Szászi Zoltán: Kilövés, avagy beszély egy palóc űrrakétáról

(Ha egyszer megtörténik majd 3018-ban, akkor Íszak-Hunnónia, Kumur megye, Badarháza, Lapulj puszta lesz a helyszíne. Vagy nem! Hát mit tudom én?)

– Édesanyám, aggyon rögvest egy keveske előgyújtót, ha lehet, akkor máris a Paks 23-as fáradt plutóniumból tessen ide tenni ne, a nagypapa pipájába, aztán győjjön, mihelyst kész van a Birodalmi Főétellel – áldja meg azt Győző Isten Lőrincz atya bőségivel –, szóval igyekezzék, ha végzett a kolbászsütéssel, mer mingyá kilövés lesz! Siessék, mert apánk már cseppet zangós, oszt ilyenkor tuggya, mily pontor szokott lenni! Jaj, ahogy benéztem a spájzba, jó négy deci akóvita hiányzik a fonott demizsonból, máma igen rendesen be van szlopálva jó atyám! – hadarta el izgatottan Kispityu, miközben sugárzásbiztos gumiruházatában botladozva lépett be a vasbeton jurta bejáratán. Izzadt fején hátratolva volt a gázmaszk, alatta a nagy, mongol járomcsontú arcát két izgalmas szeme uralta. Két számmal nagyobb volt az a védőruha a gyerek méreténél. A bátyja, a Nagypityu után örökölte, aki már két éve a Hét Nagy Vezér Líceumba költözött, hogy ott kitanulja a Tejút-sepregető – mauzóleum-karbantartó szakmát. Ott ő újat kapott, hála a Győző Istennek! Narancsszínűt, bizony, mint a Szíriusz tüze! Az illik ám csak a rendes polovec ungáriushoz!

– Hogy magát is lőné fel az a gyetva ember avval a micsodával! – morogta az asszony az orra alá, aztán hirtelen kinyitva a nagy almáriumot egy ólommal leöntött dunsztos üvegből egy jó adag Paks 23-as fáradt plutóniumot kanyarított bele az apósa, Nagyöreg Pesta szűzdohánytól orrfacsaró szagú, nikotintól csepegő cseresznyefa pipájába. – Mongyad meg nekik, hogy ne siessenek, hanem várjonak még, mer íppen most monta be a keráli Távkibál, hogy a Szíriusz oda-vissza rakétákat addig ne indíccsa el senki, míg a Szent Lőrincz tüzei ki nem húnynak szerte büszke édes szépséges kishazánk felett – áldott legyen az a Győző Isten Lőrincz atya adta bőségivel –, mert ha nem így lesz, akkor csuda gaz világot rendeznek a felségsértőknek! Azok kihúnyását este kilencre mondta a kettes kanálison a bémondó szpikkerigric! Okvetlen mondd meg apádnak, mert ha hamarabb kilövi a nyergejj fordujj rakétát a szíriuszi potyogtatott gyógycsont szedésére idomított Bodrival, akkor baj lesz! Bodri is odaleszen, meg a rakétára se adnak újból pízt legalább két ciklusig. Még a Tekergő Eszme Kántorai akár le is puskázhatják azokat, akik nem fogadnak szót! Eszin legyen az a magát bibányosnak tartó ember, mert ha nem, rossz vége lesz! – mondta az anya, aztán rákapcsolt kicsit az ionsütőre, hogy azon gyorsabban süljön a Birodalmi Főétel, azaz a paprikás rémszarvaskolbász. Nekik most éppen csak ilyen nagyon póthúsos jutott a Nemzeti Étekosztó boltjából, alig három százalék volt benne a valódi rémszarvashús. Ha éhes az emberfia, akkor ezt is meg lehet enni, jóféle tárkonyos szósszal alaposan meglocsolva. Bizony, régen ettek rendes húst, a gyerek egyszer életében, mikor Nagypityut felvették a líceumba. Ő meg egészen gyerekkorában evett utoljára csire húsát! Rég volt az! Hiába, hogy ott nevelődött a jurtán túl a betonólban százezer csire, nekik abból nem juthatott, az csak a városi vezír népé lehet, akik Padra Mentében lakoznak, a soktornyú városban! A falusi egyék műhús rémszarvasból! Közben azon is elgondolkodott az asszony, talán mégis jobban vigyáznia kéne az apósának, mert ha valaki hivatalos ember netán megszagolja a pipáját, és észreveszi azon a szűzdohány facsarós, valódi dohányszagát, abból nagy baj lehet! Ilyen miatt megesett már lefokozás, kilakoltatás, közmunka elvesztése, vagyonelkobzás, sőt még akár három nap nehéz keszonmunkára is ítélhetik a vétkes illetőt, azt meg Paks 24 hulladéklerakatónak építésén szokták végrehajtatni. Ha rajtakapják a vénembert, igen nagy bajba eshetnek! Még az is meglehet, hogy akár a Bunkerszombathoz közeli betonjurtájukból is kiköltöztethetik őket, aztán mehetnek isten hírével a legrosszabb helyre, a Három Rózsás Zártbányához lakni, a nehéz bányaszivattyús meg bányabontó munkákra. Ott, azon az északi zord vidéken éjszaka olyan kurnyavicák vannak, hogy a hegytetőn, ami még maradt fa, mint a gyufát töri el a szél. A szél, az még semmi, van annál rosszabb, mert aki ott dolgozik, végleges rabságba is kerülhet. Úgy van az ott, hogy az ember ellen munkába menet a régi lezárt bányákból seregben törnek ki a marmancsok, és csak vagy Mária Máriácska Hónalja virág gyantájának tíz dekájával vagy két meszely tiszta akóvitával lehet őket lefizetni, hogy ne vigyék el az emberfiát a föld alá rabszolgának. Onnan aztán semmi szabadulás nincs legkevesebb hathétig! Ráadásul ott, azon a hegyes, kietlen vidéken, mivel mindig tombol az a kurnyavica, hát az a pettyes gomba sem terem az erdőkben oly szaporasággal, mint errefelé, lévén erdő se nincs sok, csak a sok lezíbolt horhos. Ha meg a gomba sincs már, aminek a levét este kis ezüstkanállal mérik szét egymás közt a felnőttek, akkor már semmi öröme se lehet az emberfiának. – Csak nem bukik le az a vén gazember la, csak nem olyan locsperda egyik se itt a Lapulj Pusztán, hogy bemószerolnák a dohány miatt a fináncoknál! – sepegett magában az asszony, s figyelte a jórészt műhúsból készült kolbászok lassú sistergését. Fura acetonos szaga volt az ételnek.

