Mint egy utazás: A „Juhász Ferenc 90” című konferencián elhangzott beszélgetés szerkesztett változata

Résztvevők: Bajtai András, Magolcsay Nagy Gábor, Nagy Márta Júlia, Sirokai Mátyás

Moderátor: Nemes Z. Márió

NZM: Mindenkinek, aki ma itt szerepel, van valamilyen speciális viszonya Juhász Ferenc költészetéhez. A továbbiakban ennek a viszonynak a milyenségét szeretném megvizsgálni, felfejteni és kibontani. Induljunk onnan, hogy mi volt az első Juhász-élményetek! Vissza tudjátok-e követni ezt az emléket?

NMJ: Az első élményem a kamaszkoromhoz köthető. Akkoriban mindent elolvastam, ami a kezembe került, és mivel anyukám könyvespolcán volt Juhász-kötet, azt is. Nem szeretnék közhelyekbe bocsátkozni a középiskolai irodalomoktatással kapcsolatban, de korábban ilyen költészettel nem találkoztam, ez számomra teljesen új volt, teljesen lenyűgözött. A szürrealisták voltak a mániám, és Juhászban valami nagyon hasonlót fedeztem fel, főleg a képi építkezésben. Aztán a nagy lelkesedés abbamarad, kb. húsz évre. Személyes anekdotáim azért vannak későbbről is vele kapcsolatban. Egyrészt ettem a Juhász-komposztból én is. Emlékszem, komoly ólommérgezéssel fenyegettek, de az íze egyébként nem volt rossz. Másrészt azt a Juhász- kötetet, amit emlegettem, az egyetemi években otthagytam valakinél, aztán tíz évembe került, sok vita árán sikerült visszaszereznem. Azt, hogy a szövegekkel kapcsolatos viszonyom hogyan alakult, mivel éreztem rokonságot, inkább később mondom el.

MNG: Tizenpárévvel ezelőtt rögeszmés antikváriumba járó voltam, akkor került a kezembe a Titkok kapuja, benne a konferencián már tárgyalt Hantai-képpel, illetve a Halott feketerigó. Akkortájt kezdett közel kerülni hozzám a konkrét költészet, és Juhásszal is azért éreztem rokonságot, mert a szóban forgó kötetekben sem kimondottan az alanyiság dominál. Ezenkívül a könyvek fantáziavilága ragadott magával, illetve a Költészet és a jövő című szöveg, az egyetlen olyan Juhász-írás, amely a mai napig meghatározza a lírai szövegről való gondolkodásomat.

BA: Nekem is a középiskolai éveimre tehető a találkozás. Az első vers, amit olvastam, azt hiszem, a méltán híres antológiadarab, a Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb volt. Már akkor rabul ejtettek az olyan sorok, mint a „kék, zöld, sárga eső zuhog”. Aztán kezembe került Tarján Tamásnak egy, a ’45 utáni magyar irodalomról szóló portrékötete, amiben a nehezen megjegyezhető, hosszú című Latinovits Zoltán koporsója kívül-belül teleírva, mint az egyiptomi múmia-bábok-ról volt egy nagyszerű elemzés. A következő találkozás a paksi gimnáziumban volt, ahol az igazgatóhelyettes behívott a könyvtárba azzal, hogy jó-jó, Andriskám, hogy ezek a versek tetszenek neked, de megmutatom, mi a komoly, és a kezembe nyomta a Halott feketerigót, ami most is itt van az asztalunkon, de amitől én ott rögtön lesokkolódtam. Egyrészt attól, hogy ez egyetlenegy vers. Hogy lehet ilyen hosszú verset írni? Nem is tudom egyébként, írtak-e a világirodalomban ilyen hosszú, egylélegzetű verset. Ez a tisztelet, ez a szerelem, amiről most beszélgetünk, akkor kezdődött. Aztán 2001-ben volt az Olasz Intézetben egy költészeti rendezvény, ahová még mindig gimnazistaként azért utaztam fel, hogy dedikáltathassam a Magyar Költészet Kincsestára-sorozatban megjelent kötetét Juhásszal. Ez sikerült, és azóta is nagy becsben őrzöm az aláírt könyvet és ennek a találkozásnak az emlékét.

SM: Én nem tudok pontos évszámot, sem konkrét verset mondani, de az élményre emlékszem. Pont a konferencia szervezője, Borsik Miklós kezdett el bombázni Juhász Ferenccel, ám az első találkozás elég ellentmondásosra sikerült. Azt mondod, András, hogy sokkot kaptál, hát én is sokkot kaptam, vagy nem is tudom, nagyon nehéz volt elsőre mit kezdeni Juhásszal. Aztán telt az idő, és az a fajta sűrűség, ami először sokkolt, megriasztott, az inkább beszippantott, és nekem épp a Halott feketerigóval alakult ki bensőséges viszonyom. Egyszer arra vállalkoztam, hogy végigmegyek szoros olvasással a művön, és közben ollózgatok, vagdosok belőle, vagyis különböző kis kivágatokat készítettem, egysorostól a hosszabb szövegdarabokig. Úgy éreztem, ezek önállóan is megállnák a helyüket, egyfajta személyes olvasattá állnak össze a Halott feketerigóról.

