Tóth Lilla: A közéleti líra a kortárs szlovákiai magyar irodalomban

(tanulmány)

Jelen dolgozatban – amely egy terjedelmesebb munka részét képezi – a kortárs szlovákiai magyar irodalomban jelen lévő közéleti beszédmódot szeretném bemutatni. Elsősorban az alkotói stratégiákat vázolom, a kortárs közéleti líra fogalmának definiálásával máshol foglalkozom. A tér, az identitás és a közélet összefüggését szlovákiai magyar szerzők műveiben (Tőzsér Árpád, Zs. Nagy Lajos, Szászi Zoltán, Hizsnyai Zoltán, Ardamica Zorán) elemzem. Fontosnak és elengedhetetlennek tartom, hogy a közéletiséget a kisebbségi irodalmakkal összefüggésben vizsgáljam, hiszen a közéleti típusú költészet részben mást jelent az anyaországban, és más jelentést hordoz a kisebbségben élő magyarok számára. Továbbá kérdéses, hogy a kisebbségi csoportok szociális identitása mennyiben egyezik, illetve milyen mértékben különbözik az anyaországi közösség(eké)től. Például ha egy adott közéleti alkotás egy bizonyos társadalmi csoport, közösség közös múltjáról, eseményeiről, mindennapjairól ír és a közösség tagjaihoz szól, az esetlegesen más kontextusok közt értelmeződik egy másik kollektívum tagjai számára. Az általam választott tematika a szlovákiai magyar és a magyarországi irodalmi diskurzus viszonyát és perspektíváit vizsgálja a közéleti költészet kollektív identitástudatának aspektusából.

Alabán Ferenc Az emancipált kontextus1 című tanulmánykötetében a kisebbségi identitás, főként a szlovákiai magyar kisebbségi lét társadalomtudományi összetevőit vizsgálja, emellett igyekszik a szlovákiai magyar irodalmat minél pontosabban és részletesebben bemutatni. Szociológiai és nyelvi kritériumok segítségével definiálja a szlovákiai magyar kisebbségi irodalmat: véleménye szerint az egyéni és kollektív identitás problematikája az anyanyelv veszélyeztetettségével együtt jelenik meg a kisebbségi magyar nemzeti irodalmakban,2 tehát az egyéni és a kollektív identitáskérdés tematikailag az anyanyelv és kultúra védelmén keresztül jelenik meg a szlovákiai magyar irodalmi alkotásokban. A múltban Magyarországon és a határon túl is jelentős volt a képviseleti-szerepvállalási modell az irodalmi diskurzusban, Alabán Ferenc szerint a „kisebbségi magyar alkotók elkerülhetetlenül vesznek részt kisebbségi közösségük sorsában.”3 Ez a kortárs irodalmi diskurzusban is megnyilvánul, de nem politikai kontextusban, hanem azáltal, hogy a kisebbségi írók gyakran vállalnak feladatot a magyar kultúra védelmében. Ilyen például a magyar nyelvű lapok szerkesztése, az anyanyelvi oktatás, illetve a kisebbségi magyar nyelvű irodalmi élet gondozása.

A közéletiség megnyilvánulása a magyar irodalmi diskurzusban összetett és nehezen definiálható csak és kizárólag poétikai értelemben, egyéb társadalomtudományok segítsége nélkül. A közéleti irodalom vizsgálata pedig még ennél is nehezebb, ha a kisebbségi irodalmak tükrében igyekszünk feltárni a fogalom tartalmát. A trianoni döntés után a határokon kívül rekedt magyarság irodalma különleges helyzetbe került, és kisebbségi irodalomként van jelen, ezért kérdéses, hogy vajon mennyiben része az egyetemes magyar irodalomnak, illetve milyen mértékben rendelkezik önálló és specifikus jegyekkel. Jelen tanulmányban nem térek ki a szlovákiai magyar irodalom fogalmát érintő vitákra, de nagyon fontosnak tartom hangsúlyozni a kisebbségi irodalmi diskurzus önálló identitását, hiszen történetisége és emlékezete más múltra tekint vissza az elmúlt 90 évben, mint a magyarországi irodalmi élet.4 Ezek alapján pedig elmondható, hogy a kortárs közéleti líra nem azonosítható határon belül és határon kívül, hiszen a közéleti líra legjelentősebb tematikai egységei, a történelmi múlt eseményeinek bemutatása, a tér prezentálása vagy akár a kulturális emlékezet megjelenései sem ekvivalensek. A kisebbségi irodalom közéletisége más formában jelenik meg, mint a magyarországi irodalomban, ezért véleményem szerint a szlovákiai magyar irodalomban megjelenő kollektív identitás is más karakterű, hiszen „a kollektív identitás nem más, mint tudatosult társadalmi hovatartozás.”5 Az egyén kollektív identitástudata és kialakulása tudatosan megy végbe, döntés kérdése, hogy ki milyen módon határozza meg és dönti el társadalmi hovatartozását. A következőkben szeretném megvizsgálni, hogy a választott szlovákiai magyar költők verseiben a kollektív identitás milyen formában jelenik meg.

A közéletiség és kisebbség kontextusai Tőzsér Árpád verseiben

Elsőként a Tőzsér Árpád költészetében megjelenő közéletiséget szeretném bemutatni, feltárni, illetve közelebbről megvizsgálni. A szlovákiai magyar költő kiemelkedő munkássága nemcsak költészetében követhető nyomon, hanem a szlovákiai magyar irodalomkritika létrejöttében is. Természetesen nincs mód arra, hogy egész életművét megvizsgáljam, célom a költő műveiben megjelenő közéletiség vizsgálata, illetve a közéletiség és kisebbségi lét reprezentációja választott verseiben. Tőzsér sokszínűsége többek közt abban is rejlik, hogy igyekszik minél közelebbről bemutatni és pozícionálni, illetve elvetni a „szlovákiai magyar” irodalom intézményrendszerét, az itt megjelenő költői szubjektumokat és szerepeket, a szlovákiai magyar írást és alkotást egyaránt. Tőzsér munkásságának köszönhetően egyértelmű, hogy a kisebbségi irodalom terminusa tartalmilag is sokkal nehezebben definiálható fogalom, nem csupán a kisebbségben rekedt egyének nemzeti és létfennmaradásért „küzdő” költeményeinek halmaza.

