, hogy éppen mely ideológiák, recepcióelméleti iskolák gondolkodásmódja alapján születtek azok – szinte kivétel nélkül olyan nézőpontokat érvényesítenek, de legalábbis érintenek, amelyek az Én kitüntetett szerepét hirdetik. Akár a korai időszak esztétizáló verseire, akár az 1920-as évek egyéni hangot mutató lírájára gondolunk; vagy a sokak által az életmű súlypontjának tartott kései tárgyiasító vagy filozófiatörténeti iskolák hangját idéző költeményeket vesszük alapul, a beszélő és a megidézett környezet szoros kapcsolatát, többnyire oppozícióját mutatják föl. Tverdota György abból a nézőpontból tekint az életmű darabjaira, miszerint a költő mindig organikus műegészben gondolkodott1; vagyis a költeményre szerves és lezárt egészként kell tekintenünk2.

Bókay Antal hasonló nézőpontból indul ki, amikor József Attilát nagyon tudatos költőnek nevezi3, és amellett érvel, hogy költői felnövése már a modernség későbbi szakaszának módszerét követi.4

Gintli Tibor József Attila kései költészetének általános ismertetése kapcsán hívja föl a figyelmet arra, hogy bár a lírai hang és az olvasó közötti viszony nem feleltethető meg két egymással bensőséges viszonyban lévő életrajzi személy kapcsolatának, József Attila költészetének vitathatatlan egyedi érdeme, hogy a magyar líra történetében a megszólaló hang és a befogadó viszonyát soha nem tapasztalt mértékben szabadította föl a megszokott sémák alól.5

Érdemes fölvázolni a József Attila-életmű olvasati módszartanainál egy tágabb kontextust is. Problematikus kérdés nem csupán a költő egész életművének, de akár egyetlen költeményének értelmezése kapcsán is a szerzői én, a mű és az olvasó viszonyrendszerének értelmezése. Az angolszász „new criticism” szerzői az irodalmi mű belső megközelítésére fektetik a hangsúlyt, az ún. „close reading”-re, vagyis a „szoros olvasásra”, amelynek értelmében minden, a műre vonatkoztatható referenciális tényező kiiktatódik az értelmezési folyamatból.6 Ezzel szemben az ún. „expresszív kritika” a figyelmet a szerzőre összpontosítja.

A szerző, mű és közönsége közötti viszony kutatásának összegző, irodalomelméleti áttekintése messzire vinne, ezért csupán egy megfontolandó megállapítást tennék. Corbett „retorikai kritiká”-jában a következőt írja: Az effajta kritika az irodalmi művet úgy tekinti, mint a kommunikáció hordozóját, mint a szerző és közönsége közötti interakció eszközét. […] A költő éneke nem egyszerűen valami, amit kifejez, esetleg, amit kihallunk; az olyan kijelentés, amely végpontját egy közönség válaszában keresi, egy olyan kijelentés, amely bizonyos értelemben nincs befejezve addig, amíg meg nem talál egy hallgatóságot.7

2. A Dunánál vizsgálatának problémái

A Dunánál József Attila legtöbbet elemzett művei közé tartozik. A költemény a folyamatos értelmezettség állapotában van mind a mai napig. Az olvasatok jelentés-konfigurációit sokféle elméleti kontextus tartja mozgásban. A költemény recepciójában a tanulmány szakmai narrációja egy következetesen végigvitt műveletsort kíván fölmutatni, és ez alapján a költeményt visszahelyezni a szövegiség horizontjába. Az idő kérdése szempontjából megközelített értelmezés tagoltabbá kívánja tenni A Dunánál olvashatóságának premisszáit.

A költemény aligha több önmagában egy szövegnél, de amennyiben az olvasati kontextus látószögeit tágítjuk, egy olyan üzenet is, amely a célját a befogadóban keresi – vagyis a mű nincs befejezve addig, amíg nem talál végpontot, egy olvasót.8 Végső soron nem a mű figuratív, hiszen a szerzői szándék egyetlen nézőpontú, egyirányú megvalósulás, hanem a befogadó általi olvasat az. A mű önmagában csak a figurativitás lehetőségének hordozója.

