Kosztrabszky Réka: Pillanatképek a mából. Szil Ágnes Életünk legszebb napja című kötetéről

„Azt várom, hogy magamtól szabadítson meg valaki.” (203.) – olvasható Szil Ágnes egyik novellájában, mely akár az egész kötet mottója is lehetne, hiszen olyan történeteket tár elénk, melyeknek kulcskérdése a változ(tat)ásra való képtelenség vagy az egyén önmagába zártsága. Mindezt olyan hétköznapi történeteken és sorsokon keresztül tárja elénk, melyekben még a címbéli legszebb nap is keserű emlékként marad meg a szereplők tudatában. Az Életünk legszebb napja tartalmával és címével erős kontrasztban álló kötet ezért olyan kortárs magyar könyvekkel állítható egy sorba, mint például Tóth Krisztina Párducpompája, vagy Szvoren Edina Verseim – Tizenhárom történet című novelláskötete, melyek szintén a mai magyar valóság nyomasztó oldalát igyekszenek megragadni, s részleteit pillanatképekben kimerevíteni az irónia, a groteszk stílus vagy a (fekete)humor segítségével.

Az Életünk legszebb napja részben a szerző első, Tangram című kötetéhez – mely egymáshoz többé-kevésbé kapcsolódó és láncolatot alkotó, de önmagukban is megálló történetekből és szentenciaszerű mondatokból építkezik – hasonló alapokon nyugvó felépítést követ. Ugyanakkor annak ellenére sem tekinthető történetfüzérnek, hogy az első rész egyes írásai a szereplők által kapcsolódnak egymáshoz, s egy fiktív falu közösségének körvonalait és kapcsolatrendszerét rajzolják ki, ráadásul a második rész elbeszélései már függetlenek az első rész novelláitól. Ennek oka teljesen érthető, hiszen egy 50 elbeszélést tartalmazó könyv esetében igen nehéz feladat egy minden írást rendszerbe foglaló kompozíciós elv kidolgozása, melyet már az előző, 87 írást tartalmazó válogatás esetében sem sikerült maradéktalanul megvalósítani.

A két nagyobb ciklusra osztott kötet másik meghatározó jellegzetessége – a szerző korábbi írásaihoz képest jóval erősebben jelen lévő – társadalmi és szociális tematika, melynek tekintetében ugyancsak felfedezhető a kettősség poétikája. Ugyanis bár az egyes művek látleletet adnak a valóságról, mégsem tekinthetőek tárcaszerű írásoknak, s a realista megközelítés mellett egy metaforikus réteg is azonosítható bennük, melyre az első rész címei is felhívják a figyelmet. A könyv első ciklusának címei ugyanis a kínai asztrológia csillagjegyeinek és elemeinek neveit viselik, mely szerkesztői tudatosságról árulkodik, hiszen az egyes asztrológiai elemek különböző személyiségtípusokat képviselnek, vagyis az emberi természetet térképezik fel. Azonban megjegyzendő, hogy sok történetben az állatok a köztudatban jelen lévő sztereotip elképzelést erősítik (mint például a Patkány című elbeszélésben), illetve veszik alapul, s nem a kínai kultúrában hozzájuk kapcsolódó szimbolizmust, továbbá esetenként a jelentőségük ennél is kevesebb, vagyis az állatmotívumok használata itt nem az egyes kortárs vagy antik művekhez való kapcsolódásra szolgál.

Ez a rendszer annak az olvasónak a számára is feltárul, aki nem járatos a kínai asztrológiában, hiszen a szöveg egyik novellája egyértelmű „feloldókulcsot” tartalmaz ezzel kapcsolatban. Ez azonban nem a legszerencsésebb megoldás, hiszen gyengíti az olvasó megdolgoztatásának deklarált szerzői törekvését, s nem adja meg a felismerés élményét. Ugyanakkor ennek a résznek egyik nagy erénye, hogy az elbeszélésekben található kapcsolódási pontok lehetőséget teremtenek arra, hogy a korábban más szereplők szemszögén keresztül megismert alakok új fénytörésben jelenjenek meg, a róluk kialakított kép újragondolására késztetve ezzel az olvasót.

A második rész felépítése bár nélkülözi az ilyen jellegű rendszerszerűséget, ugyanakkor egyes darabjainak meghatározó tematikai vonulatát a szereplők múltjához, valamint a jelenüket is meghatározó traumáikhoz való viszony ábrázolása képezi. Az egyes novellák a hétköznapi emberek sorsán keresztül jelenítik meg a mai – s részben a szocializmus idejére jellemző – társadalmi és szociális viszonyokat, s szereplőik nemcsak kiszolgáltatottak, hanem önsorsrontók is egyben, akik saját szokásaikba szoruló és korlátozott lehetőségeik miatt őrlődő, örömtelen hétköznapokhoz szürkülő egyénekké váltak. Ennek a jelenségnek a hátterét főként a falubeli provinciális élet és elmaradottság szolgáltatja, ám a novellák a fővárosi életet sem idilli és elérni kívánt állapotként ábrázolják. Ezt a részt célszerű lett volna kisebb, akár mindössze 2-3 darabot tartalmazó ciklusokra osztani, hiszen ezen a tágabb témán belül is számos olyan csomópont található, amelyek köré az egyes elbeszéléseket gond nélkül csoportosítani lehetett volna.