Tőzsér lírájában megtalálhatóak és nyomon követhetőek azok a felfogások, költői magatartásformák, amelyek a kortárs közéleti líra előzményeiként határozhatóak meg, de túl is lép ezeken, életművében megfigyelhető a változás. Németh Zoltán Párhuzamos líratörténések6 című tanulmányában Baka István és Tőzsér lírájának összehasonlítása kapcsán megjegyzi, hogy Tőzsér Árpád költészetének kezdetei a népiességgel, regionalizmussal és a harmonikus, idillikus látásmóddal hozhatóak összefüggésbe, de a költő már az 1963-as Mogorva csillag című kötetében képes volt váltani. Németh Zoltán és Tőzsér Árpád7 is megjegyzi Cselényi László kapcsán, de önmagára vonatkoztatva is, hogy bár mindkét költő alkotásaira jellemző a Juhász Ferenc-i líraeszmény, barokkos-szürrealista költői kifejezésmód, illetve a vallomásos, váteszes költői magatartásforma, Tőzsér Árpádnál ez a hetvenes évek végére végérvényesen le is zárul. Ezek alapján a Tőzsér Árpád lírájában megjelenő közéleti tartalom már nemcsak tematikus szinten válik érdekessé, hanem poétikailag is, hiszen a költő túl tudott lépni a hatvanas és hetvenes években költészetére jellemző regionalizmuson és vallomásos magatartásformákon. A hetvenes években a tárgyias- objektív, intellektuális líra hatására alakította ki új versnyelvét, lírája középpontjában továbbra is a lét tragédiája áll, az új intellektuális versnyelv kialakulása pedig tematikailag a szlovákiai magyar vagy a kelet-európai identitás sorkérdéseire összpontosít. 8 Domokos Mátyás szerint a költő alteregója, Mittel úr alakját és líráját „az elmúlt hatvan esztendő valósága: a mindennapokban gyökerező és sorsként megélt tapasztalat gondolati tudósítása sajtolta ki.”9 Ezért is kiemelkedő Tőzsér Árpád lírája, hiszen sikeresen túl tud nőni a hatvanas és hetvenes évek líraeszményén, és közelít a posztmodern lírafelfogások és szövegalkotás felé, ennek ellenére tematikailag képes a szlovákiai magyar líra határain túlmutatva megfogalmazni és megjeleníteni a „brutálisan fenyegető Semmibe vetett kisebbségi létszorongást, mint […] kelet-közép-európai népek állandósult determinációját.”10

A Tőzsér Árpádnál megjelenő közéleti jelentés elsősorban a kisebbségi lét, sorsközösség aspektusain keresztül formálódik, ezt igyekszik létértelmező szerepek segítségével pozícionálni. Németh Zoltán A népi lírától a posztmodern költészetig (Tőzsér Árpád poétikái)11 című tanulmányában igyekszik feltárni az összes lehetséges poétikai nyelvhasználatot Tőzsér Árpád életművében, a következőkben ezt szeretném röviden parafrazeálni, mivel úgy gondolom, hogy bőséges és pontos bemutatása és megközelítése a költő alkotói moráljának, termékenységének és sokszínűségének. Elsőként a már említett népies líraeszményt jelöli meg, amely azért fontos a közéletiség és kisebbségi lét összevető vizsgálatában, mivel Tőzsér úgy képes eredeti lírát létrehozni, hogy Illyés Gyula népies stílusa és József Attila hatása12, a szülőföld originalitása és az ott élő személyek sajátos mentalitása, illetve a tőzséri létfilozófia egyszerre jelenik meg és működik benne.13 Fónod Zoltán szerint a Mogorva csillag verseskötetben főként az illyési falu és természetélmény hatása érvényesül, de az emberi kiszolgáltatottság érzésvilága egyértelműen József Attila-i hatásra utal, míg a balladisztikus és mitologikus költői hangvétel Nagy László hatását tükrözi.14

A következő nyelvhasználat, amely megfigyelhető Tőzsér Árpád korai verseiben, a népies expresszionizmus, a kritika szerint kiemelkedő a Férfikor című, kiáltásszerű rapszódiája.15 Vallomásos, önmagát kereső, kutató szerep, identitás jelenik meg az olvasó előtt, az identitáskeresés az egyik központi eleme ennek a fontos Tőzsér-versnek, a népies eszközök által pedig egyértelműen kirajzolódik a szülőföld és az ahhoz kapcsolódó viszony. Bár a költő monográfusa, Pécsi Györgyi szerint „jellegzetes tőzséri vers, csak éppen a Nagy László-i, Juhász Ferenc-i reminiszcenciái, szóhasználata miatt veszít az erejéből.”16 Tőzsér Árpád képes túllépni az említett költők nyelvhasználatán és a szlovákiai magyar váteszköltő kategóriáján is, teszi ezt mintegy úgy, hogy a tér, az idő és a kollektív identitás mint a közéletiség faktorai képesek egy új és más megvilágításba helyezni a kisebbségi közéleti lírát. Azért tartom ezt lényegesnek, mert a szlovákiai magyar irodalomtól sokáig elvárták, hogy a költők vállalják a váteszköltő-szerepet, amely sokszor pátosszal telítődött meg, és megmaradt a már említett hatvanas és hetvenes évek vallomásos és kollektív lírafelfogás keretei közt, nem tudott megújulni a különböző, innovatív nyelvszemléletek, illetve a posztmodern attitűd poétikái által. Ezért megkerülhetetlen Tőzsér Árpád, hiszen képes volt túllépni és aktívan „képezni önmagát”.

