Márton László: Egy recenzió története

Az alábbiakban egy szubjektív szemlélődés következik. Van ennek egy rövid, tényszerű része. 1989-ben, harminc évvel ezelőtt írtam egy recenziót Juhász Ferenc A tízmilliárd éves szív című művéről.1 Ez megjelent az akkor induló Holmi 1989-es novemberi számában. Elég nagy visszhangot váltott ki. Nagyon sokan elismerésüket fejezték ki, ugyanakkor az is visszajutott hozzám, hogy Juhász Ferencet személy szerint bántotta ez a recenzió, ami nem volt csoda, hiszen ez egy harcos, elutasító, kíméletlen kritika volt.

A történethez hozzátartozik, hogy a későbbiek során, az 1990-es években Juhász újabb köteteit olvasva elég gyorsan megváltozott a véleményem költészetének egészéről. Majd pedig, körülbelül tíz évvel a recenzió megjelenése után, egy irodalmi rendezvényen találkoztam vele, és lényegében bocsánatot kértem tőle. Elmondtam neki, hogy ma már – vagyis akkor –, tíz évvel a megjelenés után, sajnálom az írásmű megírását és közreadását, ő pedig értésemre adta, hogy nem neheztel. Ezt követően az Alibi című orgánumnak a szerkesztőjeként sokszor kértem tőle írásműveket. Ezeket mindig küldte is, rendszeresen publikált az Alibiben. Feltehetőleg nem tette volna, ha ezt a bocsánatkérést nem fogadta volna el, és nem is állt volna szóba velem, ami a későbbiek során eléggé gyakran előfordult.

Idáig tart a személyes rész, és nem ez az érdekes. Nem is azt szeretném most elmondani, hogy én mit érzek és mit gondolok arról, hogy írtam egy negatív kritikát. Nem is úgy próbálom értékelni akkori cselekedetemet, hiszen az írás cselekedet, különösen ilyen helyzetben, mint egy gonosztettet, amelyet aztán meg kell bánni. Hanem vannak ennek messzebbre vezető tanulságai. Azokból, azt hiszem, az irodalmi közélet ma is okulhat. Egyrészt ha elolvassuk, majd újraolvassuk ezt a recenziót, amit most én is megtettem, nyilvánvaló, hogy elhangzik egy név, konkrétan Juhász Ferenc neve, elhangzik egy másik név, a recenzensé, és a nevek az időben haladva nem ugyanazt a személyt jelentik.

Tehát Juhász Ferenc és a mögötte álló életmű nem ugyanazt jelentette az 1970-es évek elején, amikor én kamaszként elkezdtem ismerkedni vele, és amikor a két gyűjteményes kötete, A szarvassá változott fiú és a Titkok kapuja a Szépirodalmi Kiadónál megjelent, én azokra rávetettem magamat, és tanulmányoztam őket, olyan mértékig, hogy merem állítani, hogy kívülről tudtam, és a mai napig tudom igen nagy részüket; nem ugyanazt jelentette tizenöt évvel később, az 1980-as évek végén; és nem ugyanazt jelenti most, amikor az életmű már lezárultnak tekinthető, és az egész pályára vissza lehet nézni.

Saját szellemiségem alakulásáról azért sem akarok beszélni, mert messzire vezetne. Csak jelzem, hogy nyilván az én költészetről való gondolkodásom is másmilyen volt akkor, amikor elhatároztam, hogy az írásra teszem fel az életemet; más volt akkor, amikor létrejött, illetve megjelent ez a recenzió, ami egybeesett a rendszerváltás történelmi pillanatával; és más volt később, amikor Juhász még aktívan jelen volt az irodalomban, de már teljesen mást jelentett ő is, a személye is, a költészete is, mint a recenzió létrejöttekor, és természetesen most is mást, amikor már egy lezárt teljes egészként tekinthetünk rá.

Ebben a recenzióban különböző dolgok keverednek egymással, nekem most ez a benyomásom, ahogy visszaolvasom. Az egyes versekről, különösen pedig a Fűszál-éposz című hosszabb alkotásról, vannak mindenféle elemző jellegű megállapítások. Például arról beszél a recenzens, hogy az írás grafikai teste miféle feszültségben áll a szóbeliségre való törekvéssel, beszél arról, hogy hogyan működnek a jelzős szerkezetek, hogyan működnek a metaforák.