A költemény széttartó olvasatai több problémahalmazba foghatók azáltal, ha ezeket a befogadói nézőpont oldaláról közelítjük meg. Egyrészt a költeményt a klasszikus és későmodernitás szubjektumfelfogásának határhelyzetére tevő recepcióesztétikai olvasatok irányait szükséges említeni, amelyek szerint a kései időszak költeményeinek – ebbe A Dunánált is beleértve – Én-reprezentációi küszöbhelyzetben vannak.9 Másrészt a szöveg tropológikus értelmezésének szükségességét előtérbe helyező nézőpontokat, amelyek által olvasható a költemény úgy is, hogy a szöveg fragmentumai közül az egyiknek kitüntetett szerepet tulajdonítunk, és annak nézőpontjából olvassuk újra a többi fragmentumot. Ha a megszólaló szubjektum hangját nem főszólamként értelmezzük egy kitüntetett helyen, hanem elkülönült, egymáshoz mellérendelt fragmentumok kompozíciójaként olvassuk a szöveget, úgy a mű ciklusjellegét hangsúlyozzuk.10 Ehhez az értelmezői körhöz részben kapcsolódva, részben ezzel szembehelyezkedve utalódik az a nézőpont is, amely a szöveget egységes költeményként olvassa, de az egységet nem a szöveg tropológiai olvasata biztosítja, hanem a költeményt közrezáró oppozíció, az „én” és „ők”/ „én” és a „világ” viszonypárban fölfedezhető ciklikusság fogja össze.

3. A költemény által előhívott idő-polémiák elméleti kontextusai

Arisztotelésznek az idő fogalmával kapcsolatos metafizikai természetű gondolatai kitüntetett szerepet tulajdonítanak a jelen fogalmának. Meglátásai szerint a „most” azért határfogalom, mert a három idődimenzió – tehát a jelen, a múlt és a jövő – közötti határt jelöli. A „most” fogalmát az egyidejűséggel azonosítja, tehát a fogalom nem utalhat mindig ugyanarra, mert ezáltal nem kevesebbet állítanánk, mint azt, hogy minden egy időben létezik vagy történik.11 Ezzel szoros összefüggésbe hozható a tér és idő polémiája, vagyis a „most” fogalmának analogonja az „itt”, azonban az utóbbinak nem célszerű olyan kitüntetett szerepet tulajdonítani a térrel összefüggésben, mint a „most” fogalmának a metafizikában.

Szent Ágoston a prezentizmus képviseletében az idővel kapcsolatos filozófiai írásában állapítja meg, hogy a három idődimenzió közül csak a jelen létezik, tehát nem állítható semmiről, ami elmúlt vagy csak lesz, hogy létezik. A létezést a jelen dimenziójának kell magában hordoznia, melynek nézőpontjából a múlt nem más, mint a jelenbéli létezésünk visszahívása, a jövő pedig még nem létezhet. Szent Ágoston tehát a múlttal kapcsolatosan az „emlékezés” fogalmát vezeti föl, mint olyan metafizikai aktust, amely során a valaha jelen pillanatokat visszaképezzük a memóriánk segítségével, újraéljük azokat a jelenben. A jelennel a „szemlélés” fogalmát, míg a jövővel a „várakozás” fogalmát kapcsolja össze. Összességében a múlt és a jövő dimenziói az elmében temporális értelemben vett jelen lévő képzetek.12

A Szent Ágoston-féle időfelfogás következményeit elemezve mutat rá Huoranszki Ferenc arra, hogyha a múlt csupán az „emlékezés” aktusa lenne, akkor ennek értelmében ez azt is jelentené, hogy ha valamire rosszul emlékezünk, akkor az megváltoztatja a múltra vonatkozó adott igazságot; ha pedig valamire egyáltalán nem emlékezünk, akkor az nem is létezik/létezett. Hasonlóképp, amennyiben a jövő „várakozás”, akkor ezek a várakozások/várakozásaink beteljesítik a jövőt.13

Arisztotelésznek az idő problémájáról írt filozófiai értekezése szerint az idő lényegi tulajdonsága a dinamikus változás. Az időt mint metafizikai entitást az teszi lehetségessé, hogy ami valaha jövő volt, az most jelen, és ami most jelen, az valamikor múlt lesz. Azonban Arisztotelész a jelennek kitüntetett szerepet tulajdonít, hiszen csak ehhez képest van értelme a múlt és jelen időkategóriákat megalkotni.14

