Ladányi István: „…valamilyen »közép-európai poétika«”?

Történelemreprezentációk és identitáskérdések kortárs közép-európai regényekben (Danilo Kiš, Dragan Velikić, Nedjeljko Fabrio, Olga Tokarczuk)

Danilo Kiš számos alkalommal foglalkozott a közép-európaiság problémájával, hogy létezőként, eszményként, netán „Európa utáni nosztalgiaként”1 lehetne-e azonosítani. Többször megfogalmazta kételyeit a Monarchia széthullása utáni térség mibenlétéről – ő egyértelműen ezzel a posztmonarchikus térséggel azonosítja az imaginárius s ugyanakkor kétségbevont Közép-Európát –, megállapítja, „hogy manapság valamiféle egységet látni ebben a kiterjedt és heterogén térségben, e megannyi nemzeti kultúra és nyelv között, jószerével bizonyos egyszerűsítés: a különbségek elhanyagolásának, illetve a közös vonások hangsúlyozásának eredménye”.2

Engem nem az foglalkoztat, hogy van-e Közép-Európa: úgy látom egyébként, hogy akár a különféle negatív, akár a pozitív állításokkal létesítjük Közép-Európát a mentális térképünkön – vagyis képzetként, nem pontosan körülhatárolt identitással rendelkező térként és fogalomként van, annyiban van, amennyiben foglalkozunk vele, zavarként, tisztázatlanságként, más, körülhatároltabb földrajzi-politikai egységek, kulturális azonosságok elégtelenségeként, hiányként, valamilyen hiányból fakadó igényként létezik. Használhatónak látom itt Danilo Kiš megfogalmazását az „Európa utáni nosztalgiáról” a vizsgált térségben, ő Vajda György Mihályra hivatkozik, a „virtuális Európába” való legitim betagozódás igényét említve,3 mindezt persze még az 1970-es és 1980-as években, ugyanakkor erősebb entitásként és az európai hagyomány részeként mutatva fel a közép-európainak nevezett térség egyes nemzeti irodalmait, idézve Vajda György Mihály következő mondatát is: „A magyar költészet nem nyomon követte Európát, hanem az egyetemes európai hagyomány része volt”.4

Sokkal inkább az egyes alkotói poétikák, még inkább az egyes művek érdekelnek, mert az elvontabb konstrukcióknál, általánosításoknál elveszhet az, ami miatt olvasunk: a mű egyedi azonossága. Ugyanakkor Kiš fölvetése nyomán a közép-európai poétikáról – de nem feltétlenül ugyanazon a nyomon – látok olyan párhuzamosságokat az utóbbi évtizedek közép-európai regényeiben, amelyek egy közép-európai poétikai vázlat fölskicceléséhez adalékkal szolgálhatnak – a földrajzi és életrajzi tényeken, sőt a tematikus jellemzőkön túl. Egyes szerzőket és műveket vizsgálva amellett szeretnék érvelni, hogy van Közép-Európa, feltéve, ha figyelmünkkel meg a beszédünkkel létesítjük. Közép-Európa az irodalomban akkor van, ha az irodalom igényt tart rá.

Danilo Kiš a közép-európai poétika kapcsán, így, egyes számban használva a fogalmat, azt a kérdést föltéve, hogy „milyen mellékzönge, miféle vibráció az, amely egy művet ennek a poétikának a mágneses terébe helyez?”, a következő felsorolással él: „Mindenekelőtt a kultúra immanens jelenléte, megannyi allúzió, reminiszcencia az egyetemes európai örökségből vett citátumok alakjában, a mű tudata, amely azonban mit sem von le spontaneitásából, az ironikus pátosz és a lírai kitérők légies egyensúlya. Ez nem sok. Ez minden.”5 Ehhez kívánok tenni némi kiegészítést.

Ha a közelmúlt közép-európai regénypoétikáit kutatjuk, kiemelkedő helyet kell biztosítanunk a történelem problémájának, annak, hogyan nyúl a regény az elmúlt időhöz, az elmúlt időnek a közösség kulturális tereiben, a történettudományban, a közösségi emlékezetben, a politikában már megformált alakzataihoz. Hogyan termékenyült meg a Linda Hutcheon által historiográfiai metafikciónak6 nevezett regényirányzat a közép-európai térségben, és vált a történelmi regény a kortárs és közel kortárs változatokban olyan domináns regénytípussá, amivel nemcsak az irodalomkritika és irodalomtörténet, hanem a történettudomány, a történetelmélet, a filozófia és más tudományágak is foglalkoznak.