Közben maga a recenzens is metaforákat használ, részben szatirikus célzattal. Ezt többször szememre vetették az utóbbi évtizedek során, és a recenzió egyik hibájaként rótták fel, hogy metaforikus. Szerintem nem a metaforákkal van a baj, hanem arról van szó, hogy amikor ezek a metaforák felerősödnek, akkor egyszerűen csak azt lehet elmondani, hogy méltánytalan és igazságtalan a szöveg. Amikor elemez és megállapít jellegzetességeket, akkor olyan megállapításokat tesz a recenzens, amiket a szöveg alapján érvekkel alá lehet támasztani; amikor ezen túlmenően tesz érzelmi és indulati nyomatékkal telített megállapításokat, azok nem biztos, hogy megállják a helyüket, és már akkor sem volt biztos. Tehát amikor azt mondja valaki, hogy „Juhász Ferenc nem kortársunk”, vagy hogy költészete „végképp és nyilvánvalóan zátonyra futott”, ezek nagyon nehezen igazolhatók az adott kötet költői teljesítménye alapján, és ezt akkor is látni lehet vagy látni lehetett volna.

Felvetődik az a kérdés, hogy meg lehetett volna-e úszni ezeket az érzelmi és indulati nyomatékokat. Vagy – másképpen feltéve ugyanezt a kérdést – ha most, amikor annyi idős vagyok, mint Juhász Ferenc volt A tízmilliárd éves szív megjelenésekor, és pont kétszer annyi idős, mint amikor megírtam a recenziót, visszatekintek a fiatal íróra, aki már nem teljesen pályakezdő, mert már több kötettel rendelkezik, és már a műfordítói életműve is kezd alakulni, tehát valamiféle világirodalmi tájékozottsága is van, és elmondható róla, így, negációkkal, hogy nem hülye, nem aljas és nincs híján minőségérzéknek, akkor miért ennyire kíméletlen? Vagy: milyen volt az a korabeli kulturális kontextus, ami őt erre késztette, és ami miatt olyan sokan helyeslően reagáltak erre a recenzióra? És ha ezzel szembenézünk, akkor arra is választ kaphatunk, vagy ahhoz a válaszhoz is közelebb kerülhetünk, amelyik arra a kérdésre adható, hogy mi a funkciója a kritikának, mire jó a kritika, mire nem jó a kritika, azon belül mire jó a negatív kritika és mire nem jó. És arra, hogy hogyan tudunk bíráló jelegű megállapításokat megfogalmazni élő költőkről.

Előrebocsátom, hogy miután nagyon sok konkrét tapasztalatot szereztem élő pályatársakról, azok viselkedéséről, azok reakcióiról, annyit mindenképp el lehet mondani, hogy egy klasszikussá vált, kanonizálódott, és immár testileg köztünk nem levő alkotóról másképpen lehet beszélni, mint egy olyanról, aki még él és akinek az életműve még nem zárult le. Ez érzékenységeket sérthet, és itt nem is csak emberi okokból jelent ez nagy mérvű felelősséget, hanem az irodalmi tények alakítása szempontjából is. Tudniillik másképpen hat egy élő költő esetében egy negatív recenzió, mint egy immár nem élő költő esetében.

De továbbmegyek egy lépéssel. Megint nem magamról akarok beszélni, de azért röviden utalnom kell rá, hogy irodalmi eszmélésem és költészetről való felfogásom alakulása elválaszthatatlan a Juhász Ferenc költészetével való ismerkedéstől. Tehát kamaszkoromban Juhász Ferenc jelentette számomra az élő magyar költészetet. Tudomásom volt Pilinszkyről, Nemes Nagyról, Rónay Györgyről egyfelől, és Nagy Lászlóról, Csoóri Sándorról, Simon Istvánról, Kormosról másfelől. Egyikük sem volt rám olyan közvetlen és nagy hatással, mint Juhász Ferenc. Az említett két gyűjteményes kötet körülbelül olyan elemi erejű hatást gyakorolt rám, mint – hogy most egy világirodalmi példát mondjak – Joyce-nak az 1974-ben, Szentkuthy Miklós fordításában megjelent Ulyssese. Egyrészt egy nagyon erőteljes felszabadító hatás volt, ugyanakkor pedig hát ez volt az a lehetőség, amikor azt tanulmányozhattam, hogy hogyan alakul maga az élő irodalom, és hogyan alakítja egy élő költő a maga eszközeit, reagálva a konkrét hatásokra. Például én le voltam nyűgözve a Gyermekdaloktól. 1974-ben, tizenöt évesen, akkor olvastam először, de aztán nagyon sokszor újra elolvastam, és van egy 1969-es írás a Vázlat a mindenségről című kötetben (Szépirodalmi, 1970) a fogadtatásról, ahol Juhász visszakérdez: „Miért mondjátok, hogy könyvem olvashatatlan? Hisz könyvem elolvasható. Csak szeretet, fegyelem és figyelem kell hozzá. Én a világirodalom mindenfajta művét el tudom olvasni. És mennél bonyolúltabb, rejtelmesebb volt egy mű, legyen az terjedelmes vagy rövíd, annál nagyobb szellemi mámort, belső tisztulást, megrendülést, figyelmeztetést, lázas és fölemelő gyönyörűséget adott. Az olvasás nem játék. De kemény meditáció, konok lelkiismeretvizsgálat, önmagunkkal való kegyetlen szembenézés, jellemünk próbája. Az olvasás bátorság is. Új époszom, a Gyermekdalok pontosan olyan terjedelmű, mint amennyire önmagának szüksége volt. És túl ezen: a Gyermekdalok, olyan egyszerű, mint egy ős-mese.”2