Domonkos szerint az alapkérdés Tőzsér Árpád esetében „az úgynevezett objektív valóság és az esztétikum, illetőleg költőiség viszonyát illetően abban rejlik, hogy »miközben a szlovákiai magyar költő általában még mindig [1970/80-as évek – megj. T. L.] csak akkor ír verset, ha mondanivalója van«, […] létrejön, létrejött-e olyan költészet, amely nem az objektív valót ábrázolja, hanem a verset képes objektív valósággá tenni?”17 Tőzsér Árpád költészetének sokszínűsége, fejlődésre való képessége is alátámasztja azt a tényt, miszerint a szlovákiai magyar irodalomban éppen nála kapunk választ erre az alapkérdésre. A költő lírájának fejlődését az objektív líra, illetve az avantgárd és a neoavantgárd hatások is befolyásolták, alakították, bár a tárgyiasság nyelvezetének segítségével még mindig ragaszkodik ahhoz a költőideálhoz, amelyben a lét tragédiája összpontosul.18

Következő köteteiben már az identitásválság problémája kerül műveinek középpontjába, és ez összefüggésben áll a szülőföld kérdésével, pontosabban azzal, hogyan kapcsolódik ez össze az egyéni léttel, az identitással és annak hiányával. Ha a közéletiség nyomon követhető a tér kontextusai segítségével, akkor ez Tőzsér esetében egyértelműen jelen van, hiszen a szülőföld, a gömöri táj először anyaként, a második korszakban a szülőföld-anya és az egyéni lét feldolgozhatatlan tragikumaként, illetve a tárgyias líra versnyelve segítségével egyfajta szülőföldkomplexussá növi ki magát.19 Tőzsér Árpád a kései modern versnyelv által képes volt egy olyan intellektuális versnyelv kialakítására, amely kitágította a kelet-közép-európai, szlovákiai magyar sors horizontjait, és a lét kérdései, integritása felé fordult, a mágikus realizmus pedig az említett kései modernséggel keveredve alakítja ki Tőzsér lírájának további szakaszát, ahol megjelenik Mittel úr, a költő alteregója, aki a kelet-közép-európai lét abszurditásának és a szlovákiai magyar költősorsnak egyik ikonja20. Németh Zoltán szerint továbbá a 2000-es években megjelent Tőzsér-verseskötetek már a kései modern és posztmodern versnyelv feszültségeiből építkeznek és alakulnak, mégpedig úgy, hogy a két különböző irodalmi stratégia nyelvhasználatának eljárásait használják fel, vagyis a metafizikai kérdések mellett jelen van a posztmodern intertextualitás, irónia és önirónia is.21

Elsőként Tőzsér Árpád Fejezetek egy kisebbségtörténelemből című versét22 vizsgálom meg a közéletiség kritériumai, illetve kontextusai alapján. A vers központi eleme az egyéni és kollektív identitás, de nemcsak a szülőföld és a szlovákiai magyar kisebbségi léthelyzet válik hangsúlyossá, hanem ezen keresztül az elidegenedés, az identitás válsága és megsemmisülése is determinálttá válik. Ebben a versben a lírai alany, a beszélő szubjektum is lényeges, hiszen ahogy Németh Zoltán is utal rá, lehetetlen a művet a történelmi kontextus felvázolása nélkül értelmezni,23 vagyis az 1945 és 1948 közti ún. „hontalanság éveinek” ismerete nélkül. Már az első sorban egy kérdéssel indít a költő („Hogy is kezdődött?”), amely egyértelműen a múltra és a múltbéli eseményekre utal, melyekre a szubjektum emlékezni kíván, de már itt, a nyitósorban önmagát kérdezi. A visszaemlékezésben egybefonódik a szubjektum sorsa a kollektív identitással, egymás mellett és egymásra utalva interpretálja a közösségi állapotot, a megélt traumát.

A versben többször is megjelenik a tükör motívuma, amely szintén egyfajta megkétszereződött szituációt és momentumot teremt. Michel Foucault Eltérő terek24 című tanulmányában társadalmi térszerkezetekkel igyekszik megközelíteni a kultúrát, ezzel pedig szembeállítja az utópiákat, mint „valóságos hely nélküli szerkezeti helyeket”25, amelyek irreálisak a valós társadalmi intézményrendszeren belül kialakított helyekhez viszonyítva, ezeket pedig heterotópiákként fogalmazza meg. A tükröt Foucault e kettő közé helyezi, mivel egyfajta kevert, közbülső tapasztalat „hely nélküli hely, végső soron utópia.” 26 A vers kezdő soraiban említett gyermek is tükörbe néz és sír:

„A gyermek ezen a sámlin állott,
s ebbe a falitükörbe bámult, és sírt.”

A tükör láttatja a szubjektumot egy felszín mögött lévő irreális térben, ahol az alany nincs, vagyis Foucault értelmezése ebben az esetben vonatkozhat magára a szülőföldre, amely nem ugyanaz többé. Viszont a tükör nemcsak utópia, hanem heterotópia is, hiszen „visszahatást gyakorol arra a helyre”, amelyet a szubjektum az adott momentumban betölt. Ez a kettőség pedig nyilvánvalóan megtalálható a kisebbségi identitás egzisztenciájában is, ahogy Pomogáts Béla is írja: Tőzsér verse „gyermekkori emlékek tükrében mutatja meg ezt a helyzetet és az általa megszabott identitást, amely abból a tapasztalatból ered, hogy a szlovákiai magyar sem a szlovákok, sem a magyarországi magyarok között nem érezheti igazán otthon magát.”27

Az első strófában megjelenő báty képe az idegen, távoli világból szemlélődött:

„S itt bámult a bátyja
– kezében a katonaláda –
az ablak mögé
akasztott történelembe.”