Kint az udvaron közben rettenetesen nagy izgalommal várták védőruhába öltözve a kis tűz körül álldogáló férfiak, Nagyöreg Pesta, Kisöreg Pityu meg Kispityu, az eseményt. Nézték az eget, és igen várták már, hogy vége legyen Szent Lőrincz tüzeinek. Ez az űrbéli jelenség minden félév utolsó szombatján jelent meg az égen, a hulló fénypontokból üzenetek voltak kiolvashatók, a Győző Isten – Lőrincz atya minden bőségivel legyen áldott – aznapi keráli távkibál este hétkor elmondott beszédeit sugározva szét a végtelen űrbe, a beszéd utolsó szava volt a kilövési engedély. Már hogy ott az űrben ki értette meg ezeket a beszédeket, azt senki nem tudta. Azokat a Csillagtúli Junijó-ellenes beszélyeket csak a keráli nyelven sugározták, fittyet hányva a kinti, a tíz kilométer magas kerítésen meg a kettős, harminc kilométer magas üvegburán túli világra, meg az ott élőkre, de ugyan ráfókuszálva a bent lakókra, a Búra Alattiak szerény, alig csak kétmilliós népére. Aznap a Szíriuszhoz írott imát mondta el Győző Isten dicséretére az Igen Nagy Bölcs és Igazságos Vezír, a Nagy és Utánozhatatlannak egyenes ági leszármazottja, 217-ik Vittorió de Csutka de Al. Ennek ómen végszava jelentette az időpontot és egyben az engedélyt a népeknek a starthoz. Ez a szombat volt a házi rakéták idei aktuális szombatja, amikor mindenki fellőhette a sajátját, benne legjobb csontszedő ebét az égbe. Egészen a 29 ungárus kilométer magasan lévő Szíriusz-rétegig, már ha felért oda a házilag barkácsolt akármi, hogy onnan áldást osztó gyógycsontot hozzon vissza az eb, már ha visszaér, s ha a kerítésen túlról nem lövik ki lézerágyúval a Csillagtúli Junijó zsoldosai, ellenségnek vagy kémrakétának nézve a házi, barkácsolt repülő szerkentyűket. Amelyek ha szerencsésen visszatértek a gyógycsontdarabkával, s azt bemutatták a Tekergő Eszme Kántorai parancsnokságán, akkor onnan kiutalást kapott a néhány szerencsés csontvadász új sugárvédő ruhára, meg egész évi rémszarvashús-mennyiségre, ami napi húsz deka jóféle szálas húst jelentett fejenként! Nem olyan műhúst, ami most sercegett bent a betonjurtában!