Bergson a századforduló egyik legnagyobb hatású, az időről szóló filozófiai értekezésében olyan modern, az időfelfogást alapjaiban megváltoztató téziseket állít föl, amelyek a 20. századi modernség alapvetéseit adják. Nézete szerint az idő nem matematikai absztrakció, vagyis a szó szoros értelmében mérhető „óra-idő”, hanem a szépség érzékeléséhez hasonló szubjektív érzékelés. Alaptézise, hogy a valóságnak nincs ideje, ami történik, az minden most történik, az idő illúzióját csupán a fentebb említett időmérés teremti meg. A valóságnak tehát nincs temporális vonatkozása, mivel a múlt és a jövő kategóriái az ember gondolataiban létező entitások csak. Az idő ezért tapasztalás, és ahogy az emberiség múltbéli tapasztalásainak összeadódása hatással van a jelen valóságára, ugyanúgy a jelen emberének sajátos valóságértelmezései hatással vannak a későbbiekre15.16

4. Az Én-reprezentáció lehetőségei a történeti és mitikus idő viszonylatában

Mint ahogy már a tanulmányt megelőző rezümében utaltam rá, az Én-képzés lehetőségét az olvasó és a beszélő oldaláról is az »Én – személyes és történelmi múlt (történeti idő)17« és az »Én – emberiségmúlt (mitikus idő)18« viszonyulások mentén fogom koncepciózusan egy kijelölt narratológia mentén megvizsgálni, majd az ezekből leszűrhető konzekvenciák alapján vizsgálom annak lehetőségét, hogy elképzelhető-e olyan olvasata is a szövegnek, amely az idő függésében megtapasztalható kétirányúságot nem választja el egymástól, s ezáltal az időt nem objektív keretek között értelmezve igyekszik olvasni az »Én–idő« kettősséget.

Az első egység felütése célirányosan meghatározza a beszélő helyzetét, a megszólalás idejét és az egész verset uraló központi kép, a Duna jelentésposztulátumait. A szubjektum nemcsak az időt távolítja el önmagától, hanem a megszólalás jelenétől önmaga jelenét is. A látszólagos vershelyzetet, az „ülés” aktusát a beszélő a múltba utalja a múlt idejű igehasználattal: A rakodópart alsó kövén ültem/ néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Az ültem és a néztem igék a múlt idejű grammatikai jelöltség mellett a cselekvés lezárultát is magukban hordozzák19. Így a vers alaphelyzete nem a rakodóparton ülő alak képe, sem pedig a megidézett alakra vonatkozó mediális cselekvés, az emlékezés. Hiszen ezek lezárult események. A vershelyzet sokkal inkább az emlékezésnek mint „elcselekedett” dolognak a megszólalás jelenében történő visszaidézése20, ezáltal a már említett múlt idejű cselekvő igék pragmatikusan magukban hordozzák az emlékezés aktusának a lezárt voltát is. A Duna megidézése a fölütésben a környezet által történik meg: a néztem, hogy úszik el a dinnyehéj/… fecseg a felszín, hallgat a mély a folyam mozgására és mozgalmasságára utaló attribútumok, ezáltal oppozícióba állítva azokat a beszélő által megidézett, az emlékezés mélyébe merült alak rögzített, mozdulatlan helyzetével. Tehát a Duna nem csupán archetipikus jellegénél fogva az idő megidézője, hanem szükséges viszonyítási pont – ellenpont – is. Ugyanakkor a Duna által megidézett idő a jelen, múlt és jövő kategóriákon túlmutató dimenziót, a folyton folyó – klasszikus időkereten kívüli – absztrakt időt képezi le. Mintegy a folyam által előhívott absztrakt idővonalon – amelynek se eleje, se vége – konstruálódnak meg a történeti és mitikus időkategóriák. A Dunának ezt a fajta idő-párhuzamát a negyedik strófa aspektusa is alátámasztani látszik: A Duna csak folyt.

A víz mint megtisztulás-jelkép összekapcsolódik a folyó kontextusában mozgásba hozott idő-posztulátummal. A negyedik strófa eső-képzete szintaktikai kapcsolatban áll a második versszakban már a szöveg szemantikai szerkezetébe léptetett mosás-jelentéssel is. Ezzel egy időben interakcióba lép az idővel, amelyet a néző21 szemlélő az eső hullásának fizikai értelemben vett elhallgatása ellenére a múltra vonatkoztatva örök érvényű történéssé tesz: (…) mint aki barlangból nézi/ (…) egykedvü, örök eső módra hullt,/ szintelenül, mi tarka volt, a mult. Ugyanakkor az egykedvü határozói értékű minőségjelző, a szintelenül állapothatározóű és a hullás mint zajló történés megidézése arra utalhatnak, hogy a szemlélő – a néző alak – itt még nem képes birtokba venni a múltat, hiszen az történés nélküli, egyhangú és monoton, valamint rajta kívül létező.

