Czucz Enikő: Idegen bolygó (kritika)

Czucz Enikő: Idegen bolygó (kritika)

Izsó Zita Éjszakai földet érés című verseskötetéről

 

 

Izsó Zita legújabb, sorban harmadik versgyűjteménye a 2018-as Margó Irodalmi Fesztiválon került bemutatásra. A mindenkori elbeszélő részvétteljes szólamai a szeretet és szeretetlenség, gyengédség és brutalitás minőségeit járják körül, s a trauma közvetlen és közvetett tapasztalatát megrázóan érzéki formában teszik jelenvalóvá a letisztult, plasztikus szóképekkel operáló versnyelv segítségével. A szövegek narrátora túlnyomórészt két pozícióból szólal meg: vagy a veszteséget elszenvedő szerepében folytat egyes szám első személyű elbeszélést, vagy pedig külső szemlélőként − hol tárgyilagos modorban, hol pedig mély együttérzéssel − beszéli el az eseményeket. A felemelkedés és leérkezés fázisainak irányvonalát prezentáló négy ciklus negyvennégy költeményének témái többfelé ágaznak: a gyermekhalál és -betegség, a szeretett személy elvesztése, a háború káosza, otthontalanság, kitaszítottság és félelem tapasztalatát szövegezik meg, egy olyan fájdalmasan tragikus, de szerves és titokzatos rendet állítva elénk, amely csak a teremtett világ sajátja lehet.

A cikluscímekből kiolvasható mozgás iránya (Földközeli magasság, Utazómagasság, Zuhanórepülés, Éjszakai földet érés) azonban nemcsak a repülés fázisait írja le, hanem a veszély és vég közeledtét is jelölheti. Ennek egyik legszembetűnőbb bizonyítéka az első két ciklus fő tematikus irányvonala, amely a háborús traumákhoz a túlélők történetein keresztül közelít. Már az első, Fakír című vers egy privát és veszélyeztetettsége miatt zárt családi mikrovilág megsemmisülését írja le, amelyet az örökös és kényszeres, de belső terekre korlátozódó rendteremtés nem óvhat meg a falakon kívüli káosztól. A szöveg a szó szoros (üvegszilánk) és elvont értelemben (család elvesztése) megemészthetetlen, feldolgozhatatlan dolgok okozta fájdalom nyelv általi kifejezhetetlenségére mutat rá, s ezzel előrevetíti a kommunikációképtelenséget, amely később a kötet által működtetett jelentésháló egyik sarkalatos pontjává lép elő: „Amikor később kérdezték tőle, mi történt, / mintha szilánkokat evett volna / nagyon sokáig nem beszélt.” A szóbeli önkifejezés ellehetetlenülése, illetve a kommunikáció egyoldalúsága a magánélet hétköznapjainak keretében (pl. Szakítószilárdság, A szakadás helye, Csendélet) és a transzcendenssel való kapcsolat esetében (pl. Ivadékaikat a bölcsőszájú halak) egyaránt megjelenik. A mindenható hatalomba vetett hit pillanatnyi megingását a béke és megújulás reménysége oldja fel (Ima az új életért), az Utóéletben pedig a túlélő bűntudatát a tragédia helyszínére való álombeli visszatérés fejezi ki, mely során a lírai én számára az újjáéledő, burjánzásnak indult élővilágba való korporális beépülés teszi érzékelhetővé „a teremtés többszólamú kórusát”.

A kötet terében kifejezésre kerülő határhelyzetek episztemológiai-ontológiai orientációs pontként szolgálnak, amelyhez egy másfajta testtapasztalat, idő- és térérzékelés járul. Az Utóélet, a Csúcsdísz nézőpontját kiegészítő A második halál vagy A pusztulás létigéi már címükkel is jelzik ezt az elmozdulást. A Kőzivatar, mely az Éjszakai földet érés egyik legemlékezetesebb opusza, a terméketlen test és a meg nem született gyermekek halála felett érzett gyász feldolgozásának egy lehetséges, ritualitásban megnyilvánuló módját szólaltatja meg. A természeti mozgásokat és a teremtés korai fázisait idéző metaforák a tiszta, szeplőtelen és bűnöktől érintetlen élet világra hozásának és táplálásának vágyát fejezik ki. S míg az egészséges, potencialitását beteljesíteni képes anyai testnek itt az óceán a hasonlítója, a Belső naprendszerben a korporealitás női tapasztalata a kozmikus rend relációjában kerül kifejezésre; ez az összefüggés pedig visszaidézi a könyv Az angyal válaszol című, Mallász Gitta által lejegyezett spirituális írásból származó mottóját, amelynek sorai az egyén cselekedeteinek közösségi épülést szolgáló lehetőségére irányítják a figyelmet: „Minden lépésetek az űrön át / virágzó szigetté válik, / ahová a többiek lépni tudnak.” A víz és az űr mint a létezés teljességéhez, de ellenkező pólusaihoz tartozó közegek, alapjaiban ugyanazt a termékeny minőséget rejtik magukban: azt az ellentmondásosságában is szubsztanciaként értékelt mélységet, ahonnan az egyén számára földet érésre alkalmas, szilárd talaj emelkedhet. Épp ezért a víz a test születésével, az űr, a kozmosz pedig a halhatatlan lélek végső otthonával asszociálódik, ahol az újraegyesülhet a teremtés egészével: „Azt mondják, / angyallá változott, / az ütközés után / messzire szállt lufijából pedig / a naprendszer tizenharmadik bolygója lett.” (Baleset) Az identitás földi élet befejezése utáni, transzcendensben való feloldódása a mindenkori ember világban való helykeresésére adott válasszá, a tulajdonságok természetben való visszatükröződése pedig a teremtett világ teljességének kifejeződésévé válik a kötet Érkezés című záró versében.