A Tangram kötet írásaihoz hasonlóan ebben a könyvben is dominálnak a női szempontból íródott történetek, melyek a női lét és hétköznapok problémáit dolgozzák fel. A bántalmazásnak kitett kamaszlány, a párt kereső harmincas nők, a házasságukban magányosan, illetve a mindennapok monotonitásában élő feleségek, a meddő, vagy az özvegy idős nő alakja mind-mind a női lét olyan nehézségeit jelenítik meg, melyek jó része kortól és időtől független, s melyekkel maga az olvasó is találkozhat közvetlenül vagy közvetetten, a hétköznapok során. Például: „Arra gondolt, hogy fárasztó harminchat évesen pasizni. Még az is lehet, hogy rosszabb, mint otthon rohadni egy gyerekkel, a konyha-fürdő-ágy háromszögébe zárva, úgy, hogy világosan érezhető: nem dönthet semmiben.” (28.) A gyermekre vágyó szingli nők vagy épp az anyaság terhei alatt egyedül roskadozó feleségek alakjának ábrázolása mellett azonban olyan, mélységes csend övezte, fájdalmat és kudarcélményt jelentő tapasztalatot is tematizál, melyet a nők még egy társ mellett is magányosan élnek meg. „Úgy ábrándozott róla, hogy milyen lesz, hogy közben egy halott gyermeket hordozott, aztán végül feladta a reményt a teste. Nincs olyan, hogy megint lesz szívhang. Nem, a baba nem tud elbújni a semmi elől. Azon gondolkozik, mit csinálhatott úgy egy hónapja.” (166.)

Ugyanakkor a női perspektíva ebben a kötetben sem kizárólagos, hiszen a történetek sok esetben olyan férfiakról vagy épp gyerekekről szólnak, akik személyiségükből vagy helyzetükből kifolyólag képtelenek a körülményekből való kitörésre, a változásra, s önmaguk megvalósítására.

A szerző azonban sokkal inkább a tipikus, mintsem a különleges példákat ábrázolja, s saját bevallása szerint ezekhez az írásokhoz nem sokat használt a képzelőerejéből, vagyis az egyes novellák olyan élethelyzeteket és állapotokat dolgoznak fel, melyek szó szerint az utcán hevernek, ám alanyaiknak nincs lehetőségük a megnyilatkozásra. A költői nyelv és hasonlatok azonban nemcsak ezen állapotok rögzítésének, hanem az emberi sorsok és helyzetek fonákságára és kilátástalanságára való rámutatás eszközei is egyben. Az elbeszélések azonban az Ilyen a boksz című írás kivételével – melyben felsejlik a remény a főhős sorsának jobbra fordulására – lehetséges kiutakkal nem szolgálnak, nem is szolgálhatnak, hiszen pusztán a változás szükségességére irányítják a figyelmet, továbbá arra, hogy a változás – az esetek többségében – elsősorban a szereplők akaratát igényelné.

Az egyes írások elbeszélői hangja terén a válogatás erős heterogenitást mutat, hiszen a szenvtelen hangú elbeszélésmód mellett ugyanúgy jelen van a metaforikus, mégis tömör nyelvezet, például ily módon: „A csupasz ágak belekarmoltak az ég homokjába, mint a csirkék lábai, a januári koradélután úgy pengett, mint az acél.” (81.) Jó ritmust ad a kötetnek az objektív és szubjektív hangvételű, monologikus formájú novellák váltakozása is; az utóbbi csoportba tartozó írások közül ráadásul több a jelen nem lévő másikhoz való beszédet imitálja, vagyis az arcadás gesztusa által történő vallomás még inkább kiemeli az egyes szereplők magányát és önmagába zártságát.

A kötet egyes írásai között azonban nemcsak a társadalmi és szociális jelenségek exponálása teremti meg kapcsolatot, hiszen az emberi természetről is szólnak: a brutalitásról, a valakihez való tartozás és kapcsolatépítés vágyáról. A szereplők tragédiája abban rejlik, hogy míg az élet az előbbire számtalan okot szolgáltat számukra, addig az utóbbiak kielégítését az önmagukba fordulás, s a másik életének nézőként való szemlélésének tudatosan választott szokása teszi lehetetlenné. A Mozi című novella elbeszélője például szenvtelen szemlélőként nézi végig, ahogy a szomszéd kertje kigyullad, s a segítségnyújtás megtagadását a segítségkérés elmaradásával magyarázza, a Víz című elbeszélés narrátora pedig fegyelmezetten ügyel arra, hogy ne tegyen semmi olyat, ami révén kommunikáció alakulhatna ki a láthatóan társalgásra vágyó utastársával. „…nem mondok semmit, a poklában hagyom szándékosan, velem ne beszélgessen senki, […] a rokonszenves ismeretlen nem én vagyok. Én az idegen vagyok ebben a történetben, aki csak szemléli az eseményeket […].” (76.) Vagy: „csak bízz rám semmit, csak meg ne gyónd nekem a titkodat.” (78.)

Szil Ágnes novellái a mai magyar valóság látleletét nyújtják, s hőseik olyan körülményeknek és/vagy változásra való képtelenségüknek kiszolgáltatott alakok, akik a társ nélküli élettől és a társas magánytól egyaránt szenvednek. Nem kitörési lehetőségeket, hanem a ráismerés és szembesülés tapasztalatát nyújtják, mely elengedhetetlen ahhoz, hogy az egyénben megfogalmazódhasson a mindennapok szürkeségét és kilátástalanságát enyhítő vagy épp eltörlő változás igénye.

(Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2018)