A Duna jelenlétével előhívott emlékezés – amely mediális jellegű cselekedetbe már eleve beleírt az elmúlt idő – által a történeti idő aspektusai jutnak érvényre az első egység fragmentumaiban. Hiszen már eleve az első strófában a megidézett alak szimbiózisba lép az idő képviselőjével: Mintha szivemből folyt volna tova,/ zavaros, bölcs és nagy volt a Duna, így téve személyessé a megidézett múltat. A következő strófákban a megidézett emlékező jelenét meghatározó szubjektív múlt jelenségei tárulkoznak ki, alapvetően a gyermeki Én megidézésével: S mint édesanyám, ringatott, mesélt/ s mosta a város minden szennyesét (…) És mint a termékeny,/ másra gondoló anyának ölén/ a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen/ és nevetgéltek a habok felém.22

A második egység több szempont alapján különül el az első rész által fölvetett kérdések mentén. Ilyen lényegi átfordulások tapasztalhatók a megszólalás jelenének, illetőleg a „szubjektum” – „Duna” kapcsolat olvasatainak tekintetében.

E két opció esetében egybeesést érzékelhetünk, így tárgyalni is együtt érdemes azokat. Az első rész beszélője – akinek kapcsán megállapítottam, hogy az emlékezés folyamatának visszaidézője, amelyet a múlt idejű igehasználat erősít meg – jelen idejű megszólalóvá válik. A sok jelen idejű ige: vagyok, meglátok, szemlélget, látom, látok, tudunk, érzem, emlékezem a cselekvést a megszólalás mindenkori jelenébe utalják. Ennek értelmében az emlékezés folyamatának fölidézése egybeesik magával a megidézett emlékezési aktussal, vagyis a megszólalás jelene párhuzamosan zajlik az emlékezés jelenével. Ezt erősíti a Verset írunk – ők fogják ceruzámat sor is, ugyanis a versírás jelenébe hívja vissza az első részben még a múltba helyezett, lezártnak mutatott emlékezési folyamatot. Érdemes kiemelni azt a nem elhanyagolható grammatikai és szemantikai vonatkozást is, miszerint a igék az első részhez hasonlatosan mediális természetűek, azonban amíg a megelőző fragmentumokban lezárt cselekvést mutattak, addig itt jelen idejű, éppen zajló tevékenységgé változtak. Ezzel szoros relációban van a Duna-motívum, amelyet az első rész kontextusában nem csupán az idő motívumaként, hanem a beszélő oppozíciójaként értelmeztem. Az oppozicionális viszonyt elsősorban a lezárt, a múltba utalt cselekvésmozzanatoknak a Duna által előhívott folytonossággal szembeni helyzete adta. A második egységben ez a viszony kapcsolatossá válik. Ugyan a Duna-kép szövegszerűen nem jelenik meg a tárgyalt részben, azonban a cselekvés folyamatosságát hangsúlyozó mediális igék éppen e folyamatosság- természetük alapján összekapcsolhatók az első rész folyamképével. Az Én immár olyan komplex megszólalóként is értelmezhető, aki egybeesik önmagával a fentebb tárgyalt két „jelen” összecsúszásával. Ugyanakkor nem lehet túlzás az a megállapítás sem, hogy mindezek alapján a szubjektum azonossá válik a Duna-motívummal. Ez nem csupán metaforikusan, de grammatikailag is a szövegbe beleírt fordulat. Egy összetett, komplex Én-reprezentáció érzékelhető tehát, amelynek értelmében – visszautalva az első résszel kapcsolatos megállapításaimra – egy hangsúlyosabb, szubjektumközpontú szövegrésszel találkozunk.

A fenti bekezdésben megállapítottam, hogy a Duna-kép időtlenségével egybeesik a szubjektum önmaghatározása is. A tanulmánynak A költemény által előhívott idő-polémiák elméleti kontextusai című fejezetében körvonalaztam a bergsoni filozófia alapvetését is. Aligha elválasztható egymástól e két fontos jelenség. A szöveg szintjén is megidézett bergsoni alaptézis – miszerint a múlt tapasztalatait magunkban hordozzuk – a második egység súlypontja. A (…) már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen./ Egy pillanat s kész az idő egésze,/ mit száz ezer ős szemlélget velem a bergsoni múlt-hipotézis legszebb megfogalmazása. Nem csak stiláris szempontból23 hangsúlyozza a második egységet, hanem a történeti és mitikus időértelmezések kapcsán is további rétegződést indít el. Hiszen a bergsoni időmodell beemelésével az első egység történeti és mitikus időkategóriáit szintén egymásba fordítja a szöveg. Így olyan összetett idő-problémát léptet be az olvasat világába, amely időképben fölöslegessé válnak a „történeti” és „mitikus” megkülönböztetések, hiszen az idődimenziók egylényegűvé válnak. Ezáltal az első egységben megidézett idők – nem csupán a szubjektum megszólalása és a történés jelenének egybefutása kapcsán – összetettebbé válásával az értelmezés aspektusai is módosulásra kényszerülnek: Enyém a mult és övék a jelen – a szubjektum immár a történeti és a mitikus értelemben vett múlt birtokosának is mutatja magát.