Állt már a rakéta a Pityuk jurtánál, szépen ferdén, ahogy kell, becélozva vele az
ég keleti sarka, a Birodalmi Megszokvamoszkva csillagkép felé irányítva, mert az ősi
tapasztalatok szerint ilyenkor, október hóban, pláne 23-a tájékén, a ritka kevés férges
kolompér felszedése idején mindig onnan jött az áldás a szegény polovec ungáriusra,
abban bíztak hát, hogy most is onnan fog. Jön, ha jön, már ha lehozza a Bodri, akit
begyömöszöltek a csontfogó pozíciót biztosító karmantyúk közé, és ott lihegett most
szegény eb, még a szőrét is megstuccolták az orra körül, hogy jobban lássa a csontokat.
A lobogó tűz mellett, szilicsbe bugyolálva, két flaska sunyesz várta a sikeres
fellövés utáni elfogyasztását, azbesztlappal voltak lefedve, meg ne melegedjenek
a tűz mellett a jó itókák. Tusznya egy nap után voltak a kilövésre várók, aznap reggel
csúnyán vernyított, ráadásul a Pityuk család felnőtt tagjai mind bealudtak az előző
esti gombázástól, így nem vették észre, hogy egy meggyengült drótháló darabon át
a csire ólba toportyán vittyant be hajnalban. Pár perc alatt irtózatos pusztítást végbe
is vitt az állományban. Veszélybe került a havi leadásuk is. Ők maguk oly régen ettek
valódi csirét, hogy már nem is emlékeztek arra. A toportyán miatt most még jobban
romlott a helyzetük meg a kilátásaik. Mint egy falat szálas rémszarvaskolbász,
úgy kellett volna most a csontszedő eb sikeressége nekik. A rakétamester férfi, Kisöreg
Pityu iklandott egyet, ő volt az, aki reggel, mikor mindenki más még drémált

a gombázástól, a szilicsbe eldugta a sunyeszos flaskákat, amit a zárt kamrabéli havi adagból csordogáltatott ki, privátban magának még a torkába is belecsorgatott fél lityit. Beltetemét már át is melegítette kicsit a 60 fokos szesztartalmú folyadék, kétszer is jól meghúzta a demizsont reggel, kicsit belga is lett tőle, most is csak toporgott, csampuszkodott a morzsongós napszakban, bután nézve az eget. Amúgy banyak volt Kisöreg Pityu, ami néha előnyére vált, pláne ezeknél az újféle, nyárfa rakétáknál. Némelyiket, már azokat a gyárikat, például ha fordítva csapták össze a gyárban, ellentétbe téve a borításukat, akkor azokon hetes fűzfa elektródával ki kellett melegíteni a balmenetes facsavarokat, megfordítani az egész miskulancia szélvetőinek az irányát és újra összerakni jobboldalira! Nagy munka az, no, bizony, ilyenkor jól jött a banyaksága! A régebbi típusú fűzfa testű rakéták régen mindig megbízhatóbbak voltak, a fűz sok vizet felvesz magába, nem hevül fel hamar, de a nyárfa, az, mint a szilács, úgy belobbant, ha súrlódott. De ha nem engedi a nagy vezír, hogy fűzfa legyen, akkor nem engedi. Ez volt az elő otthoni kilövésük, mióta ideköltöztek Lapulj Pusztára, ami ott van Badarfalvához közel. Mivel régen vasprésen dolgozott Kisöreg Pityu, s nem szerette a pusztai munkát, nem is érezte jól magát, de hát a befel, az befel, annak szót kell fogadni, mert ha nem, ráfarag az ungárus fia! Inkább szeretett volna Kisöreg Pityu a közeli Betonszombatban lakni, de nem engedte a Keráli Nagy Hivatal, hiába halt ki az anyja egy benti vastorony lakásból, hiába voltak jogosultak, a kérvényezés ellenére az itt megüresedett betonjurtát kellett elfoglalniuk. A vastornyi lakást egy Tekergő Eszme Kántorai altisztnek utalták ki. Csak arra volt lehetősége, hogy az anyja után megmaradt kevés gúnyát meg pócsurkát elhozza onnan. Az apja, Nagyöreg Pityu, mivel régen szétvált az anyjától, nem is segített semmiben. Amúgy bolygó egy ember volt, egy álmodozó ezermester volt a Kisöreg Pityu! Jó ember, de nem életre való. Olvasni is tudott, ezért sokat meg is büntették, lévén okosabb lett egy vallatási tesztelésnél a keráli rabintézők némelyikénél, azt meg nem volt ajánlatos ebben a világban! Máig sajog a két ujja, amelyekkel lapozott egykor a könyvekben, ha rágondol, mekkorát csaptak rá fakalapáccsal. Mellette ott üldögélt a kicsit bitringes apja, régi ember, az ősei ezer vérre visszamenőleg dohánytermelők, egy idő tájt kiváltságos Királyi Dohánykimérési Joghoz is jutottak. Az anyja meg nemesebb fajta volt, ő egy lovastengerész biciklis búvár légelhárító kémtiszt helyettes puccerének a családjából származott. A vén Vizes Vendelin még a sóvári csatában is ott járt, ahol kettő egyre nyert az ungárus had a sniclifaló dojcsok ellen, talán még az egyik gólpasszban is szerepe volt az őregnek. Csendben álltak, figyelték az eget. Fájós ujjait ropogtatta a Kisöreg Pityu és azt látta, a Nagyöreg Pityu vén, eres remegő