Egyértelmű tehát a kisebbségi léthelyzet teremtette szituáció, a már említett tükör pedig visszatükrözi a fájdalmas emléket, ez a kép fenyegetően jelenik meg a kisgyermek által megpillantott tükörképben. Ezt a fájdalmas emléket fejti ki tovább a szubjektum, visszaidézve az emlékeket („Jaj, még megvan a keze,/ tapinthatóan az arcon”), amely még mindig létezik az adott térben, és ahol összefonódik az egyéni és kollektív identitás:

„még itt van a házban, melynek
csontjai vagyunk,
ketten a tükör-jelenben,
háttal a történelemnek.”

A tükör-jelen egyszerre reprezentálja az időtlen emléket, és irreálissá teszi azt. A ház mint szülőföld és a csontok a szülőföldhöz való ragaszkodás metaforájaként interpretálhatóak, de aztán a vers kilép ebből, a „tükör-jelen” önreflexiójából, és a versben megjelenő identitások folyamatosan távolodnak, valószerűtlenné válnak:

„Aztán elindult,
s valószerűtlen lett egyszerre,
valószerűtlen, akár egy vázlat:
két karja, lába, feje
domborzatrajz
aztán már az sem
puszta vonalak, pontok
egy ismeretlen táj térképén.”

Nemcsak a báty képe távolodik, homályosodik, és kerül egyfajta identitásválságba, hanem a tükörben felidézett kép is valószerűtlenné, az ismerős táj ismeretlenné válik.

A báty vázlatként, majd puszta vonalként és pontokból álló ábrázolása annak „a hatalomnak az embertelen természetére is utal, amely számára az egyén csak saját céljai számára hasznosítandó szem a láncban.”28 Az ismeretlen táj képe egyértelműen a kisebbségi léthelyzetre utal, s ami eddig sejthető volt, azt a következő strófában már az elcsatolás által létrejött visszafordíthatatlan károkat okozó szituáció hangsúlyozza:

„Volt szó, mit úgy tanultunk meg,
hogy beleköltöztünk lakni
a kitelepítés lakótere
tágas volt
szellős.
Havas tájak lógtak a falán,
s egyetlen kijáratából
vonatok csattogtak elő.”

Az idegen ajkú környezet a mindennapi létfenntartás miatt rákényszerítette a csehországi németek helyére deportált magyarságot, hogy megpróbáljon idegen nyelven kommunikálni, és ez is kettős, speciális helyzetet teremt a deportáltak számára. Ebben a strófában már egyértelműen eltávolodik a szülőföldtől, és a reménytelenséget fokozza a csattogó vonat képe, amely csak egyirányú és egyetlen útvonalként jelenik meg. Eltávolodik a szülői háztól, a szülőföldtől, itt már a kitelepítés terében létezik az identitás. A vers harmadik részében már a tizenöt éves kamasz jelenik meg, az ő elbeszéléséből bontakozik ki az a léthelyzet, amelyet a csehszlovák hatalom a kisebbségi magyarsággal szemben gyakorolt. Az itt megjelenő tér a határ:

„Tizenöt éves voltam, és addig
nekem még senki sem mondta, hogy »maga«.
Pirultam, izzadni kezdtem,
szűk lett az ingem nyaka.
»Maguk eszik meg Magyarországot!« –
mondta. Egy kaszárnya előtt
álltunk. Én vakációra
igyekeztem, de a határon
egy buzgó kiskatona majdnem lelőtt.
Behoztak. Álltunk. A túloldalon
háztetők: piros remegés.
»Maguk…« Falvak feszengtek.
Fehér tornyokban harang
rángott, mint nyakban a nyelés.
Húsz éve… – »Maguk eszik meg…« –
mondja a hadnagy, és nevet.
Ebben a »magukban«-ban nőtt fel
egy gyermek, s kapott egy néptöredék
létet és – nevet.”

A csehszlovák–magyar határon gyakran szöktek át a kisebbségben maradt szlovákiai magyarok, ezeket sem a csehszlovák, sem a magyar határvédelem nem tűrte meg. A kamasz fiú számára az elidegenedés a magázó forma által is jelen van, itt kétszeres elidegenítő hatásról van szó, hiszen a tizenöt éves lírai beszélő számára a magázó forma a gyermekkor definitív végét jelöli, illetve a magyarországi határőr idegenként jelöli meg a szlovákiai magyarságot.29 A versnek ebben a szakaszában beteljesedik az egyéni identitás és a kollektív identitás teljes összefonódása és átalakulása: már nem magyarországi, magyar nemzeti mivoltát is megkérdőjelezik, a szlovákiai magyar lét egyfajta harmadik közösségként determinálódik. A szlovákiai magyar kamasz számára már nem egyértelmű a nemzeti hovatartozása.

A Fejezetek egy kisebbségtörténelemből című vers több értelemben is közéleti, sőt a kisebbségi tényező is több jelentéstartalmat kölcsönöz az alkotásnak. Érdekes a tér kontextusainak elrendeződése, ahogy a szülői háztól az ismeretlen tájon keresztül és a kitelepítés terén át eljut a határig: ez a határ nemcsak földrajzi értelemben jelentős, hanem a szlovákiai magyar határhelyzetét is determinálja. Az egyén identitása (a síró kisgyermek, a katona báty, a vonaton érkező kitelepített személyek, a vakációra igyekvő kisdiák) egyenlővé válik a közösség identitásával, amely több szempontból is ellehetetlenített helyzetbe kerül, „a sehova sem tartozás, a kitaszítottság, a kizárás két oldalról kényszeríti ki az egyéni és közösségi lét újraértelmezését, újbóli megfogalmazását.”30 Tőzsér Árpád verse több aspektusból is közéletiként értelmezhető, de itt jól látható és értelmezhető, hogy a kisebbségi közéleti versek nem biztos, hogy más közösségek számára is ugyanazzal a jelentéstartalommal bírnak. A tér, az idő (a vers esetében a történelmi események valós ideje), illetve a kisebbségi kollektív identitás egészen más interpretációs lehetőségeket kínál fel, mint a magyarországi közéleti irodalom, eltérő irodalmi diskurzusokat teremt31, és lehet, hogy más tájegységek olvasóinak teljesen ismeretlen az ilyen típusú kisebbségi határhelyzet, az elidegenedés a szülőföldtől és Magyarországtól egyaránt.