De fogalmazhatok úgy is, hogy a Köztes-Európának is nevezett tágabb közép-európai térség, a Baltikumot is beleértve, vagyis a poszt-monarchiás térségen túl Kelet-Európa további posztszovjet térségeit is figyelembe véve, a tranzíciós irodalmi gyakorlataiban hogyan fordult a történelem értelmének problémájához, a térségi azonossághoz és időbeli körülhatárolásokhoz kapcsolódó kognitív konstrukciók elévülésének, fölszámolódásának kérdéséhez, és a nemzeti múltról szóló ideologikus fikciós narráció mellett hogyan nyitotta meg a múlt elmúltságának vagy jelenvalóságának, a kollektív és a személyes identitás egységességének vagy szétszakadozottságának, az elbeszélésben folyamatosan létesülő azonosságnak, a történelmi traumák diskurzusának, a személyes és a közösségi emlékezet érvényességének s egyáltalán mindezek elbeszélhetőségének problémaköreit, és a fikciós narráció diskurzusában hogyan teszi ezeket újra és újra élő kérdésekké.

Nem tematikus kérdések ezek tehát, hanem az elbeszélésmódot érintők, amelyek az aktuálisan hiteles elbeszélői megszólalás, az érvényes színrevitel problémájára reflektálnak, az elbeszélői eljárások használatában egymással is párbeszédben lévő művekkel. Gondoljunk Mészöly Miklós, Márton László, Esterházy Péter, Darvasi László, Rakovszky Zsuzsa, Tompa Andrea, Láng Zsolt, Péterfy Gergely; Ivan Slamnig, Nedjeljko Fabrio, Miljenko Jergović, Daša Drndić, Irena Vrkljan, Dubravka Ugrešić; Mirko Kovač, Danilo Kiš, Dragan Velikić, David Albahari, Milorad Pavić, Svetislav Basara, Drago Jančar, Ștefan Bănulescu, Olga Tokarczuk, Sofi Oksanen és a többiek történelmi tárgyú regényeire, valójában az osztrák Christoph Ransmayrt is ide sorolnám, vagyis a felsorolt és fel nem sorolt szerzők történelmi tárgyú regényeire, s egyúttal arra, mennyire elégtelen ez a „történelmi tárgyú regény” meghatározás a műveikre. Természetesen nem szeretném egyneműsíteni a felsorolt szerzők műveit, hiszen Márton László Jacob Wunschwitz igaz története című regénye és Tompa Andrea Omertája között rendkívül nagy regénypoétikai különbségek vannak, mint ahogy időben is két évtized választja el őket.

Előre kell bocsátanom azt is, hogy azok az elbeszélői eljárások, tér- és időkezelés, elbeszélői auto- és metareflexiók, amelyek alapján ezt a sokféleséget összekapcsolom, nem csupán a közép-európai térségre jellemzők, sőt nemcsak a különféle tranzíciós folyamatokban lévő térségek elbeszélőirodalmára, hanem a kortárs elbeszélő világirodalomban is aktuálisak. Az az intenzitás, aktualizálás, robbanásszerű elterjedés viszont szembetűnő, ami a historiográfiai metafikcióval és a történelmi tárgyú elbeszélés más változataival történt ebben a térségben, amelyek révén a tranzíciós folyamatok értéséhez, feldolgozásához, mentális elhelyezéséhez is hozzájárultak. Jorge Luis Borges, John Fowles, Julien Barnes vagy Umberto Eco hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekbeli elbeszéléskísérletei sürgető kérdésföltevések diszkurzív terét indukálták a közép-európai térség irodalmaiban. Sőt a szerb Danilo Kiš vagy a horvát Ivan Slamnig például Fowlesszal egyidejűleg, Barnes-t vagy Ecót igencsak megelőzve kezdtek kísérletezni a később posztmodernnek nevezett fikciós eljárásokkal a múlttal foglalkozó elbeszélő szövegeikben.

Danilo Kiš elbeszélőművészetében voltaképpen az irodalom lehetőségeire, értelmére kérdez rá – vagyis bizonyos szempontból az irodalmi elbeszélés kudarcára mutat rá – az az elbeszélésmód, amellyel az ún. önéletrajzi trilógia regényeinek vagy A holtak enciklopédiája elbeszéléseinek elbeszélője színre viszi történeteit. Betöltheti-e az elbeszélés a hiányok terét, rekonstruálja-e az elbeszélés az elmúltakat, életre kelti-e mindazt, ami elporladt? Danilo Kiš nem fikciós reprezentációs eljárásokat hoz játékba, magán- és hivatalos dokumentumokat beszéltet, a helyszíni szemle, a vallatás tényfeltáró szerkezetét mozgósítja, működteti a vallomás személyes beszédmódját, s közben elbeszélői folyamatosan reflektálnak a reprezentációs eszközökre, arra, hogy az időben minden, ami átörökítődik, értelmezést kívánó jellé válik, hordozva/rejtve értelmezési hagyományait – és jelként a reprezentáció tárgyának hiányát jelzi elsősorban.