Feltehetőleg reakció ez az olvashatatlan költészetről szóló Eörsi István-írásra,3 amelyet akkor én – és még nagyon sokáig – nem ismertem. És teljesen meggyőzőnek éreztem, amit akkor ott Juhász mondott, hogy tudniillik át kell lendülni egy bizonyos küszöbön, és aki erre nem képes, az nem fogja tudni befogadni. Aki viszont be tudja fogadni, annak megéri a fáradságot.

Megint nehéz volna egy összetett folyamatot röviden összefogottan felvázolni, de hát egyrészt arról van szó, hogy az én irodalom iránti érdeklődésem is változott, nyilván az orientáció iránya is nagyon sokat, de közben feltehetőleg Juhász költészete is tovább alakult. És itt kell nagyon óvatosnak lenni, én nem ismerem igazából a Juhász Ferenc-szakirodalmat, és félve beszélek, de azt hiszem, hogy az 1970-es-80-as évek, mondjuk, A megváltó aranykardot követő tizenöt év, az nem volt egy jó időszak Juhász Ferenc költészetében, és megint kockázatos egy ilyen összefoglaló jellegű kijelentést tenni, és úgy értékelni, hogy nincs mögötte kiterjedt kutatás. Inkább a saját, akkor szubjektív emlékeimet idézem fel.

Az volt az érzésem, felnövekedve és fokozatosan belenövekedve az irodalomba, hiszen ez az én irodalmi szocializációm kezdete is volt, hogy láttam nagyszabású alkotókat – csak kettőt mondok, az egyik Juhász Ferenc, a másik Jancsó Miklós –, akik azokban a művekben, amelyek eljutottak hozzám a hetvenes évek elején, konkrétan például A szent tűzözön regéi című verseskötet vagy a Harc a fehér báránnyal egyfelől, másfelől, mondjuk, a Csend és kiáltás, a Szegénylegények, az Így jöttem, hogy valami lényeges dolgot meg tudtak ragadni a közelmúlt magyar történelmével is, meg valami nagyobb egésszel kapcsolatban is. És amikor szinkronba kerültek az én jelen időmmel, a ’70-es évek végével, az volt a benyomásom, hogy mindez kiüresedett. Hogy ez mennyire volt igazságos vagy igazságtalan, ezt ma már nagyon nehéz felmérni, mert ma már nagy többlettudással rendelkezünk, amely részben el is takarja előlünk az akkori kulturális környezetet, és nem érzem magamat hivatottnak, hogy ezt részletekbe menően felidézzem. De egyre erősödött az érzésem a ’80-as években, hogy Juhász Ferenc költészete kiüresedik, és önmaga kulisszájává válik. Ezt a tapasztalatot is igyekeztem belefoglalni ebbe a bizonyos kritikába, amely A mennyiség nyüzsgése címen jelent meg a Holmiban.

Ezen a ponton vethető fel a következő kérdés. Hogy tudniillik hogyan értékeljük A tízmilliárd éves szív című kötetet. Megint elhamarkodottan, röviden és felületesen fogok ítélkezni – vállalva ennek kockázatát –: elképzelhető, hogy A tízmilliárd éves szív nem a legsikerültebb kötete Juhász Ferencnek. Tudniillik kompozíciós gondok vannak vele, mert a Fűszál-éposz megbillenti az egyensúlyát, és emiatt a rövidebb versek – körülbelül hatvan rövidebb vers van – műfaji különbözősége nem jó irányba vivő heterogenitást okoz. De ha csak ennyit mondtam volna az akkori recenzióban, akkor ez a recenzió most elsikkadna a sok-sok érdektelen megnyilvánulás között. Mást mondtam, többet mondtam.