NZM: Ahogy hallgattalak titeket, az tűnt fel, hogy szinte mindannyian utaltok a Juhász Ferenc-könyvtárgyakra is. Ezeknek a könyvtárgyaknak is van egy materiális érzékiségük, hiszen a Halott feketerigó nem egyszerűen a szöveg hosszával, virtuális kiterjedésével, hanem azzal is hat ránk, hogy egy monumentális, kódexszerű képződmény. Tehát könyvműként is lenyűgöz. Érdekes, hogy itt máris jelen van az, ami a Juhász-olvasás során állandóan kísért bennünket, az anyagöröm elkeveredése a szövegörömmel. Számomra ez annyira átütő, hogy az első Juhász-élményemet nem is a szellemi, hanem inkább a kamaszkori polimorf perverz szexuális élményeim közé számítom. Ehhez kapcsolódik az exkluzivitás, a tabu és a titok határsértése, hiszen a Juhász-kötetek, amelyek egyébként hatalmas példányszámban jelentek meg, és eljutottak minden iskolai könyvtárba, de még a családi könyvespolcokra is, számomra mindig olyasmit jelképeztek, amire András is utalt, a nagybetűs Komolyat, valami szakrális-erotikus Titkot. Amibe bele kell avatódnod, ami egyfajta metamorfózishoz vezet. Máig érzem például a Szent tűzözön regéi-nek illatát, emlékszem a papír érintésére, vagyis egyfajta madeleine-élményként is működik. A költészet megszüntethetetlen erotizmusának tapasztalata, mely a gyermekkor érzéki világzabálásával, világ-koitálásával íródik egybe bennem, fejlődött aztán a Juhász-komposzt projektjéig. Utólag reflektálva a dolgot, az ólommérgezés lehetősége konceptuálisan fontos volt, hiszen a posztdigitális irodalomfelfogásban alapvető, hogy a betűnek újra halálossá kell válnia, ha vissza kívánjuk vezetni a testhez, de amúgy néhány amerikai eat-art specialista tanácsára gondosan szűrtük a komposztot a folyamat minden fázisában. A továbbiakban arrafelé terelném a beszélgetést, hogy vajon mi a különbség abban, ahogy a mi generációnk olvassa a Juhász-életművet? Folytathatónak vélitek- e valamilyen perspektívából ezt a költészeti projektet?

MNG: Amikor egy ciklussal, egy kötettel vagy akár egy életművel találom szembe magam, óhatatlanul felmerül bennem, de szerintem, erősítsetek vagy cáfoljatok meg, minden költőben felmerül a kérdés, hogyan zsákmányolhatja ki azt, amivel szemben áll. Elhangzott a „szűrés” szó, vagyis az, hogyan szűrődik át rajtad ez a költészet, hogyan engeded át magadon. Egy félmondatban már utaltam a hozzám nagyon közel álló konkrét költészetre, mert számomra most az az érvényes költészet, amiben az ego önmagán túlmutatni tanul. De a jelentésekkel is van problémám. Azért egy Juhász-könyvet tizenévesen olvasni, hermeneutikai szempontból legalábbis, komoly kihívás. Nagyjából fogalmam sem volt, mi a túró folyik itt. Felfogni a láncreakciókat, a logikai kapcsolatokat – nem igazán fogtam az adást. De azt éreztem, hogy az abszolútum szintjén mozog a szöveg, hogy kapaszkodnom kell. Nem igazán értettem, nem tudtam épkézláb jelentéseket kihámozni az írásokból, de érzelmileg és esztétikailag egy olyan irányba vitt, ami számomra akkor nagyon fontos volt. Ez az érdeklődés később produktív érdeklődéssé fejlődött: amikor olvastam, valamit berobbantott, detonáció-jellegű volt, így születhettek a szövegeimben képek, sorok, képzettársítások, vagyis továbbgondolásra is alkalmasak voltak ezek a költemények. De visszakanyarodva a kizsákmányolás kérdéshez: nekem elsősorban a Juhász-szöveg fantáziája vált fontossá. Nincs pocsékabb egy fantáziátlan költőnél. A másik, hogy a mai napig, ha bármilyen oknál fogva nem értek egy Juhász-verset, akkor sem válik számomra jelentéktelenné vagy megkerülhetővé, mert érzelmileg, esztétikailag és a költői lelemény szempontjából ezek a szövegek durván ki vannak maxolva, és ezek az abszolútum szintjén megképződő irányszavazások nekem költőként baromi fontosak.