A Korai bánat kötet A rét, ősszel című fejezetében az előző nap még a réten táborozó cirkusz nyomait körbejáró kisfiú utólag, a kihűlt nyomokból képezi meg az előző nap eseményeit, a letaposott fűből, a porond kör alakú nyomából, a hosszan sorolt hulladékokból, a lovak patájának nyomaiból, az ürülékből idézi meg a cirkusz csodáját, továbbá a sátort tartó oszlop helyét még őrző lyukból, nem feledkezve meg arról, hogy a tavalyi oszlop helye már behegedt, mint a seb, sőt annál is nyomtalanabbul tűnt el, betemette a föld, benőtte a fű és a gaz. Ezek a jelek is elsősorban a megidézendőnek a hiányát és a megidéző jelek hiányosságait, voltaképpen jelentéktelenségét jelentik.

A totális reprezentáció igényének és lehetetlenségének a szimbóluma a kiši életműben a (vasúti menetrendet szerkesztő életrajzi apa mintájára) a fikciós művekben színre vitt apa által összeállítani kívánt vasúti menetrend és bedekker, amely nemcsak a vasútállomásokat és az indulási meg érkezési időpontokat, a csatlakozásokat, a vonatok sorszámát közli, hanem a lexikonok, adattárak és más információs források tömkelegéből összegyűjtve adatokat szolgáltat a vasúthálózat által elérhető helyek mindenféle egyéb vonatkozásairól, a vasút által behálózott világ teljes leképezését megcélozva. A totális reprezentáció igényét jelzi a Kert, hamu kötetben a vasúti menetrendhez a szinte az összes európai nyelven beszerzett szakirodalom a bő két oldalon, betűrendben sorolt szakterületekről az alkímiától a zoogeográfiáig. A Kert, hamu elbeszélője szerint a nyolcszáz kusza kéziratoldalra duzzadt menetrend „fenséges kézirat”, amelyben „együtt volt minden város, minden szárazföld és minden tenger, minden ég, minden égöv és minden délkör”; „apokrif szentírás”, „melyben megismétlődött a teremtés csodája, de amely kiigazított minden isteni igazságtalanságot és emberi gyarlóságot”; „anarchikus és hozzáférhetetlen újszövetség”, amelyben egy új testvériség, egy új vallás magva volt elhintve”; „zseniális panteista és pandémonikus elmélet, mely egyaránt alapult a tudományos vívmányokon, a modern civilizáció és az új kor technikai elvein meg a földkéreg és az óceánok természetes adottságain, s ugyanakkor összhangot próbált teremteni az új materialista tanok és a középkori okkult tudományok között”; „az új vallásnak s az új világlátásnak (…) a summája”, „új kozmogónia” és „társadalmi szerződés”.7

Ugyancsak a világ teljes és valamiképpen szó szerinti reprezentációjának, folyamatos helyreállításának, az elmúltak tartós jelenlétének sürgető igényét és kudarcát viszi színre A holtak enciklopédiája története is a borgesi ihletésű totális könyvtárról, benne egyetlen kiadvány, A holtak enciklopédiája folyamatosan bővülő könyveivel, amelyekben minden egykor volt névtelen ember teljes élete megőrződött egy mindent elérő ügynökhálózat és totális dokumentációs mechanizmus révén, valami olyan teljességben, mint amilyen részletességgel kikalapálja a mindenséget Héphaisztosz a maga élő mozgásában és mindenféle viszonylataiban Akhilleusz pajzsán. A teljes Danilo Kiš-i életmű megközelíthető e felől a problematika felől, alátámasztva Kišnek az írásról, elbeszélésről írt esszéivel, a számára fontos szerzőkről írt szövegeivel. Ahogy a Gabi Gleischmannal folytatott beszélgetésben fogalmaz: „az volna az eszményi és a legérdekesebb életrajz, amely minden korok minden emberének életrajzát tartalmazná”.8