A harmadik egység a második rész összetett megszólalói pozícióját követi a szöveg szintjén is, és metaforikusan is. Az egység első strófájában a szülők felidézésével – Anyám kún volt, az apám félig székely,/ félig román, vagy tán egészen az – visszakapcsolódik a második egység fölütésében megidézett „ős”-metaforához, amely szoros összefüggésben van a bergsoni szemléletmóddal. Ezt az emlékezési aktust a múltból a jelenbe vezeti át a második strófában: Megszólítanak, mert ők én vagyok már. Az emlékezés szövegszintű beemelésével – ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál – a költő az olvasati lehetőségeket bővíti, mert ezáltal az emlékezés folyamata már nem csupán a személyes múltra, hanem az egyetemes „ős”-múltra is kiterjed: mert az őssejtig vagyok minden ős. Az időfogalom szempontjából a beszélő egy új nézőpontot léptet be: az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik;/ apám- s anyámmá válok boldogon. Vagyis a szubjektum a történeti értelemben vett idő fölé rendeli magát, így előhívva ezzel egy következő bonyolult időképet. Vagyis a szöveg látszólag ismét mozgásba hozza és értelmet ad a történeti és mitikus időkategóriák megkülönböztetésének; itt még a mitikus ősi időnek a személyes múltat rendelve alá. Ezen a ponton kapcsolódik vissza a szöveg az első egység időkategóriáihoz, ahol a Duna mint a folyton folyó, mitizált idő, valamint a személyes lét múltbéli aspektusai által előhívott történeti idő egymásnak mellérendelt és egymáshoz képest elkülönülő dimenziókként jelentek meg. A harmadik egység alapján ez az elkülönülés ugyanúgy, a szöveg szintjén aligha vitatható módon jelen van. A Duna ismét szövegszerűen is megjelenik – A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,/ egymást ölelik lágy hullámai –. Ugyanakkor ha a szöveget úgy olvassuk, hogy a folyó által képviselt időjelenséget a szubjektum által megidézett bergsoni alapú idődimenzióval azonosítjuk – A világ vagyok – minden, ami volt, van –, akkor a történeti idő, amikor az a szoros értelemben vett személyes múltként kerül olvasásra, ezen a szöveghelyen az ősi, mitizált időjelenség alá rendelődik.

Azonban a szöveg egy következő értelmezési síkot is meghagy, ugyanis módosítja a történetiidő-kategóriát is. Ahogy a megelőző szövegrészekben utaltam rá, a történeti idő alatt nem csupán a beszélő személyes múltját szükséges érteni, hanem tágabb, a szöveg által is megidézett magyarság-múltat is. Ha ebből a nézőpontból értelmezzük a szöveg időképeinek viszonyrendszerét, akkor a mitikus idő és a történeti idő egy síkba rendeződnek, egymás mellérendeltjeivé válnak, hiszen az Én a mitizált univerzális értelemben vett „ős”-kategóriát – amely az emberiség- múlttal azonosítható – értelmezi át, vagy inkább azonosítja a magyarság-múlttal: A világ vagyok – minden, ami volt, van:/ (…), tehát a kettőspontra helyeződik a hangsúly, ami egyértelműen jelzi a szöveg szintjén, hogy a világ vagyok bergsoni hatásokat mutató önmeghatározás részletezése következik: A honfoglalók győznek velem holtan/ s a meghódoltak kínja meggyötör./ Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –/ török, tatár, tót, román kavarog e szívben/ mely e multnak már adósa/ szelid jövővel – mai magyarok! Ennél a résznél a beszélő újfent átrendezi az első és második strófákban elkülöníthetőnek vélt időfogalmakat. Amit a megelőző bekezdésben hangsúlyoztam, miszerint az egység első és második strófái értelmet adnak az időkategóriák elkülönítésének – csupán látszólagos. Éppen a harmadik strófa az, amelyik visszarendezi az időfogalmat a költemény második egységének értelmezésekor tárgyalt bonyolult, egyszerre jelenvaló, többsíkú múlt-fogalommá. Hiszen nem csupán a magyarság múltját idézni hivatott történeti személyek előhívására kerül sor, hanem a személyes, közvetlen múlt megidézésére is: török, tatár, tót, román24 kavarog e szívben. A továbbiakban érdemes megjegyezni, hogy a megidézett történeti alakok metaforikus jellegük25 mellett egymás ellentétei is, így előhívva azt – a költemény első részében körvonalazott – oppozíciós problémát, miszerint a megidézett szubjektum mozdulatlanságával ellentétes helyzetben van a Duna soha nem nyugvó mozgalmasságával. Ez az ellentét mind a személyes múlt, mind a tágabb értelemben vett történeti múlt, mind pedig a bergsoni értelemben vett mitizált „ős”-múlt tekintetében kapcsolatos, egymás mellett megférő viszonnyá rendeződik át az emlékezés aktusa által: A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,/ egymást ölelik lágy hullámai./ A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés.

