Szászi Zoltán: Orpheusz, az univerzális ember. Az én kórtársaim

Orpheusz, az egyébként trák származású legendás dalnok a napokban már kezdte elunni magát a görög mitológiába beszorítva. Hiába, hogy ott mindenki őt tartotta a líra, az ősi pengetős hangszer feltalálójának vagy tökéletesítőjének, egy bizonyos időszámítás szerinti harmadik évezred elején valahogy mégis többre vágyott ennél. Megidéztetett. Mindig érvényes volt, hogy ha kedve támadt és akarta, akkor a zenéjével lecsillapította a vadállatokat, táncba vitte a sziklákat, vagy ha úgy gondolta, megállította, esetleg megfordította a folyókat.

– Szakmát kellene váltani – gondolta Orpheusz, akit egyébként univerzális emberként tartottak számon az istenek is. Talán ha zenekart alapítanék, másképpen mennének a dolgok – mérlegelte magában az énekes a lehetőséget. Aztán rádöbbent, hogy a harmadik évezred zenei piaca tele van mindenféle bandákkal, de sokan csak hullócsillagok, még csak nem is üstökösök ezen az előadói pályán. Végül úgyis javarészt az van, hogy az együttesből kivált igazi tehetség inkább szólóénekesi karrierbe kezd. Ami vagy bejön, vagy sem! Orpheusz nem biztos, hogy újra akarta kezdeni ezt a létformát. De ha már megidéztetett, mit tegyen. Persze azt is tudta, ha csak egy kicsit is odafigyel, akkor híres héthúrú líráján olyan harmóniákat képes megszólaltatni, amelyekkel megindította egykor az alvilág őreit is. Igen, Eurüdiké miatt tudott így, de azt meg elveszítette a saját kíváncsisága miatt.

– Minek kellett visszafordulnom, ha egyszer szóltak, hogy ne tegyem? Ó, az asszony iránti kíváncsiságom! Holtakra nem szabad visszanézni, elváltozó az arcuk, én ezt tudhattam volna. Tudom, istenek, jogos volt hát a büntetésem, ha örökkévalóvá tettetek, akkor is! – sóhajtott Orpheusz. Aki most kicsit mérges volt magára, mert értette a természet nyelvét, tudott beszélni az állatokkal, mégis képtelen volt akkor és ott megérteni, miért nem kellene hátrafelé néznie. Az a gyógyíthatatlan kíváncsisága! Micsoda kór, micsoda diagnózis! Ez is ellene fordult. Ellene, akiről sokan és régóta azt tartják, hogy éppen ő, Orpheusz tanította meg az emberiséget az orvoslásra, az írás tudományára és a földművelésre.

– Eh, miket ki nem találnak a nevemben! – mordult fel. – Micsoda lét ez, hogy kapálás és ültetés nélkül, pusztán betűvetéssel és adatok hamiskodásával szekérnyi aranyat lehet termelni. Ilyet hallok mostanában, így csúfolják meg az átadott tudásom latrok! Miért is túrná hát a földet a halandó? Ha papiruszon elhazudja a munkát, s az állam meg fizet. Ó, de romlott, ó be csúf lett a világ! A dalok is! Minden olyan, mint a hétköznapok zajai, beszéde. Ordítás meg csörgés. Hol van itt dallam? Hol itt a szívhez szóló szöveg? Hol a beleélés, a lélekkel való éneklés? Csupa hamis fel- és álhang az egész, géppel kevert és feljavított morgás, vernyogás! Mivé lettél, szépséges zene? Te, aki nélkül semmire sem mentek volna az argonauták – s míg ezeken töprengett, el is szomorodott. Még a hárfája is lehangolódott picit. Ezekre a régi és fontos dolgokra jól emlékezett még Orpheusz, aki ott volt az argonauták utazásán is. Micsoda legendás idők voltak!

– Hej, te bolond, te Kheirón, te vén kentaur, hát nem megjósoltad, hogy nélkülem nem tudnak elhaladni ezek az úri ficsúrok a szirének mellett? Nekem is mennem kellett! Jó kis utazás volt! – jutott eszébe a régi nagy út. Hogy honnan tudta az a félig ló testű lény, ňhogy Orpheusz zenéje sokkal szebb, mint a szirének dala, így az majd eltereli a hajósok figyelmét a szirének csábításáról, erre nincs válasz. Mindig az isteneknél van a kérdés és a válasz is. Ha van egyáltalán. Szirének dala, a kábító! Hogy ezekkel a lényekkel is mennyi kavarás van. Tengeri szirének! Más néven újabban lamantinok. Jópofa pufók, kicsit bumfordi, megmosolyogtató vízi állatok, a kihalás szélén.