A múltat kisajátító elbeszélésmódok ellenében, a történelem értelmével kapcsolatos kételyeket is érvényesítő narrációval alkotta meg Nedjeljko Fabrio horvát író fiumei trilógiáját, a magyarul a Város az Adrián, a Bereniké fürtje, illetve Triemeron címmel megjelent regényeit.9 Kifejezetten közép-európai térként hozza létre regényeiben azegykori Fiumét, Horvátországot pedig az itáliai, az osztrák-magyar és a délszláv meg-határozottságaival folyamatosan küzdő, az ezek közötti egyensúlyt ritkán megtaláló térségként viszi színre, ahol a saját egyéni és családi életek folyamatosan áldozatul esnek a haza oltárán, de a saját sorsukat kereső-alakító hétköznapi emberek az őket meghaladó erők, az idők változásait jelző nagy narratívák ütközéseiben próbálnak meg túlélni, saját történetté alakítani, a nagy narratíváktól visszavenni az életüket. „Az egymásra következő generációk férfi tagjai – Bartuo, Menego, Ivan, Ecije és Andrej – sorra megpróbálják megvívni a küzdelmet a »honi történelem angyalával«”,10 de sorra elbuknak, nem látják át, hogy egymásnak is ellenszegülő nemzedékeik sora mindig csak aktuális tévképzetek hordozói. A történelem mint tanítómester rendre kudarcot vall, az újabb nemzedékek új helyzetekben és formákban, de elkövetik az elődök hibáit, amikor a „történelem angyalának” szolgálatába szegődnek. Az így színre vitt történetek, paradox módon, önmaguk „tanulságos” voltát is iróniával kezelik. Fabrio az erőknek, akaratoknak, szándékoknak, vágyaknak a sokféleségét juttatja szerephez, megértő és ugyanakkor a múltból örökölt értelmeket az elbeszélésmód által, a cselekményszövésben felfüggesztő iróniával.

Fabrio 1981-ben befejezett, de megjelenésére 1985-ig váró regénye, a Város az Adrián az 1822-ben Fiuméba hajózó Carlo történetével kezdődik, és követi a család sorsát egészen az 1950-es évek elejének olasz–jugoszláv szembenállásáig, a trieszti válságig. A történelmi regény hagyománya (és dekonstrukciója) mellett a családtörténeti regény narratív hagyományát is használó (és kikezdő) regény az egymást követő nemzedékekben a nemzeti identitások formálódását, átalakulását is színre viszi, a nagy narratívák behatolását a mikroközösségek életébe, és ott folytatott kényszerítő, számonkérő, roncsoló aktivitásait. Mindhárom regényre jellemző, hogy az elbeszélt történetekben színre vitt domináns történelmi narratívák mellett, azokkal együtt a hősök számos szólama jut hanghoz. Ezt az 1989-ben megjelent Bereniké fürtje alcíme, a Familienfuge is jelzi, amely nemcsak a családregény hagyományára, hanem a szólamokból építkező zenei műfajra is utal, és a több szólam egymáshoz való viszonyát Krešimir Nemec a historiográfiai metafikció elbeszélői eljárásaival hozza kapcsolatba, „illúziórombolónak” nevezve mindkét regény elbeszélői stratégiáit.11 A harmadik regény, a 2002-ben megjelent Triemeron alcíme is intermediális jellegű, és erősíti a Bereniké fürtjének Bachra történő utalását. A Roman einer kroatischen Passion alcím ugyanakkor a horvát kultúra német komponenseire is ráirányítja a figyelmet, ahogy a Város az Adrián alcíme, a Kronisztérium az olasz összetevő jelzése.12 A harmadik regény alcímébe írt horvát passió a regényben textuálisan is összekapcsolódik Bach Máté-passiójával, amely Krisztus szenvedéstörténetét is számonkérőleg közvetíti. A regény egyik szereplője, Ecije Grimani stockholmi lakása közelében, „ezüstfehér SAAB-jában ülve arra várt, hogy a lámpa zöldre váltson, és egy hengeres hirdetőoszlopon megpillantott egy nagy plakátot: a Máté-passió előadását hirdették.

Matthäuspassion.

»Passió… szenvedés… szenvedély: a gyötrelem és a halál története.«
A mögötte álló kocsi idegesen tülkölt, mert a lámpa zöldre váltott, és a SAAB elállta előtte az utat
de Ecije nem hallotta:
és mi más volt Bartuo élete, Menego élete, Ivan élete, az ő élete, a fia élete, az életek, életek, amelyek az ő életeikhez kapcsolódtak: a házastársak, politikusok, hadvezérek, összeesküvők, államférfiak élete, a folyóvölgyek, homokzátonyok, szigetek, hegyek, erdők, tengeráramlatok, arborétumok, várak, paloták, terek, viskók, sétányok és parkok, szertartási edények, felhők élete, mi más, mint egy maroknyi ember gyötrelmének és halálának története?
(ki ne szerette volna közülük Horvátországot? és sorra mind hamis zászló alá álltak érte)” – Ecije Grimani keserűen állapítja meg, hogy ha tehetsége lenne, akkor ő Roman einer kroatischen Passion címmel regényt írna ezekről a zászlókról, mert ennek a maroknyi ember gyötrelmének és halálának története voltaképpen csak annyi értelmet kapott –, „hogy tulajdon helyük a nap alatt Közép-Európa legtávolabbi, Balkán felé eső csücskéből a Kelet-Európához legközelebb eső balkáni csücsök lesz”.13