Kérdés azonban, lehet-e kommunikálni egy élő költővel, értésére adhatom-e neki, hogy most ez a kötete nem annyira sikerült, mint a többi. Azonkívül: mit jelent az, hogy egy kötet nem annyira sikerült, mint a többi? Ez nemcsak azt jelenti, hogy az előzőek jobbak voltak. Nemcsak azt jelenti, hogy itt adott esetben van egy nagyon nagy formátumú költészet, amit az akkori recenzens, úgy veszem észre, szintén elismer. Tehát nem azt mondta, hogy ez egy gyenge költő vagy egy jelentéktelen költő, hanem azt mondta, hogy zátonyra futott.

De nemcsak erről van szó, hanem arról is, hogy a későbbi kötetei között is vannak sokkal sikerültebbek. Ha valaki sokáig él, és létrehoz egy terjedelmes életművet, amely fél évszázadot átfog, akkor nyilvánvaló, hogy nem lehet minden kötete, minden publikációja azonos tökélyen mutatkozó remekmű, mert a kiemelkedő nagy művek is a többiekhez képest lesznek nagy művek. Ezt viszonylag könnyű belátni.

Ezzel szemben maga a költő nem biztos, hogy ezt belátja. Akkor én nem ismertem olyan sok költőt, azóta sokakkal ismeretséget kötöttem, és azt vettem észre, hogy a legtöbb költő a legújabb művét tartja a legkiválóbbnak és a legtökéletesebbnek, és nagyon súlyos sérülést okoz neki, ha ezt valaki kétségbe vonja, akár filológiailag alátámasztható érvek alapján. Ez megint olyan, mint a Mikszáth- féle hályogkovács, hogy, bizony, ez felelősséggel jár, és ennek nem árt tudatában lenni.

A következő dolog, amit el akarok mondani, hogy az akkori recenzens is észrevette az írásában, hogy amennyiben beszélhetünk zátonyra futásról A tízmilliárd éves szív esetében – hozzáteszem, hogy mai szemmel nézve, vannak ebben a kötetben is jelentős teljesítmények, vannak kevésbé meggyőző szövegek is –, feltéve, hogy mégiscsak zátonyra futásról beszélhetünk, akkor ez kinek a felelőssége, kinek a sara. Nyilvánvaló, hogy nemcsak a költőé. Hanem azé a közegé is, amelyben a költészete létrejött, és amelyben az olvasói élnek és kifejtik olvasói, adott esetben értelmezői tevékenységüket. Felvetődik a kérdés: miért nem alakult ki vita a recenzió körül? Juhász Ferenc nagytudású hívei miért nem próbálták megrostálni az állításaimat? Miért nem alakult ki olyasféle konszenzus, hogy A tízmilliárd éves szívben vannak ugyan kevésbé sikerült szövegek, talán nem is ez Juhász legjobb kötete, de attól még Juhász nem lesz kevésbé nagyszabású költő?

Úgy emlékszem, hogy A tízmilliárd éves szív fülszövegében van egy mondat az értelmezőkről, amelyben Juhász Ferenc eleve védekezik az értelmezők állásfoglalásaival szemben, és egyáltalán a kötetnek van egy jól észrevehető defenzív karaktere. Beszél arról – van egy imája, a Hajnalősz című vers –, hogy csak ma ne következzen be ez és ez a szörnyűség, és ez is defenzívára utal.

Ó, ne még!
[…] ma se haljon meg anyám,
ma se öljenek meg lőfegyverrel, késsel, vagy versemre-haraggal,
barátaim ma se áruljanak el
[…] versem ma is világegyetem-bátor legyen, ne halandókkal-gyáva

Szembe kell nézni azzal is, hogy egy költő, egy alkotó, adott esetben lírikus, ha nem hal meg fiatalon, mint, mondjuk, Petőfi Sándor vagy Csokonai Vitéz Mihály, akkor több életperióduson, egyszersmind alkotói perióduson keresztülmegy, és az 1970-es évek elején bekövetkezett magánéleti tragédia is könnyen lehet, hogy nem tett jót neki egy időn át. Az öregedéstől való félelem, amelynek A tízmilliárd éves szívben hangot adott, a haláltól való félelem szintén súlyos teher. A halált is nagyon erősen tematizálja, és személyére vonatkoztatott veszedelemként.