kezében hogy izzik a pipában a kilövéshez kellő startoló anyag, a Paks 23-as izotóp. A gyerek, két számmal nagyobb sugárvédelmi ruhában botladozó kisfia a háta mögött az eget kémlelte. Ő volt a család esze, szeme, most azt várták, mikor szólal meg, hogy a Szent Lőrincz tüze égre írott rovátkáiból kiolvassa a kilövési engedélyt. Osztályelső volt az ősi rovátkabetűk olvasásában a gyerek, amire igen büszke volt az egész család. Már a felavatási napját is kitűzték, amikor először kaphat majd pettyesgomba-főzetet, családi ereklyés ezüstkanálból. Onnantól fogva nagynak számít, egész adag ételt kap, új védőruhát utalhatnak ki neki, ha lesz éppen elég készen.

– Idesapám, azt írja az égi róvott bötű, mehet a rakéta, irányzékot is adott, most a cél a závoz felé, a sachta városnak a tornya feletti hatos kereszt, ehhez pipilis alakú pályát felvéve kell, hogy menjen a rakéta. No, hát mit néz, tegye már be a tulokszarv adagolóba azt a Paks 23 izotópot, ne zabridáljon annyit, mert mellélövünk a célnak. Most kell stratoltatni! – mondta izgatottan a kisfiú.

Kisöreg Pityu és Nagyöreg Pityu tekertek egyet a saját kitalálású rakétastabilizátoron, titokban készült az, egy darab akáciafából, ami már hatszáz éve nem nőtt a vidéken, de mivel sírásást is vállaltak alkalmanként, így néhány régi koporsófedélből meg kidőlt sírkeresztből sikerült annyi lécet a nadrágjuk szárában hazalopni, hogy abból stabilizátor faraghassék. Mégis hát a keményfa az keményfa! Nem lobban el, mint a nyár, amit kötelezővé tett a Nagy Vezír – áldott legyen 217-ik Vittorió de Csutka de Al a mindenható Szent Lőrincz bőségivel!

– Bittyu legyek, ha most nem sikerül! – sóhajtotta Kisöreg Pityu, aki egy nagy jóllakásról álmodott már hetek óta. A betonjurtából a szellőzőn kiszivárgó illat ingerelte, ám a mű rémszarvashúskolbász helyett igazi csire- meg valódi szálas húst evett volna, s ivott volna arra rá finom úri akóvitát, rendeset, ízeset, barackosat, igen pontosan ilyet ivott volna! Haj, boszorkányos dolog a szegénység! – gondolt Kisöreg Pityu. Míg álmodozott, bucsálódott magában, hát véletlen meglökte a kilövőt, úgy jó tíz fokkal elmozdítva a célirányzékot, ezzel azt érte el, hogy a Birodalmi Megszokvamoszkva csillagkép alá célozott alaposan. Pukkantak már sorba a rakéták a környéken, mintha alkotmány napja lett volna, a nagy ünnep. Haj, de szépen csillogott az ég, a sok rakéta ment mind a megadott irányzék felé. Csak az övék ment cseppett alacsonyabban, de azt hirtelenjében még se Kispityu, se a Nagyöreg Pityu nem vették észre, csak a sunyesztól kicsit kába Kisöreg Pityu. Apja meg a fia a nagy fényességben gyönyörködve éppen imádkoztak, s bár neki is azt kellett volna tennie, Kisöreg Pityu inkább azt bámulta, hogyan veszi fel az előírt pipilis formáját a rakéta röppályája. Azon is el se csodálkozott, hogy a többi rakéta a závoz felé nem az övékével azonosan irányult. A nyárfa rakéta, melynek akác irányzéka volt, hasonló pályát vett fel, még az is stimmelt, hogy sachta város felé, de nem a badarfali, hanem a betonszombati irányból.