A csehszlovákiai magyar költészet közéleti kontextusainak vizsgálata Zs. Nagy Lajos verseiben

Zs. Nagy Lajos „Cselényi és Tőzsér mellett a hatvanas évek első felében indult generáció harmadik jelentős, de kevésbé ismert képviselője Zs. Nagy Lajos (1935–2005), akinek élőbeszédszerű, a köznyelvre épülő szövegalkotása […] nem a (cseh)szlovák elődökkel és kortársakkal, hanem Kálnoky és Petri eszköztárával mutat rokonságot. A narratív jellegű, fragmentált, az ismétlés és a mellébeszélés poétikáját is működtető szövegek voltaképp a generáció egyik legérdekesebb, legkorszerűbb korpuszát képezik.”32 A dolgozatom témája szempontjából Zs. Nagy Lajos: Csehszlovákiai magyar költő fohásza az Úrhoz című alkotása fontos és megkerülhetetlen. A vers 1969-ben íródott, és lényegesen különbözik a költő korábbi lírájától és magatartásformájától, Csehy Zoltán szerint „Zs. Nagy lényegében csak a Tériszony című kötettel születik meg: a posztromantikus építkezést hirtelen radikális destrukció követi, de nem átlátszó megtagadási gesztusok deklarálása révén, hanem a humor számtalan válfajának kiaknázásával.”33 A versben meghatározó szerepe van a címnek, hiszen megjelöli, hogy ki az, aki fohászkodik, behatárolja a csehszlovák magyar költőt mint szubjektumot, beszélőt. A cím alapján az olvasó azt is gondolhatná, hogy Zs. Nagy Lajos e verse nem sokban különbözik a kollektív líra váteszköltőszerepet hangsúlyozó alkotásaitól, de a vers elolvasása és interpretálása után egyértelművé válik, hogy nemcsak túllép a vallomásos líra magasztos, olykor pátoszos költészetfelfogásán, hanem megközelíti azt a típusú közéletiséget, ami a kortárs közéleti lírára emlékeztet. A megszólított Úrhoz imádkozik a csehszlovák magyar költő, de a vers identitása kollektív, az egész csehszlovák magyar kisebbségre vonatkozik: „Uram, világosítsd meg a mi elménk”. A versben nemcsak az irónia működik („teremts nekünk minisztereket, hóhányókat és zongorahangolókat”), hanem az öniróniát is alkalmazza:

„Tekints parasztjaidra, Uram,
nyakig a földbe dugva, mint a hagyma,
nem teremnek csak száraz szitkokat”.

A földbe dugott hagyma annak a mozgásképtelenségnek a metaforájaként működik, amely a csehszlovákiai magyarok földhöz ragadt, helyzetükön változtatni képtelen attitűdjét jellemzi. Tematikailag közéleti, hiszen a kisebbségi kollektív identitás „maszkja” mögé rejtőzködik a csehszlovák költő.34

A Csehszlovákiai magyar költő fohásza az Úrhoz című vers azért került érdeklődésem középpontjába, és azért fontos megemlíteni a kisebbségi közéleti költészet kapcsán, mivel túllép a népi szürrealizmuson, a regionalizmuson és a szocialista realista költő szerepén, akinek kötelessége feladatközpontú verseket alkotnia: az itt megjelent közéleti mondanivaló főként a kollektív identitás révén tud érvényesülni. Zs. Nagy Lajos a fohász retorikai elemeit alkalmazza, de leszámol a népi romantizmus és szocialista realizmus ideáival és poétikai eszköztárával.

Mind Nagy Csilla, mind Csehy Zoltán tanulmányában Zs. Nagy Lajos vers a förtelmes Kaszálógépről című alkotását is kiemelten fontos műként kezeli, és számomra is fontos viszonyítási pont, mert az itt megjelenő identitás válsága és megsemmisülése fogalmazódik meg a csehszlovákiai magyar költő aspektusán keresztül. Zs. Nagy Lajos bravúros módon olvasztja össze a csehszlovákiai magyar kisebbség és a csehszlovákiai magyar költő egzisztenciális kérdéseit, problémáit, litániaszerű, önéletrajzi formán keresztül láttatja a mindenkori olvasóval. Groteszk módon jeleníti meg saját megsemmisülését, a költői szerepet is öniróniával kezeli:

„nem vigasztal
szívem vesém és álmaim
keserű sörbe borba öltem
nem vigasztal hogy értetek
pöröltem nyögtem és
pörögtem.”

Az interpunkció hiánya rájátszik a monologikus versbeszédre, az egyéni identitást pedig a csehszlovákiai magyar költészet fázisainak fúzióján keresztül szemléljük:

„ő csak jön
ő csak jön a Nagy
és Förtelmes Kaszálógép
jó napot Kaszálógép
nem látod hogy itt van
a csemadok
a csehszlovákiai magyar
költészet
azt mondja nem látja.”

Ezután a beszélő önmaga felé irányítja a Förtelmes Kaszálógépet:

„és csak jön és jön
nem látod te Förtelmes
Kaszálógép
itt van zsénagy
a legesleginkább ajnározódott
a legeslegebb költő
azt mondja nem látja.”

Önironikus módon fordul tehát a csehszlovákiai magyar líra és önmaga költészete felé, és leépíti, destruálja azt. A kamasz lányokkal való kacérkodás, a női test szépsége a költészet esztétikumainak metaforájaként vonul végig a költeményen:

„elkésett kamaszdal
ez a cici jó cici
csak egy picikét pici
második kamaszdal (szintén megkésett)
mariskával bebújtam egy kazalba
akkor lett az eszem így elszalasztva
és a harmadik
nem bánnám én már ha hajnal hasadna
verset írnék alabástrom hasadra” […]

„minek jön
nem látod te kaszálógép
te fertelem
milyen szépek a lányok
milyen szép
milyen szép
pajzán gyűrődések vannak
a lábuk között
és azóta már cicijük
is megnőtt”.