5. Összegzés

A tanulmány elején megfogalmazott narratív koncepció értelmében olyan szempontrendszert és módszertani metódust jelöltem ki, amelynek során megkíséreltem a költeményt visszahelyezni a szövegiség világába. Utaltam arra is, hogy a kutatásnak nem alapvető problémája A Dunánál körüli műfajvita kapcsán állást foglalni. A költeményben megkonstruált Én és annak az időproblémához való viszonyulásainak értelmezései azonban kétség kívül árnyalhatják akár a műfajiság kérdését is. Továbbá körvonalaztam azt is, hogy a költemény recepciója igen széles skálán mozog, az értelmezés nézőpontjainak többirányúsága a mű olvasati lehetőségeinek változatosságát hangsúlyozza.

A tanulmány a szöveg számokkal is elkülönített egységeiben vizsgálta a szubjektum- konstrukciók összetettségét az idő kérdésének függvényében. Az első egység beszélője által a múltba utalt történések – beleértve az emlékezés aktusát is – azt hangsúlyozzák, hogy az Én a saját jelenét a múltnak alárendelve határozza meg. A második egység összetett jelen idejűsége – ahol a megszólalás, vagyis a versírás jelene egybeesik már az emlékezés jelenével – az első részhez képest erőteljesebb Én-konstrukciót mutat, hiszen a beszélő már a múlt birtokosaként, annak fölérendeltjeként mutatkozik meg. A harmadik egység ezt a kapcsolatot mellérendeltnek mutatja. A szubjektum az emlékezés aktusa által mintegy szimbiózisba lép a múlt mindegyik dimenziójával, ezzel föloldva egyrészt azt az oppozíciós zavart, amelyet az első egységben az Én és a múlt határozott elkülönítése, valamint az Én alárendelt helyzete által tapasztalhattunk, másrészt azt az Én-központú hiererchikus viszonyt is, amelyet a második egység mutatott. Ugyanakkor ez keretszerű visszakapcsolódás is a vers fölütéséhez: Mintha szivemből folyt volna tova (…).

József Attila költeményének különböző olvasatai, amelyek gyakran akár széttartóak is, erőteljesen jelzik azt a tényt, miszerint a költő kései – gyakran klasszicizáló – lírájának egyik vitathatatlan érdeme, hogy arra a szintre emeli a líra Én-reprezentációját, ami a szövegstruktúra összetettségét is magával vonja, s annak korszakalkotó jellegét hangsúlyozza. A Dunánál aligha vitatható módon a 20. századi modern magyar líra egyik legérzékenyebb teljesítménye.