– No, hát vagy túl okos volt az én második szem fiam, vagy a többi nézte félre a dolgot, vagy az lesz, hogy a megbillent keményfa stabilizátor miatt, de egész szép pipilis formája van a dolognak! Már Bodri harapjon csontra, aztán béke legyen meg jó ebéd egy évig! – gondolta Kisöreg Pityu. Neki lett igaza, ha csak félig is. Pár percen belül hirtelen piros, fehér és zöld meg kék és veres szikrák ezre kezdett hullani, mintha Szent Lőrincz tüze most kezdett volna el csak igazán pompázni. A nagy csillogásban látni lehetett, ahogy hullik le a rakéta, vissza a kilövőhöz. Bodri messziről érkező, foga közt kiengedett diadalittas vonyítását hozta a szél, a radioaktív paksi por erre felkavarodott kissé, majd nagy zuttyanással visszacsapódott a nyárfarakéta a betonjurta mellé. Ott vinnyogott benne megperzselve, de élve az eb, s foga közt akkora gyógycsontot szorongatott, mint egy harminckettes króm-vanádium villáskulcs, amit reaktorszereléshez használnak. Üdvrivalgásban tört ki Kisöreg Pityu meg az apja és a fia, vadul táncoltak a veres porban, szálltak a neutronok, félrecsúszott a sunyeszt a melegtől takaró azbesztlap is, de hát kit érdekelt az, mikor végre, sikerült a kitörés, csontot hozott a kilövés. Hála a rendes adag Paks 23-as fáradt plutóniumnak, amit véletlenül talált Kisöreg Pityu a munkahelyén egy félrerúgott ólomládában. Kipirult arccal várták a Tekergő Eszme Kántorait, hogy azok fekete Népautó márkájú kisbuszon megérkezzenek. Nem is kellett soká várniuk. Fél órán belül megérkeztek. Az volt csupán gyanús, hogy egy komiszár is velük volt a kocsin, egy piros nadrágos Nemzeti Ellenőr Rendész. Se szó, se beszéd, Bodrit fejbe csapták, abban a szent minutumban ki is nyúlt a kutyus. A foga közül a méretes gyógycsontot kifeszítették, pedig szegény holtában is szinte vitézül acsargott a zsákmányáért. Majd miután ezt elvégezték, sorban megbilincselték a tűz mellett állókat. Az egyik a Tekergő Eszme Kántorai közül belerúgott a sunyeszos palackokba, azok beleborultak a tűzbe, lett nagy robbanás meg riadalom, talán ez mentette meg a Kisöreg Pityu családját az azonnali kiirtástól. Az ivás a részegség! Ez volt a mentség, mert a részeg mámort a Nagy Vezér, Vittorió de Csutka de Al – legyen áldott Szent Lőrincz bőségivel – iránti imádkozásnak tartotta az új vallás. Ki iszik, nem gondolkodik, s ki nem gondolkodik, azzal nincs baj! Ez volt a megbocsátás oka. Mikor látták a Tekergő Eszme Kántorai, hogy a gyereken kívül, aki még alig múlt tizenkét éves, a vele lévő mindkét felnőtt csap részeg, zangós, zompolt állapotú, inkább csak legyintettek egyet, aztán a csontot felkapva, mentek is. Azt nem vették észre, hogy Bodri mekkora nagy álkapcsú egy kutya volt szegény, míg ki nem lőtték.

Szomorúan ették a mű rémszarvashúst mind. Az asszony nem szólt semmit, de igen titokzatos arcot vágott.

– No, két gyetva ember! Mi legyen már most, hogy ezt a kilövést is elbaltáztátok? – kérdezte tettetett mogorvasággal az asszony. Amire a Tekergő Eszme Kántorai által kapott fejbeütésektől, az akóvita elpárolgásától ugyancsak lehangolt, erősen fejfájós két férfi nem szólt semmit.