Következetesen a közép-európai térségbe helyezi elbeszélt történeteit Dragan Velikić
szerb regényíró is, regényeinek hősei rendre a Póla, Belgrád, Budapest, Bécs közötti
vasútvonalakon közlekednek. A Domaszewsky-dosszié című regényének (ahogy több
más könyvének is) színhelye és jelentős részben egyik „főszereplője” Pula, Póla, a horvát,
előtte jugoszláv, korábban olasz, még előbb osztrák-magyar kikötőváros, amelyet
a római időkig visszatekintő múltját mozgósítva használ regénytérként az elbeszélő.

A főhős Adam Vasić az apja halálát követően tér vissza szülővárosába, Pulára, immár külföldről, Belgrádból, hogy lezárja apja hagyatéki ügyeit, vagyis megszüntesse a bankszámláját, illetve hogy részt vegyen a harmincéves érettségi találkozóján. A Domaszewsky-dosszié cselekménye viszonylag szűk térre és a jelen időben négy napra korlátozódik, a múltról szóló beszélgetések és a főhős emlékidézései révén azonban mind a tér, mind az idő jelentős mértékben kitágul, a várostér bekerül a megidézett idők térfelfogásainak, konkrét, határokkal tagolt térképzeteinek kontextusába, jelzésszerűen a római időktől kezdve, határozott kontúrokkal, jelentésekkel telítetten pedig a 20. század történelmi változásaira és térképzeteinek változásaira összpontosítva. Ez alatt a négy nap alatt Adam találkozik egykori iskolatársaival, a gyermekkora terével, és mindezekkel összefüggésben gyermekkora világának az emlékezetében őrzött nyomaival. A hazatérés és a múlt nyomaival való szembesülés koreográfiája indítja el a gondolati reflexiókat és az emlékidézést, amelynek középpontjában Adam Vasić mellett ott van az édesapja, Teodor Vasić, illetve gyerekkori barátai, de a személyekkel azonos jelentőséggel vesznek részt a jelentésképzésben a város emblematikus helyei is. A saját fiatalságra történő emlékezés és az apa ifjúságának a nyomaival való szembesülés a város „ifjúságát” is idézi, azt az új kezdetet, amit az olasz idők után a kiürült város birtokbavétele jelentett az oda beáramló új lakosok, „telepesek” számára. Az üresség, a fehér folt, a jelentések nélküli alakzatok, akárcsak a meg nem valósult tervek, referencia nélküli képzetek láthatóan fontosak a regényben, és az irónia alakzatát aktivizálva lépnek dialógusba a jelentéseiket többször megváltoztató jelekkel.

A város múltjával való felnőttkori és gyermekkori szembesülések révén a regény meghatározó figurája lesz a város egyik korai, 19. századi építésze, Victor von Domaszewsky, aki 1842 és 1852 között élt a városban, és az osztrák hatóság alkalmazásában néhány kikötői raktárépületet építtetett. A kevés konkrét építmény mellett Domaszewsky figurájának létrehozásakor nagyobb súllyal esnek latba a tökéletes kikötőről alkotott víziói, amelyekben összefoglalta mindazokat a tapasztalatokat, amelyeket tanulmányútjain, a világ legjelentősebb kikötőit végigjárva szerzett. Domaszewsky alakjában találkoznak mindazok a jelentések, amelyek a regény más helyein, más jelei kapcsán is megfigyelhetők: a megvalósulatlan lehetőségek gazdagságának a szemlélése, szembeállítva az egyetlen megvalósítással, illetve az összes lehetséges idő egyidejűsége, szembeállítva az egyik reális megélésével.

Pula város az egykor volt életek múzeumaként kerül színre: „Idegen életek nyomai új világot építettek benne. Megszámlálhatatlanok a módozatok, ahogyan a romok maradéka felhasználható. A parti kávézó üvegén át Adam végigjártatja tekintetét a székesegyház magasba nyúló harangtornyán. A kőtömbökön még mindig láthatók a római patríciusok nevei. A tornyot Vespasianus amfiteátrumának köveiből emelték. Az arénából századokon át termeltek ki építőanyagot”.14 Az amfiteátrum ülőhelyeibe vésett személynevek elveszítik egykori jelentésüket, és a székesegyház falán úgy tűnnek fel, akárha donátorok, az építmény céljaira adakozók nevei lennének.

A múlt jelei a város itáliai időszakából származó nyilvános vizeldék is, jellegzetes formájukkal kijelölve az egykori olasz területek határait, ahogy a vasútállomások tipikus épületei jellemzik az egykori Osztrák-Magyar Monarchia által befogott térségeket. Ezek a területek az idők során átfedik egymást, a határok megváltoznak, a területek identitása is olyan változékonynak bizonyul, mint minden más identitás.