A költő Csehy Zoltán szerint „groteszk módon reflektál a csehszlovákiai magyar irodalom esztétikai kritériumrendszerként való felfogásának komikus csődjére”36; Nagy Csilla pedig úgy véli, „a kisebbségi író »író-mivolta« a rendszerek közötti elhelyezkedés feltétele, ahogy a kisebbségi lét tétje is (a hétköznapokban) bizonyos mértékig a rendszerekhez való viszonyulással, a pozíció megtalálásával függ össze.”37

A tér és közéletiség kontextusai Hizsnyai Zoltán költészetében

Hizsnyai Zoltán versnyelvének sokszínűsége, posztmodern technikái nyomon követhetőek azon verseiben is, amelyekben a közéletiség is tetten érhető, mint pl. Zuecca című alkotásában, amely az 1994-es A stigma krátere38 című verseskötetben kapott helyet. A megjelenő tér a gömöri táj, ezt járja be a szubjektum, érezhető a személyes kötődés, de egyértelműen a posztmodern hatás is nyomon követhető, nyelvjátékokkal és játékos alliterációkkal:

„Gesztenyét gusztálni Gesztetén
bohó bakot borotválni Cakón
Velkenyén hab hajú sert serény
garatra vetve fulladozni mohón.”

Az első négy-öt versszakban összesen tíz gömöri helységnév található, ezeket járja be a vers szubjektuma, és mindegyikhez különböző közéleti vagy egyéb tevékenységeket is fűz, amelyek az adott tájegység lakosai számára mindennaposak voltak, pl. a mulatságok, a gömöri vidék borkultusza:

„Bordalt nógatni torkodból Beretkén,
kortyolva forró borzzsírral nedűt”.

A versben végig fenntartja a hasonló magánhangzók egyezését a strófákon belül, csakúgy, mint a sok sorvégi vagy akár a sorok belsejében található rímet:

„Keregedén kese gebén hetykén,
Vályban sárban sarkantyúzni seprűd.”

A közéletiség a negyedik versszakban a szakmák mind identitásszervező faktorok konfrontációján keresztül jelenik meg, ahol a „korlátolt prókátor” mint szószóló, közbenjáró személy egyfajta politikai szegmense az adott közösségnek, míg a költőt és munkásságát őrizni, óvni és gondozni kell:

„Korláton korlátolt prókátort
nyegle nyelvét nyalogatni lőccsel,
a költőt, kit nyakunkba varrt Zádor,
preparálni isteni kenőccsel.”

Hizsnyai a lábjegyzetben megjelöli, hogy Bettes Istvánra, zádorházai születésű koszorús költőbarátjára utalnak a sorok. A következő versszakban szülőfaluját, Rimaszécset jellemzi Hizsnyai, s a közbiztonság közösségen belüli megítélését írja le:

„Rimaszécsen (régiesen: ’Szétsen’)
rima szerecsenek megfújják a ’kakast’,
jobb, ha minden holdvilágos éjjel
pehelydunnád alatt virrasztod a ’ravaszt’.”

Az utolsó két versszakban a költő halmozza az emberi testrészek és érzékszervek motívumait,
a test biológiai funkcióinak segítségével festi le a vidéket, az emberi szellem és test alkotóelemei
egybeolvadnak a tájjal, aktív szegmensei a szülőföldnek:

„Erek türemlenek, mint a vastagbelek,
a trágyalé leszelt emberfület himbál,
erjedt cefre szaga száll a falvak felett,
ámde mégis-mégis a szépérzék diktál:
van, ki emberhúsból farag, s kinek gyönyört
okoz, ha mankóval lilára ver bénát –
senki se mondja hát, hogy a kies Gömör
nem tartja nagy becsben a jeles verbénát!”

Poétikai szinten ez az alkotás posztmodern eszközöket alkalmaz, de tematikailag közéletinek tekinthető az általam felállított szempontrendszerben. A tér, amelyet bejár, a szlovákiai Gömör tájegysége, ez teszi specifikussá ezt a verset. A közösségi identitás is meghatározó tényezőként van jelen, hiszen a mindennapi közösségi tevékenységeket részletezi, amelyek a közösség életét meghatározzák.

A kisebbségi és kollektív identitás Ardamica Zorán verseiben

A kisebbségi irodalomban a kollektív identitás megjelenése nemcsak a történelmi múlt eseményei által van jelen, illetve válik kérdésessé, hanem a fogalom definiálhatósága is problematikus részterületét képzi a közéletiség jelenlétének. Ardamica Zorán Jiran Morrica álnéven írott eljöttek39 című versében a versbeszélő önreflexiója a következőképpen jelenik meg: „de te te civilizált rockzenei izé te szlovákiai magyar izé”. A kollektív identitás megjelenése tudatos döntés eredménye, de ebben és hasonló esetekben az egyén nem tudja, vagy nem akarja tudatosan eldönteni, hogy esetében milyen kollektív identitáskép működőképes. Egyik legerőteljesebb versea 2005-ös Heterotexxxtualitás című kötetében helyet kapó úszunk a nagy magyar takonyban40 című alkotása, amely párhuzamba állítható Térey János Magyar közöny című versével, bár Ardamica verse a kisebbségi kontextusok által más értelmet nyer. Részletes elemzés nélkül azt mondhatjuk, hogy a két mű legmarkánsabb tematikus különbsége a nemzethez való hozzáállás, mert bár a Térey- vers hangulata is kevésbé rezignált, hangvétele szigorúbb, Ardamica Zorán versének a magyar közösséghez intézett, már-már kiábrándult, sérelemmel teli hangja már nem vallja magát az egész részének:

„úszunk a nagy magyar takonyban
»kortárs patkányok között«
én és magyarság-emlékem” […]

„szánkból politika bűze
úszunk dinnyehéj után
nagy takony kivet magából
hullámzunk valami hamis Dunán”

Még ennél is kiábrándultabb és reményvesztettebb a küszöbön túl41 című vers, amely szlovákiai magyar önvallomásként is értelmezhető a benne megfogalmazódó, a kisebbségi, szlovákiai magyarokat érintő kérdései által. A versben megszólaló alany számára már nem könnyű és nem is egyszerű magyarnak lenni, a ragaszkodás már-már kényszer:

„engem a magyarságom juttatott ide
magyarságom küszöbére
a határra
amit sosem éreztem azelőtt
ezután már sosem lehetek
szabadon magyar
csak kényszermagyar
aki becsületből nem adja fel
becsületből a küszöbön túl
önmagam küszöbén túl”.