A 2017-ben indult Scolar LIVE sorozatra jellemző igényes grafikai kivitelezés az Éjszakai földet érés esetében jól illeszkedik a szövegek hangulatához. Az utolsó című vers zárlata által ihletett borítón egy áttetsző, az éjjeli égbolt csillagaiban körvonalazódó polip látható három egymásba kapaszkodó szívvel, amelyből egyszerre olvasható ki az emberi képzelet és kreativitás ereje, az élővilág lényeinek egymásra utaltsága és összetartozásuk, de a transzcendens, felsőbb hatalom keresésének mélyen emberi létigénye is. A keresztény számszimbolika nyomán a szentháromsággal, az isteni tökéletességgel asszociálódó szám így a ciklusok száma által hordozott kettős jelentéssel is dialógusba lép: a négy a teremtett, az anyagi világ teljességére utal, kijelöli az idő és tér koordinátáit, de a négy apokaliptikus lovas alakjával a pusztulás teljességét is jelzi.

Izsó néhány szövege már a szóválasztás szintjén is a posztapokaliptikus tematikát kedvelő kortárs irodalom hatását érezteti, még ha ez az intertextuális utalások sorával kijelölt vonal viszonylag kifejtetlen, s célját tekintve csupán az emberi lét határhelyzeteinek egyik háttereként szolgál a kötetben. A Heródes parancsára végrehajtott betlehemi gyermekmészárlás bibliai története A vértanú utolsó megkísértésében a modernkori tárgyak színrevitelén keresztül aktualizálódik: „mert csak a közeli áruházból eltolt / bevásárlókocsi áll ott, / kipárnázva, mint egy üres jászol, / valószínűleg időben megmondták nekik, / hogy meneküljenek / mert megölnek minden két év alatti gyereket.” A vértanú gyermekmentésének kényszerítő kötelezettsége egy morálisan romlott, kaotikus világ új Megváltójának eljövetelét sugallja, amelyet csak erősít a Lukács könyvéből származó, a keresztre feszített Jézus első szavait idéző parafrázis. Nem úgy, mint Az utolsó kérés című szöveg esetében, ahol a lírai alany képzelete egy olyan világvégeképet fest, melyben a folytathatóság reménye már nem ébredhet fel. A megtisztulás lehetősége azonban itt is felsejlik, de egy sokkal radikálisabb formát ölt: az egyéni élettörténetek, a fény és sötétség dichotómiájához hasonlóan, a mindenségben olvadnak össze. A már említett Az utolsó c. vers sorai egy lezajlóban levő ökológiai katasztrófát sejtetnek („odakint nemhogy polipok, / már más állatok sincsenek […] A jégtáblák rég elolvadtak, / a tenger elárasztotta a part menti városokat.”), amelynek örök és mozdulatlan jelene a gyász időtapasztalatával rokon. A narrátorban még él az érzékelhető és számlálható idő – az anyagi világ idejének − újraindulásába vetett hit, így hozva játékba az apokalipszis teológiai értelmezésének jelentéseit, amely szerint a világ pusztulásával együtt annak megtisztulása is végbemegy, ezzel biztosítva az újrakezdés és újjászületés lehetőségét: „ha eltemettük az utolsó felmenőt, / valahol egy hulladékgyűjtő mélyén / az óráink, a nővéremé és a bátyámé is, / egyszerre járni kezdenek, / mint egy bűneitől megszabadított, / feltámasztott polip három szíve.”

Izsó Zita versgyűjteménye az egyén trauma által kiváltott helyvesztéséről, s ennek újbóli kereséséről beszél. Azokról a határtapasztalatokról, amelyek előreláthatatlanul szakítják meg az életet, semmisítik meg az otthont, káosszá teszik a rendet, de az elvesztett személyekhez fűződő szeretetkapcsolatot és a teremtés egészével fenntartott spirituális köteléket – bár roppant súllyal nehezednek rá − nem tudják elszakítani. A veszteség univerzalitásáról. Azokról a belső folyamatokról, amikor a betölthetetlen hiány az önkép és a világ struktúráiba épül. Izsó minden verse külön- és egyedülálló valóság, negyvennégy idegen bolygó közös naprendszerünkben.

 

(Budapest, Scolar, 2018)

 

 

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2019/3-as számában.

 

 

 

 

Czucz Enikő (1990, Dunaszerdahely)

Költő, irodalomkritikus, a pozsonyi Comenius Egyetem doktorandusza.