—

1 Tverdota György, A József Attila-kutatás dilemmái = Testet öltött érv. Az értekező József Attila, szerk. Tverdota György – Veres András, Bp., Balassi, 2003, 195.
2 Tverdota György megállapítása nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy a befogadó a szerzői szándéktól eltérjen, és olvasói szokásai alapján másként szemlélje a művet (akár nem egészként).
3 Bókay Antal, József Attila poétikái, Bp., Gondolat, 2004. 31.
4 Uo., 31.5 Gintli Tibor, József Attila = Magyar irodalom, szerk. Gintli Tibor, Budapest, Akadémiai, 2010, 825.
6 Adamik Tamás, A szöveg értelmezése = Bevezetés az ókortudományba I., szerk. Havas László, Debrecen, KLTE BTK, 1998, 34.
7 Edward P. J. Corbett, Rhetorical analyses of literary works, New York – London – Toronto, Oxford University Press, 1969, 18.
8 Vö. Edward P. J. Corbett, Rhetorical analyses of literary works, New York – London – Toronto, Oxford University Press, 1969, 18.
9 „József Attila Kulcsár Szabó szerint »küszöbhelyzetben« van. Már a húszas években felmerül nála »számos klasszikus-modern versalkotó elv visszavonásának igénye«, s egyben »a kései modernség korszaknyitó szemléleti-poétikai jellegzetességei nyilvánulnak meg« lírájában. A kötet bevezető tanulmánya József Attila műveivel illusztrálja a későmodernség kritériumrendszerét (vagy -kötegét). A „Szétterült ütem hálója” rendelkezik egy olyan előfeltevéssel is, amely nem függ a költészettörténeti állapot leírásától, s ez az, hogy a lírai műnemet messzemenő szabadság jellemzi attól a valóságtól, amelynek talaján a lírai költemények létrejönnek, szemben a »hagyományos« felfogásokkal, amelyek a valóságábrázolásnak, az önkifejezésnek, az alkotó életrajzi énjére visszavonatkozó referenciális viszonynak jelentőséget tulajdonítottak. A tanulmány szerzője ennek a líra radikális autonómiáját fel- és elismerő elképzelésnek a nevében lép fel.” Tverdota György, A József Attila-kutatás dilemmái = Testet öltött érv. Az értekező József Attila, szerk. Tverdota György – Veres András, Bp., Balassi, 2003, 193.
10 A Dunánál olvasati lehetőségeinek kérdését és az ehhez szorosan kapcsolódó műfaj-kérdés problémáját már egy korábbi tanulmányomban elemeztem, ahol megállapítottam: „A költemény egyetlen műegész-, tehát vers-jellegét erősíteni látszanak a következők: a költemény szerkezetileg az önmeghatározás kérdésében egy folyamatos ívet ír; az Én egy rögzített pozícióból tekint mindvégig önmaga – a Duna-motívum által előhívott – végletes szerepeire, ez a tény pedig az egyes részek hierarchikus viszonyban való rendeződését látszik alátámasztani. Amennyiben a költeményt szerves egységként szemléjük, minden bizonnyal Tverdota György állításai a helytállóbbak, miszerint József Attila remekműve átmenet a vers és a versciklus között. E megállapítás kapcsán az »átmenet« kifejezésre érdemes a hangsúlyt helyezni, hiszen magában hordozza azt a dilemmát, amelyet elsősorban a befogadó olvasói szokásai generálnak. Az eddigi, a költemény műfaji kereteit tárgyaló, meglehetősen széttartó álláspontok továbbgondolhatónak tűnnek, ha nem a készen vett műfaji kritériumokat próbáljuk meg a szövegre alkalmazni, hanem a műben erősen megnyilatkozó Én és annak szerepeinek oldaláról közelítjük meg a műfaji és poétikai konvenciókat. József Attila A Dunánál című költeménye kapcsán újra és újra fölmerülő műfaji vita kapcsán állást foglalni nem érdemtelen dolog, hiszen a vizsgálódások során fölmerülő kérdések – akár a hagyomány és modernség kapcsolatára, akár pusztán a műfaji jellemzők meglétére reflektálnak is – előrébb mozdíthatják nem csupán ennek a rendhagyó életműnek az értelmezését, hanem általában a klasszikus műfaji keretek modern kori adaptációjáról kialakított koncepcióinkat is.” Szabó Roland, Az Én hatalma a műfaj felett – A műfaj-kérdés vizsgálata az Én-kostrukció szemszögéből József Attila A Dunánál című művében = Tavaszi Szél 2016 = Spring Wind 2016: Tanulmánykötet. II. kötet, szerk. Keresztes Gábor, Bp., Doktoranduszok Országos Szövetsége, 2016, 95–96.
11 Arisztotelész, A természet: Physica, Bp., L’ Harmattan, 2010, 218.