– Megmondom, mi lesz! Én megyek, a városba én adom le a gyógycsontot, ti meg egy fél évig nem kaptok sunyeszt!

– Bolond-e vagy, asszony? Mit akarsz leadni, mikor a kántorok mindent, még az utolsó szilánkot is elvitték? – mondta foga közt Kisöreg Pityu.

– Vitték a nagyanyjuk locsperda hétszentségit a massabeli marmancsoknak, de nem ám az egész csontot! Mert ti ahhoz se értetek, mit kell csinálni akkor ravaszul, ha kilövésre készítik az ebet. Hát két nap nem kap enni, oszt ha bekapja a gyógycsontot, abból abban a pillanatban befal egy darabot. Itt van ne! Ezt vettem ki szegény Bodri hasából, mikor eltemettem, míg ti a zangós fejeteket ápolgattátok! – mutatott egy jókora darab gyógycsontot az asszony büszkén a két bamba férfinak. – No, ti posztorok, már most nyugodjatok le! Kispityu, setétíts be, te apja, hozzad azt a csepp gombát az almáriumból, legyen jó esténk máma. Holnap jobb világ kezdődik, legkevesebb egy évig. Ekkora gyógycsontot még a keráli távkibálon se láttak soha azelőtt. Lehet, hogy három darabra törik, úgy adják le majd évente. Még a végin sikerül valami Padra Mente embert is cseppecskét megkenegetni ezzel a gyógycsonttal, hátha kiengedik őket rendkívüli módon a Csillagtúli Junijóba, a szomszédos Száviába. Észak Szávia vagy Dél Szávia, mindegy az, még ha idegenül beszélnek is. Ottan, azokban az országokban nem kerélság van, ott más pénzért, nem frongyosért, hanem ojróért mérik a rendes húst, meg bárokban és kocsmában az ákovitát, meg még bura se nincsen az ország felett. Még mozi is van, a távkibál meg nem kerális, hanem mindenféle magánzó tulajdonú. Ottan valami démokrésijó az álomforma. Meg hogy ottan a Szent Lőrincznek sincs ott hatalma, meg a 217-ik Vittorió de Csutka de Al se parancsol a kántorok által. Van-e igazán ilyen világ? Ki tudja? Ha beszélnek róla, akkor csak létezik?

A sok nagy ijedtségnek a végén ezt szólta az asszony: – No, itt a gomba, vegyétek a szátokhoz, te is kisfiam, ez itt az avatásod! Mondom a gombás imát akkor, tik is mondjátok vélem: Jó uram, szabad isten, te mondod, hogy álmodj ember! Álmodni kell, jobb lesz a sora annak, aki álmodik! De te azt is mondod, azért tenni is kell, hogy jobb legyék a világ sora, meg amit vágysz, az meg is valósuljék. Gyors pipilis az álom, elszáll egy perc alatt, ahogy a gomba mámora. Mégis jó az a szegénynek, ha itt kell neki lakni bura alatt a benti világban! Ómen! Add, szabad isten, hogy most változzék a sora annak, ki itt lakik Íszak-Hunnóniában, Kumur megyében, Badarháza mellett, Lapulj pusztán, egy betonjurtában. 3018-ban. Hogy a kutya harapja meg, aki rossz! Igyátok!

(Szószedet palóc nyelvjárásbeli szavakból a Gömör-Kishont vármegye monográfiából, vagy
felhasználva a beszélyben, vagy nem:

Akóvita – pálinka, bodros – piszkos, ügyetlen, badar – szép, banyak – balkezes, beltetem – gyomor, befel – parancs, belga – nagy, ügyetlen, esetlen, bitringes – göthös, bolygó – kalandos, bittyu – beteg bárány, bibányos – bűbájos, drémál – szunyókál, csire – kiscsirke, csampusz – csámpás, duncs – csomó, gyetva – hitvány, ikland – böfög, kurnyavica – zivatar, locsperda – fecsegő, marmancs – bányatündér, morzsongós – nyirkos, borús, pócsruka – maskara, pontor – hamis, sepeg – sopánkodik, sunyesz – pálinka, szilics – faforgács, tétetődés – cselekedet, sachta – bányaakna, tusznya – ronda, vernyít – borongósan virrad, vittyan – surran, zabridál – akadékoskodik, závoz – meredek hegyi út)