Hozzájárul ehhez a politikai földcsuszamlás, amely már a kötet megírásakor elkezdődött. A kötetet ’89-ben adta ki a Szépirodalmi Könyvkiadó, a versek a megelőző két évben jöhettek létre, de már akkor is nyilvánvaló volt, hogy az a kulturális közeg, amelyben Juhász Ferenc biztonságban érezte magát, kicsúszik alóla. Továbbá az, hogy a fennálló politikai és társadalmi rend napjai vagy hónapjai meg vannak számlálva, szintén látható volt már akkor. Most leszámítva olyasmiket, mint a csernobili atomszerencsétlenség és, hogy egy pár évvel korábbra is visszatekintsünk, a lengyelországi szolidaritási mozgalom. Ezek közvetlenül nem csapódnak le a verseiben, de az életérzésében nyilván ezek is éreztették hatásukat.4

Most mérlegelhetjük, hogy ez Juhász Ferenc számára nyilván csapás volt, akárcsak az Új Írás megszűnése. Egyébként, közbevetőleg, felvethető a kérdés, hogy a korabeli kánon alakításában az Új Írás milyen szerepet játszott, és felvethető az a kérdés is, hogy Juhász akkori költészete, vagy, inkább pontosabban fogalmazok, költészetének akkori állása mennyire volt dialógusképes. Ezeket a kérdéseket megint csak óvatosan teszem föl, mert én magam nem vagyok lírikus, soha életemben egyetlen lírai ötletem sem volt. Elég fura dolog, hogy költészetet fordítok, aránylag sokat, és hogy a költészetről beszélek is.

Még a személyes részhez tartozik – szerintem ez fontos –, hogy soha többé nem írtam negatív kritikát. Ez volt az első és egyetlen negatív kritika, amit írtam, és erre sem vagyok különösebben büszke, mint a jelek mutatják. Megértettem tudniillik ekkor, hogy amennyiben kritikát írunk egy kortárs költőről vagy íróról, akkor ennek az a legitimációja és motivációja, hogy érdekel az írásművészete vagy az adott mű, és ha érdekel, akkor azért tud érdekelni, mert valamiféle értéket észreveszek benne. És akkor már lehet mérlegelni a sikerült vagy kevésbé sikerült megoldásokat, de kiiktatási kísérlet ilyen esetben nem túlságosan szerencsés. Ennek ellenére sikerült vérig sértenem számos alkotót a későbbiek során kritikáimmal, de ez egy másik történet, nem ide tartozik. És ezt a mérlegelést igyekeztem a későbbiek folyamán érvényre juttatni. Kérdés egyrészt az, hogy tényleg sokat ártott-e ez a kritika Juhásznak. Szerintem – így utólag azt mondhatom –, hogy a recenzens szándékaitól függetlenül: nem, mint ahogy az sem ártott neki, hogy a ’90-es évekre marginalizálódott egzisztenciális szempontból. Mert úgy látom, hogy ahhoz, hogy legyen a költészetének egy kései nagy felvirágzása, ahogy már a ’90-es években meg az ezredfordulón publikált költői alkotásait nézhetjük, szükséges volt ez a megrázkódtatás. El lehet és kell gondolkodni azon, hogy mi az, hogy zátonyra futás. Vagy hogy hogyan tudunk visszaintegrálni valakit, aki eljutott különféle okokból, politikai okokból részben, részben pedig az Újhold és a nyugatos hagyományok felértékelődése következtében a marginalizálódásig. Hogy lehet egy életművet a költészeti kánonba visszaintegrálni? Ez a kérdés is ide tartozik. Zárszóképpen pedig azt mondhatom, hogy lehet helyteleníteni dolgokat, adott esetben a tettes maga is helytelenítheti egykori cselekedetét, de semmi sem történik hiába.

—

1 Márton László, „A mennyiség nyüzsgése”. Adalék a költői materializmushoz, Holmi, 1989/11, 208–215.

2 Garai Gábor 1975-ös rádióinterjújában pedig a következő hangzik el: „Tűnődöm sokszor, ha halállalbeszélő, halál-testű írásaimról írnak: miért nem értik meg azok lelke lényegét? Lehet, a meg-nemértés oka a pontatlan fogalmazás? De hát én próbálok mindig pontosan fogalmazni. Mindig pontosan akarok fogalmazni!” Szerelmes hazatántorgás, 1977.

3 Eörsi István, Tézisek az olvashatatlan költészetről és Juhász Ferencről, Élet és Irodalom, 1969/20. = E. I., A szabadság titokzatos bája. Esszék, kritikák, portrék, Palatinus, 1997, 117–118.

4 Vö. „Olyan betonburkot, mint Csernobil köré, öntöttek körém hallgatással, egészen ezelőtt öt és fél évig, de egyet tudtam, ha semmi más nem jut nekem, akkor is megmarad a család, a barátság, a papíros, a ceruza és az íróasztal.” Juhász Ferenc szóbeli közlése, Szabad az Á, 2010.