„Képtelenség minden területet befogni”,15 kommentálja az elbeszélő a Pulában bekövetkezett változásokat ahhoz a képzethez képest, amely a főhős Adam emlékezetében állt elraktározva. Ebből a szemszögből jut jelentéshez Akhilleusz pajzsának motívuma, amelynek Iliász-beli leírása a regény legfőbb szövegelőzményeként nevesedik. A motívum Adam emlékezetében bukkan fel meghatározó irodalmi élményként gimnazista korából, és egyszerre képviseli a teljes és tökéletes világreprezentáció képzetét és ennek lehetetlenségét. Akhilleusz pajzsa tér-kép, amelynek megvan a centruma és a perifériája, és hangsúlyos jelentéssel bír a pereme is: ami kívül esik a peremén, az nem létezik. Akhilleusz pajzsa a jól berendezett világot modellezi, amely megvéd mindattól az áttekinthetetlen káosztól, amely a pajzs peremén túl helyezkedik el. Adam viszont a saját életében, apja életének számára hozzáférhető és hangsúlyosan nem hozzáférhető tapasztalatain keresztül, illetve a város múltjára vonatkozó kérdéseiben is folyamatosan eljut a berendezett, megjelölt világ pereméig, és azzal szembesül, hogy a meg nem formázott, meg nem jelölt terekben és időkben ugyancsak a jelenig, a sajátnak tudottig érő események zajlottak, amelyek kicsúsztak a megformázott keretek közül. A térmetaforika és az ezekkel létesített identitások a peremen lévő és a rajta kívül eső területekre irányítják az értelmezői figyelmet, illetve az éles határok problematikus, megkérdőjelezhető voltára, az áthelyeződésekre, az újraidentifikációkra és a térbeli jelentések időlegességére és feltételes voltára, a pajzs által kínált, teljesként tételezett világmodell hiányos voltára.

A lengyel Olga Tokarczuk is jellemzően történelmi dimenzióikkal kitágított színterekre állítja regényvilágait. Az Őskor és más idők „a világmindenség közepén” és a semmi peremén álló, Őskornak nevezett kis lengyel falu időinek sokféleségét állítja színre, a mitikus időktől az egyes hősök idejéig, amely idők egymással párhuzamosan, saját időkként léteznek a hősök körül, mindenki hordozza maga körül, viszi magával a maga idejét és terét, amelyek magukat mutatják, egymást tükrözik, és a négy évszak, a négy égtáj és egyéb négyesek terében-idejében mozgó kaleidoszkópot a maga időtlen tekintetével szemléli a falut alapító négy arkangyal.

A regény a 20. századi lengyel történelem kaleidoszkópszerű képét adja, az első világháború kitörésétől a második világháborún át a közelmúltig, a két nagy háború ideje mellett a két diktatórikus rendszer idejét is megjelenítve a település állóvízként létező idejébe beáramló, majd onnan elfolyó idegen időkkel.

A regényben érvényesülő „angyali” perspektíva kioltja a benne megjelenített egyes emberi szempontokat: „Az angyalnak nincs olyasfajta elméje, mint az embernek, nem következtet, nem vélekedik sehogy. Nem logikusan gondolkodik. Némely ember szemében ostobának tűnne. De kezdettől fogva magában hordozza a tudás fájának gyümölcsét, a tiszta tudást, melyet csupán az egyszerű megérzés gazdagíthat. Olyan elme ez, amelyből hiányzik a gondolat és vele együtt – a tévedés és a nyomában járó szorongás; hiányoznak a téves érzékelésből fakadó előítéletek.”16 Ez az angyali perspektíva egymás mellé helyezi az elbeszélésben a látottakat-hallottakat, de felfüggeszti a nagyobb összefüggések megteremtését. Az angyalok ideje, az egyes emberek egymás mellé helyezett ideje mellett az elbeszélés figyelemmel van az állatok, a növények, a tárgyak idejére is, az egyes emberi időkben realizálódó cselekvések mellett párhuzamos idők sokasága létezik, és az egyes idők folyamatosan mozgásban lévő, átrendeződő képet adnak. Ebbe a világba belefér, hogy Florentynka, miután öregasszony korában megőrül, megtanul képekkel kommunikálni a kutyáival és macskáival; hogy Kurt idehozott idegen ideje végül belesimuljon Őskor idejébe, miután kioltja Florentynka idejét; hogy Isten ideje mellett, Izydor idejében egy pillanatra fölmerüljön egy Isten nélkül létező, tehetetlen és magányos világ képzete, amelyben „a természet ritmikus gépezete” és „a történelem dugattyúi és fogaskerekei” működtek, de [m]indehol hideg és szomorúság uralkodott”;17 hogy a félkegyelmű Izydor, már azokban az időkben, amikor elvtársnak szólítják, azzal tegyen szert pénzkeresetre, hogy a nyugati cégeknek küldött, prospektusokat kérő levelei vagy az onnan küldött válaszlevelek bizonyos százaléka eltűnik a német vagy a lengyel postán, és az ezért kapott kártérítései meghaladják a bélyegekbe befektetett összeget; hogy Popielski földbirtokos ideje összeolvadjon egy mitikus Játék idejével, amelyben nyolc világ van; hogy nem elég az élőknek az élet ideje, de a holtaknak is megvan a maguk párhuzamos létező ideje.