– Hm, ez a tudomány mindig belekavar a mitológiámba! – jegyezte meg magában Orpheusz. Majd arra gondolt, milyen rég volt az is, amikor Eurüdikét, az ő szépséges kedvesét elvesztette. Persze, akkor lement érte, a kedves után az alvilágba is, mert a szerelem, hiába, az olthatatlan érzés!

– Igen, zenével lágyítottam meg a dölyfös és setét Hadész, az alvilág urának szívét. Perszephonéét, Démétér lányáét nem volt gond, hisz ifjú nimfaként rabolták őt el, s a nimfák, igen, e pompás lények mindig is imádták a zenét meg a táncot, a szép fuvolaszót, a húrok zengését! – bizony így jutott a régi ősi emlékű világ Orpheusz eszébe. Sokszor az őáltala kitalált dallamokra járták könnyed táncukat a nimfák a mezőn, kik mind karcsúak voltak, légiesek, szelídek, szépek, vonzók, csodalények. Mai nimfák? Látott párat a híres lantos egy-egy újkori útján, valami koncerten, vagy a villogó fényekkel körbelőtt táncparketten. Könnyedség? Ugyan! Rángatózás, ugribugri, vonaglás és vad bacchanáliára hajazó bolondéria. Nesze neked Terpszikhoré! Szóval igen, anno sikerült meglágyítani a mélység urának, Hadésznak szívét, meg Perszephonéét is. Büszke is volt Orpheusz, hogy egyedül neki sikerült ez! A dalokért cserébe ezért vissza is engedték Eurüdikét a földi világba. Jaj, csak azt az egyedüli feltételt ne tették volna.

– A lány előtt haladj, ne nézz vissza! Ez volt parancsod! Hallom mélybarna hangod, Hadész! Nem tudtam megállni, hogy vissza ne tekintsek csodás arcára, így végleg elveszítettem őt. Visszahullt a semmibe! – nyilallt belé az emlék. Ha nincs szerelem, akkor nem kell a hárfa, akkor minek minden? Ének is, hárfa is felesleges. Ezen tépelődött. Szétzúzni nem akarta a csodahangszert, hát azt gondolta, elkoptatja a varázslatost valahol ott messze keleten, a vad trákok, az ő ősei földjén, melynek partjait éjsötét tenger mossa s a sziklák közt aranykígyók napoznak a meleg homokban. Milyen sors várt a zenészre e dúlt, durva vidéken? Bánat. Élet a pásztorokkal, birkaszagú éjjel, tejszagú reggel, nappal csípős, sajtot szárító füstszag. Micsoda egy büntetés, hogy a hárfa nem kopott, csak egyre nemesebb hangon szólt, egyre szívhez szólóbb dallamokat ontott a világba. Az itteni föld mezítlábas, erős derekú, szűk szemű leányai meg folyton szerelmükkel ostromolták emiatt. Őt, a magányos Orpheuszt, aki még mindig a halott kedvesét, a Hadész birodalmában lakó, múltba visszahullt Eurüdikét szerette, és ezért nem viszonozta a lányok szerelmét.

– Én, az univerzális ember, ki daloltam, tanítottam, tudást átadtam, s maga a szerelem rabjaként senyvedek, ó, ugyan milyen halált találnak ki nekem a mitológiát írók, milyen versbe költenek bele? Egyszer eljön a vég, egyszer az elutasított lányok átka utolér engem! – mélázott, s a sötét tenger felől a ködöt pipáló trák hegyek felé a friss sós illatot hozó szélbe kiáltotta Eurüdiké nevét egy fájdalmas dallal. Ovidius, kit majd mesternek szólítanak, ki a legnagyobbak egyike lesz, s aki szintén e mélysötét tenger hullámainak hangjára leheli ki lelkét Tomi városában, igen, ő volt az, aki arról számolt be, hogy Orpheusz halálát a vad lények, a menádok okozták. (Mainádoknak is írják nevüket, s állítólag a mánia szó is innen ered!) Ők voltak mindig is Dionüszosz, a bor istenének hű kísérői, az állandóan elragadtatottak, vagy csúfabban mondva mindig csaprészeg bacchánsnők, akik irigyek voltak a hárfás dalára. Először ezek az elázott némberek megpróbálták Orpheuszt agyonkövezni egy domboldalon, de nem sikerülhetett az, mert az ő zenéjétől megszelídültek még a feléje dobott sziklák is, lába elé hulltak és nem akarták megütni az áldott énekest. A feldühödött menádok ezért egyszerűen széttépték. Micsoda vég! Csak lehet-e ezt feledni?

– A nők lettek a vesztem. Istenek, jól van ez így! – szólt az örök Orpheusz, majd belenyugodott abba, hogy most megidézték és újra és újra meg fogják még idézni őt, az univerzális embert. Mert ki isteneknek kedves életben, s halálban, annak kijár az örökkévalóság a poéták emlékezetében. A hárfa meg el nem kopik, hangja örök, nem váltja fel a mitológiában a villanygitár.