12 Szent Ágoston, Vallomások: Tizenegyedik könyv, Bp., Gondolat, 1987, 167–185.
13 Huoranszki Ferenc, Múlt, jelen, jövő = Modern metafizika, Bp, Osiris Kiadó, 2001, 201.
14 Arisztotelész, A természet: Physica, Bp., L’ Harmattan, 2010, 221.
15 Bergson, Henri, Bevezetés a metafizikába, szerk. Gömöri Jenő, Bp., Politzer, 1910, 12–38.
16 Bergson időértelemzési értekezésének 1910-es magyarországi megjelenése máris reakciót váltott ki az akkor induló Nyugat-közeli nemzedék időszemléletében, természetesen a későbbiekben József Attila gondolkodásmódját is jelentősen befolyásolta. Babits Mihály a következőképp foglalja össze Bergson tézisét: Mi minden pillanatban öregszünk, ami annyit jelent, hogy ránk nézve az idő minden pillanatban valami újat hoz, valami vissza nem térhetőt és visszafelé meg nem csinálhatót. A mi időnk csak egyirányú; az életet visszafordítani nem lehet. A mi időnk nem egynemű; sőt lényegileg különnemű: minden pillanatban más, új. A mi időnk teremt, újat alkot minden pillanatban.
Ez azért van, mert minden pillanatunkban benn van – tudtunkkal vagy anélkül – egész múltunk, sőt őseink egész múltja; a múlt nem halt meg, hanem hat reánk; él testünkben, lelkünkben; egész valónk az egész múlt eredője; minden pillanat magában foglalja az egész múltat és valamit ad hozzá. Eszerint minden jelen pillanat lényegileg különbözik az összes megelőzőktől, mert egyik sem foglalhatott magába annyit, mint emez és sohasem térhet vissza ugyanaz, éppen úgy, ami már elmúlt. Babits Mihály Esszék, tanulmányok: Bergson filozófiája, Bp., Szépirodalmi, 1978, I–II, 384.
17 A „történeti idő” kifejezés egy múlt-kategóriát takar, alatta a szubjektum/ beszélő személyes múltját, valamint az általa kijelölt nép (ti. mai magyarok) történetiségét és azok megjelenítését értem a beszélő nézőpontjából.
18 A „mitikus idő” kifejezés az időnek azt a dimenzióját fedi, amely nem kapcsolódik közvetlenül a lírai alany személyes és népének történeti múltjához sem, hanem annál egy nagyobb, egyetemes emberiség-múlt halmazban jelöli ki a múlt időkereteit.
19 A dinnyehéj-problémára a tanulmány terjedelmi korlátai miatt nem térek ki. Vö.: „(…) az Én az úszó dinnyehéj képébe vegyül, és ebben a minőségében jelentéktelen idő- és térbeli mozzanatként értelmeződik a végeláthatatlan körforgásban.” Szabó Roland, Az Én hatalma a műfaj felett – A műfaj-kérdés vizsgálata az Én-kostrukció szemszögéből József Attila A Dunánál című művében = Tavaszi Szél 2016 = Spring Wind 2016: Tanulmánykötet. II. kötet, szerk. Keresztes Gábor, Bp., Doktoranduszok Országos Szövetsége, 2016, 93.
20 Tehát az emlékezésre való emlékezés.
21 A „látó” értelemben, folyamatos melléknévi igenévként értelmezve.
22 A beszélő által megidézett gyermeki Én jelentésrétegeinek értelmezése messzire vinne, és alapvetően nem is képezi szorosan a tanulmány tárgyát. Erre a problémára való reflexió ezért csak lábjegyzetben lehetséges. A megidézett anya alakja kettős, hiszen a dolgozó nő képét rajzolja meg a mosás mint cselekvés megjelenítésével, ugyanakkor a negyedik strófában ismét előkerülő anya-kép nagy valószínűséggel a gyermeki Én ödipális komplexusának is megjelenítője, hiszen a megidézett egy másra gondoló anya.
23 Meglátásom szerint stilisztikai szempontból a költemény második egysége metaforikusabb jellegű, míg az első egységben a fogalmi nyelvhasználat is időnként előkerül. Ugyanakkor megjegyzendő az is, hogy az első egység sorai mögötti mentális reprezentáció személyesebb jellegű, amíg a második egységben univerzálisabb.
24 Az apjára való utalás. Vö. az apám félig székely,/ félig román, vagy tán egészen az (…)
25 Hiszen Zalán a honfoglalás előtt a Duna-Tisza közén uralkodó vezér, akit Árpád érkezése kényszerít futásra, míg Werbőczi annak a Tripartitumnak a megfogalmazója, amely megtorlásként a Dózsa mellé szegődő, a lázadás után ismét magára maradó jobbágyságra vonatkozó paraszttörvényeket tartalmazza, amelyek ugyan jogerőre királyi ellenpecsét híján sosem emelkedtek, viszont jogszokásként évszázadokra beépültek a magyar társadalom életébe.