A szlovákiai magyar irodalomban a közéletiség kontextusai leginkább a kollektív identitástudat, az anyanyelv és kultúra kérdéseit, a történelmi múltat érintik, de a kisebbségi magyar irodalom a jövőt illetően is különböző perspektívákat vázol fel. A szlovákiai magyar közéleti költészetről elmondható, hogy a közéletiségre mint társadalmi jelenségre, illetve az egyéni és közösségi identitástudatra koncentrál, figyelembe véve a szlovákiai magyar irodalom, történelem, politika és nyelv kontextusait.

A közéletiség Szászi Zoltán Belenéz című verseskötetében

Szászi Zoltán 2014-ben megjelent Belenéz42 című verseskötete harmincegy verset tartalmaz, és bár a szerző nem rendezte ciklusokba műveit, a versekben visszatérő motívumok, toposzok, témák és retorikai alakzatok (vagy azok hiánya) akaratlanul is rendezik Szászi Zoltán alkotásait. A kötetcím beszédes, valóban önmagába „belenéz” a költő, a versekben megszólaló szubjektum az őszinteség retorikai szólamán keresztül beszél életről, halálról, betegségről és emlékekről. A kortárs irodalmi diskurzusban üdítő, ahogy kitárul az olvasó előtt a költő, és talán ez az oka annak, hogy Szászi Zoltán legutóbbi verseskötete mélyebben megérint, mint elsőre gondolnánk.

A versek többségében hiányzik a központozás, de ez nem kölcsönöz monoton jelleget a műveknek, viszont helyenként nehézkéssé válik a gondolatok összekapcsolása és értelmezése. Ennek kompenzálása érdekében Szászi strófákba szerkeszti verseit, vagyis az olvasó nem egy egybefüggő vagy monoton gondolatáradattal birkózik meg.

Az önmegtapasztalás, a test és lélek/szellem határainak összeolvadása és differenciálódása több versben megjelenik, de szintén nagyon izgalmas csoportot alkotnak azon művek, amelyekben a költő egy másik költő vagy művész felé fejezi ki tiszteletét. Ezek a megemlékezések különböző módon történnek, a legkifejezőbbek azok, ahol rájátszik egy adott alkotásra. Elsősorban az Európai utas – Parafrázis Pilinszkyre című verset célszerű említeni, amely Pilinszky János Francia fogoly című versének átirataként funkcionál. A Pilinszky-versre való rájátszás igazi posztmodern játék, amely felidézi az eredeti vers elrendezését, illetve hasonló vagy párhuzamos lexikai kifejezőeszközöket alkalmaz, sőt szintaktikai szinten is rokonítható a két vers. Az allúzió viszont szemantikai szinten más jelentést hordoz, a tér- és az időkontextusok egyértelműen egy kortárs, hétköznapi szituáció képét bontják ki a mindenkori olvasó előtt. Szászi verse amellett, hogy allúzió, mégis különálló, teljes értékű alkotás, méghozzá az előhívott pozsonyi helyszín és a 21. századi idő kontextusa okán, amely egy sajátos kollektív identitásképletet hív elő. A vers közéletisége természetesen nemcsak a tér, idő, illetve identitás kontextusai által körvonalazódik, hanem tematikai szinten is életbe lép azáltal, hogy a „francia csaj” felsőbbrendűségét szembeállítja az emlékezés által előhívott kisebbségi érzéssel:

„Mit tudhatunk szabadságról, örömről,
mi, a többi utas, ki a vonatról lemaradt,
hódoltunk bambán az igéző testnek,
ki pirosat habzsolt, magát a tavaszt.”

Kisebbségi és közéleti kortárs vers ez, amely a kötet egyik legbátrabb és legegyedibb szólamú verse. Hasonlóképpen izgalmas alkotás az Egyezerrel tartozol – hatuma poéta imádsága című vers, amelyet Zs. Nagy Lajos és méltán elhíresült alkotása, a Csehszlovákiai magyar költő fohásza az Úrhoz című vers ihletett. Ebben a versben nem teljes mértékű az allúzió, csak felhasznál sorokat, strófákat Zs. Nagy Lajos verséből, viszont megjelenik a szlovákiai magyar költők közti párhuzam, a személyes kontaktus és viszony emlékei, bensőséges hangnem által. Szászi versében a költészet mint foglalkozás reprezentálódik, az ebből fakadó mindennapi megélhetésbeli problémákra is reflektál, vagy hogy mennyire elvesztette presztízsét a költői szerep és az írás:

„helyette jól jönne néhány szakmai díj
lehetőleg pénzdíjas
meg egy arany Parker
bár azzal az lenne a hiba
egy hónap múlva menne a zaciba”.