Mindez értelemszerűen nem áll össze nagy történelmi narratívává. Őskor vidéke voltaképpen az emberek idejének kiszolgáltatott tér, amelyben az emberek által és az emberek számára aktuális formákat nyer az idő, és a 20. századi történelmi események ismert kronológiája szerint összerendezhető ugyan a faluközösség élete, de az egyes életek nem alakulnak sorssá, a szereplők nem lesznek hősei, csupán elszenvedői a saját életüknek, és a regény elbeszélője megóvja őket attól, hogy idejük történelmi idővé, ők pedig a történelem hőseivé váljanak. Joggal hasonlítja az íróként és szakmai olvasóként is a történelmi regényekben otthonos Márton László Tokarczuk regényét Márquez Száz év magánya és Reymont Parasztokja mellett Ivo Andrić Híd a Drinán című regényéhez,18 amelyben a híd tesz lehetővé egy sajátos perspektívát a körülötte lévő emberi világra, és kivonja az emberi szenvedést azoknak a narratíváknak a bekebelező hatása alól, amelyek ennek a szenvedésnek önmagán túlmutató értelmet adnának. Miképp Márton László is teszi a Jacob Wunschwitz igaz története című regényében, Esterházy Péter a Harmonia caelestisben vagy a horvát Ivan Slamnig a Bátorságunk jobbik fele című regényében.

Amennyiben a Közép-Európában született kortárs vagy közel kortárs regények közös sajátosságait kutatjuk, számolnunk kell a történelmi regény kortárs változataival, azzal a szemlélettel, amely a jelent a múlt komplexitásába ágyazottan viszi színre, a dokumentumok, a történettudományi kutatások által elérhető tudás és a fikció olyan együttélésével az elbeszélés diskurzusában, amely érzékelteti „a dolgok sokaságának érzékeny összekapcsolódását”, és azt, „hogy a történelem folyamatos próbálkozás annak megértésére, ami történt és ami történhetett volna”, ahogy Olga Tokarczuk fogalmaz legújabb, Jakub könyvei című fikciójában, és amit könyve alcímével is érzékeltet: Jakub könyvei avagy nagy utazás hét határon, öt nyelven és három nagy valláson át, nem számítva azokat a kisebbeket, a halottak szerint elbeszélve, a szerzőnő által számos különböző könyvből összegyűjtve, az imagináció által is kibővítve, ami az ember legnagyobb természeti adománya. A bölcseknek emlékezetül,  a hazafiaknak reflexióként, a laikusoknak tanulságként, a melankolikusoknakpedig felvidításukra.19 Jakub Frank rabbinak és követőinek a 18. századi lengyel történelem fikció által létrehozott világába ágyazott története is kaleidoszkópszerű szerkezetben kerül színre, rendhagyó szerkesztési, könyvészeti megoldásaival emlékeztetve azokra a kísérletekre is, amelyeket a történelmi regénnyel a szerb Milorad Pavić vagy Temesi Ferenc szótárregénye, vagy akár Esterházy Péter Harmonia caelestise végzett. A motivikusan fejezetekbe rendezett, az európai könyvészeti hagyományok szerint jobbról balra lapozandó könyv szerkezetének esetleges és egyezményes voltát jelzi, hogy oldalszámozását a legnagyobb számmal kezdi, és a könyv a legalacsonyabb oldalszámmal ér véget, a szerzői jegyzet szerint ezzel megidézi a héber könyveket, ugyanakkor emlékeztet arra is, hogy „minden elrendezés megszokás dolga”. Ez a sajátos, külsődleges rend itt is, akárcsak a szótárregényekben és más rendhagyó szerkesztési megoldások esetében a színre vitt történet esetleges saját rendjével kapcsolatos kételyeket jelez.

