Tokai Tamás: mélyül. világlani tovább

„Közeledésük csöndes moraja.”
(Beney Zsuzsa)
Hegedűs Gyöngyinek

(i)
mélyül
erre az egyre
tud csak figyelni
ereszkedik
ugyanaz a hang
léténél hányszor
súlyosabb

(ii)
mondja mióta
ismeri ezt a hangot
hallja a szirtfal magasából
ahogy a mélyben
felszakad csobban rám
marad mit tegyek vele
sós permet nyelvemen
odabent zúg
szitál

(iii)
ezzel kezdeni valamit
ezzel a szakadással
foltokban olvad a hó
a szálak szétfutnak
mit mondjak melyikünk
arca ez egymásban
felismert árvaságunk
mint távoli csúcsok
nyugalma fenyőzúgásra
halkuló imák

(iv)
valahol mész
mész befelé az éjszakába
sötét vizet mernek
ki tud a fényről
száját miért övezi
hallgatás

(v)
a híd közöttünk
néhány leütött hang
vagy a só ami kicsapódik
parányi szétomló szemek
rendszerint kora hajnal
az álomból értünk nyúló
szavak a visszahúzódó
dagály

(vi)
csak amiről
már nem tudunk
jeleket hagyni
szól ennyire tisztán
mondja miféle nyomokat
követek gázolok bele
a sárba mielőtt felébrednék
valami összezúz odaát

(vii)
mint egy közeli kép
a megváltásról
mi tartja helyén
mind kevesebb fény
kevesebb mozdulat erő
szárazra vetett kavicsok
vigyázva érintett fák –
gyökereinkkel a csendben
innen az út az oltár
engedi lassan ereszti szívig
törékeny mérték jéghártya
a vízen az ágak hegyén
ragyogó mozdulatlanság

(viii)
ahogy sötétül
sötétedik így szól
az égről test szélcsend
növekvő homály mert
virágzás ez is gyújtópont
mielőtt kihunyna
erre tart minden
ajkaira venni
bennünk világlani
tovább