Erről a műről is elmondható, hogy benne a közéleti kontextus és a kisebbségi identitás is működésbe lép, amelyre legnyilvánvalóbban talán a hatuma jelző utal, a „határon túli magyar” rövidítése által. A kötet darabjai közt találunk sok hasonló témát, motívumot, retorikai megoldást, egyszerre magyar és szlovákiai magyar, a kötet verseiben az egyéni és közösségi identitás is képes működésbe lépni. Személyes, mert a versek szubjektumai belülről igyekeznek feltérképezni az identitás integritását vagy annak válságát, testi és szellemi megtapasztalhatóságát. A személyes emlékek, barátságok, vélemények és kapcsolatok jelenléte nem változtatja Szászi Zoltán verseskötetét lírai önéletrajzzá, de éppen a felsorolt elemek által képes bensőséges kapcsolatot kiépíteni a mindenkori olvasóval. A kisebbségi magyar identitás (kollektív identitás) közéleti tematikai szinten valósul meg, hiszen a közéletiség térben és időben is kötött, bizonyos versek más jelentést hordoznak a szlovákiai magyar olvasók számára, vagy csak a szlovákiai magyar befogadó számára telítődnek (többlet)jelentéssel.

*

A közéletiség a szlovákiai magyar irodalomban több módon is vizsgálható, de az általam értelmezett versek alapján elmondható, hogy a kisebbségi identitás megjelenései sok esetben elkülönítik ezeket a verseket az egyetemes magyar (magyarországi, erdélyi magyar stb.) közéleti versektől. A tér-, idő- és identitáskontextusok és leginkább a szlovákiai magyar történelmi sors által különböznek. A vizsgált alkotásokban főként szlovákiai magyarok lakta régiók jelennek meg: ezek a régiók jelentik a versben megjelenő identitás számára a szülőföldet, és ez – ahogy a fentiek alapján jól látszik – speciális eleme a vizsgált verseknek, miként a kisebbségi dilemmák színrevitele is.

—

1 Alabán Ferenc, Az emancipált kontextus, Dunaszerdahely, Nap Kiadó, 2010.
2 Uo. 14.
3 Uo. 15.
4 Uo. 28.
5 Assmann, Jan, A kulturális emlékezet, Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 1999, 137.
6 Németh Zoltán, Az életmű mint irodalomtörténet, Pozsony, Kalligram, 2011, 44–55.
7 Tőzsér Árpád, Cselényi László = A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–1995, szerk. Fónod Zoltán, Pozsony, Madách–Posonium, 1997, 56.
8 Vö. Mizser Attila, „a fa még ott nyújtózkodott a fában”: A mittelszolipszizmus terei = A mittelszolipszizmus terei, szerk. Csehy Zoltán, Dunaszerdahely, Media Nova M, 83–87.; Németh, i. m., 49.
9 Domonkos Mátyás, A kritikus költő = Tőzsér Árpád, A homokóra nyakában, Irodalmi kritikák, esszék 1963–1996, Dunaszerdahely, Nap Kiadó, 1997, 5–17.
10 Uo. 5.
11 Németh, i. m., 56–82.
12 Ld. Nagy Csilla, „Szétritkult éppen megkötött Énem”: Nyelv és identitás Tőzsér Árpád költészetében: a Csatavirág és a Fél nóta verseiről = Uő, Átkötések, Dunaszerdahely, Nap-Media Nova M, 2016, 7–14.
13 Uo. 57.
14 Fónod Zoltán, Tőzsér Árpád költészete (1). Irodalmi Szemle Online, 2008. január 20. http://www.irodalmiszemle.bici.sk/lapszamok/2007/2007-oktober/1288-fonod-zoltan-tzser-arpad-koelteszete-1
15 Németh, i. m., 59.
16 Pécsi Györgyi, Tőzsér Árpád, Pozsony, Kalligram, 1995, 42.
17 Domonkos, i. m., 13.
18 Németh, i. m., 60.
19 Uo. 61.
20 Vö. Mizser, i. m., 83–87.
21 Uo. 64–69.
22 Tőzsér Árpád, Fejezetek egy kisebbségtörténelemből című verse az Irodalmi Szemle 1971/9. számában jelent meg először, és különbözik az 1985-ös, Körök című kötetében megjelent változattól. Az elemzésben az eredeti verset vizsgálom. http://library.hungaricana. hu/hu/view/ SOMORJA_ jelenlet/?pg=279&layout=s
23 Németh, i. m., 72.
24 Foucault, Michel, Eltérő terek = Uő, Nyelv a végtelenhez, ford. Sutyák Tibor. Debrecen, Latin betűk, 2000, 150.
25 Uo. 151.
26 Uo. 151.
27 Pomogáts Béla, Kisebbségi sors és emberi egyetemesség: Tőzsér Árpád publicisztikája = Tőzsér Árpád, Csuang-ce és a pillangó, Dunaszerdahely, Nap Kiadó, 1998, 8.
28 Németh, i. m., 70.
29 Uo. 72.
30 Uo. 73.
31 Ld. erről bővebben: Mizser Attila, Devizaárfolyamok: Paradigmák, váltások a (szlovákiai) magyar irodalomban = Uő, Lapos vidék, 85–97.; Mizser Attila: A diskurzus rendje ma = Uő, Lapos vidék, 81–84.
32 Nagy Csilla, „Kérem az előleget!”: A megélhetés mintázatai Zs. Nagy Lajos költészetében, Híd, 2016, 7, 146.
33 Csehy Zoltán: Nekünk nyolc?, Irodalmi Szemle Online, 2008 = http://www.irodalmiszemle.bici.sk/ lapszamok/2008/2008-szeptember/332-csehy-zoltanneskuenk-nyolc
34 Uo.
35 Uo.
36 Uo.
37 Nagy, „Kérem az előleget!”…, 148.
38 Hizsnyai Zoltán, A stigma krátere, Pozsony, Kalligram, 1994.
39 [Ardamica Zorán] Moricca, Jiran, eljöttek = Uő, Bőre kétezer, Dunaszerdahely, Nap Kiadó, 2013, 7.
40 Ardamica Zorán, úszunk a nagy magyar takonyban = Uő, Heterotexxxtualitás, Dunaszerdahely, Nap Kiadó, 2005, 70.
41 Ardamica Zorán, küszöbön túl = Uő, Heterotexxxtualitás, 72.
42 Szászi Zoltán, Belenéz, Pozsony, Kalligram, 2014.