A közép-európai térség történelmi regényeinek az utóbbi évtizedekben jellemző részét képezi a kortárs történetelmélet által megfogalmazott, a múlt hozzáférhetőségével és megismerésével kapcsolatos kétely.20 Érvényesnek látom Jiří Kotennak azt a megállapítását, amelyet Vladimír Macura cseh író történelmi tetralógiájáról szóló elemzésében fogalmazott meg: „az európai és a közép-európai irodalom a történelmet érthető módon sokkal »érzékenyebben« kezeli, mint például az amerikai, hiszen Európa és különösen Közép-Európa történelme túlságosan is mozgalmas ahhoz, hogy a történelmi események menetére való rákérdezés elvesztené a fontosságát. Mindez végtére is látható a kortárs közép-európai történelmi regényen, melyet akár metafikciósnak is nevezhetünk. A történelem mindenhol jelen van Közép-Európában, érezzük körülöttünk mindennapos jelenlétét (pl. Daniela Hodrová regényei), jelen van a térben, melyben élünk (pl. Stefan Chwin), cipeljük magunkkal mint örökölt nehezéket, mely apáról fiúra hagyományozódik (Esterházy Péter: Harmonia caelestis), és kiűzni sem lehet a történetekből, melyekben a reális átitatódik a mitikussal (pl. Olga Tokarczuk).”21

—

1 Danilo Kiš, Változatok közép-európai témákra, ford. Borbély János = D. K., Kételyek kora, Pozsony – Újvidék, Kalligram Könyvkiadó – Forum Könyvkiadó, 1994, 157.
2 Uo., 156.
3 Uo., 157.
4 Uo., 159.
5 Uo., 170.
6 Linda Hutcheon, A Poetics of Postmodernism: History, Theory and Fiction, New York–London, Routledge, 1988.
7 Danilo Kiš, Kert, hamu, ford. Ács Károly, Budapest, Európa, 1967, 45–47.
8 Élet, irodalom: Gabi Gleischmann beszélgetése Danilo Kišsel, ford. Borbély János = Danilo Kiš, Kételyek kora, i. m., 13.
9 Nedjeljko Fabrio, Város az Adrián, ford. Csordás Gábor, Pécs, Jelenkor, 1994, 20092; Uő, Bereniké fürtje, Familienfuge, ford. Csordás Gábor, Pécs, Jelenkor, 2004; Uő, Triemeron, Roman einer kroatischen Passion, ford. Csordás Gábor, Pécs, Jelenkor, 2006.
10 Péntek Orsolya: A horvát történelem pokoli angyala, Magyar Nemzet, 2006. szeptember 21., https://mno.hu/grund/a-horvat-tortenelem-pokoli-angyala-497024 (A letöltés ideje: 2019. január 24.)
11 Krešimir Nemec, Historiografska fikcija Nedjeljka Fabrija (Promišljanje povijesti u „jadranskoj duologiji”), Republika, 1996/1–2, 50.
12 A Kronisztérium alcímet Viktor Car Emin horvát író Danuncijada című művéből kölcsönözte, amelyben az olasz „cronaca” (krónika), „storia” (történet) és „isteria” (hisztéria) jelentései aktivizálódnak, egészítik ki és ellenpontozzák egymást. Lásd erről: Krešimir Nemec, Povijest hrvatskog romana od 1945 do 2000, Zagreb, Školska knjiga, 2003, 286.
13 Fabrio, Triemeron, i. m., 349–350.
14 Dragan Velikić, A Domaszewsky-dosszié, ford. Bognár Antal, Budapest, Napkút Kiadó, 2006, 26.
15 Dragan Velikić, Könyvek, városok, ford. Vékás Éva = Híd, 2005/10, 45–46., az idézet helye: 37.
16 Olga Tokarczuk, Őskor és más idők, ford. Körner Gábor, Budapest, L’Harmattan, 2011, 13.
17 Uo., 137.
18 Márton László: Idő, tér, táj [Utószó] = Olga Tokarczuk, Őskor és más idők, i. m., 276.
19 Olga Tokarczuk, Księgi Jakubowe, Krakow, Wydawnictwa Literackiego, 2014.
20 Lásd erről: Thomka Beáta szerk., Narratívák 4. A történelem poétikája, Budapest, Kijárat Kiadó, 2000; Hayden White, A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás = Uő, A történelem terhe, Budapest, Osiris, 1997; Gyáni Gábor, Történelem és regény: a történelmi regény, Tiszatáj, 2004/4, 78–92.; Gyáni Gábor, Relatív történelem, Budapest, Typotex, 2007.
21 Jiří Koten, Historiográfiai metafikció Közép-Európában, ford. Beke Zsolt, Kalligram, 2014/11, http://www.kalligramoz.eu/Kalligram/Archivum/2014/XXIII. -evf.-2014.-november/Historiografiai-metafikcio-Koezep-Europaban (A letöltés időpontja: 2018. november 10.)