NMJ: Az indulásomat illetően egyáltalán nem említeném a hatását – amúgy is eléggé vegyes hatások értek, reflektálatlan voltam. Később azonban hatott rám, tudtam tőle tanulni. Borsik Miklóssal volt egy rövid beszélgetésünk, egy Juhász-époszban felbukkanó motívumot segítettem neki megfejteni, és akkor értettem meg, hogy többet kell foglalkoznom ezzel az életművel. Mert épp akkoriban gondolkoztam azon, hogy a saját magánmitológiámat milyen formába öntsem, de nem is annyira a képi építkezést próbáltam eltanulni tőle, hanem egyes formai megvalósításokat. Ott van például a Harc a fehér báránnyal című kötetben a Vers négy hangra…, a szintén nagyon hosszú című szöveg. Abba balladasorokat és népdalsorokat épít be, és ezt látva találtam ki, hogy én is valami hasonlót szeretnék, nyilván kicsit máshogy, visszafogottabban. Nagyon tetszett, ahogy ezt a folklórkincset beépíti, feldolgozza, modern elemekkel vegyíti, sokszor nagyon zavarba ejtő életrajzi metalepszisekkel. Ennyire én sosem lennék merész, de talán még ezt is megkísérlem néha variálni vagy folytatni.

BA: Egy époszt egyszerre vagy egyben nyilván sosem olvastam el, de engem már kamaszkoromban rabul ejtett Juhász látomásossága, a vizionáriussága. Olyan érzésem volt, mintha egy végtelenített tűzijátékba bámulnék, ami azzal is fenyeget, hogy a végén epilepsziás rohamot kapok, de mégis öröm belemenni. A konkrét költészettechnikai megoldásai, mint a szóösszetételek, a jelzőhalmozás a mai napig hatnak rám. Mindig túl sok jelzőt rakok például, és aztán ki kell húzni őket, és lehet, hogy Juhász petéi vagy lárvái keltek ki a fejemben. Ott vannak a szóösszetételei, arra külön programot kéne írni, ami kigyűjtené és katalogizálná őket. De az is óriási élményt jelentett mindig, hogy hihetetlen nagy távlatokat jár be a szépségtől a csúnyaságig, a gyönyörűségtől a bizarrig, akár egy rövid részleten belül is. Tehát egyszerre teszi a számba az ezeréves konyakmeggyet és a kéthetes mócsingot, és ez a hihetetlen lírai-gasztronómiai kaland továbbra is lenyűgöz. Mély csodálattal tölt el, és közben egyre jobban tisztelem azt az alkotói mentalitást, hogy hisz a saját víziójában, nem foglalkozik azzal, hogy mi ugyan rajongva olvassuk, de mások talán nem annyira. Merész filmes hasonlatok jutnak most eszembe, Terrence Malick vagy Lars von Trier, akiket ugyanúgy bántanak és szeretnek, de mindnyájan nagyon hisznek a víziójukban, és ez bennem tisztelet vált ki.

SM: Számomra különösen inspiráló, hogy nem voltak előtte tabuk, bármit meg mert csinálni, és így olyasfajta totalitás van jelen a költészetében, ami egészen hajmeresztő, csodálatos és lenyűgöző. Felkaptam a fejem arra, amit Gábor mondott, de én máshogy fogalmaznám meg a hatását. Beindítja a fogaskerekeket, ezzel nagyon egyetértek. Ha rákap az ember Juhászra, egy fura tudatállapotba tud kerülni, és az a sűrűség vagy ledobja, vagy beszippantja az embert, de ha beszippantja, nagyon tudja vinni. Csodálom azt a hihetetlen energiát, ami ezeket a szövegeket létrehozta, és ami átsüt a műveken és megmozgatja az olvasót. Ez fantasztikus, és nem is annyira gyakori, főleg ebben a sűrűségben. A merészsége és a totalitása nagyon inspiráló. De van egy olyan érzésem, hogy mi azért szeretjük, mert lehet és merünk vele garázdálkodni. Van a juhászi hangban egy olyasfajta fenségesség, magasztosság meg szentség, ami elidegenítő tud lenni, de ha ezen túllépsz, akkor egy televényben, egy dzsungelben találod magad, és ez óriási kaland.

NZM: Nagyon izgalmasokat mondtatok, a fantázia, a látomásosság, a totalitás-víziói mind előkerültek itt, méghozzá pozitív kontextusban, de érdekes, hogy bizonyos esztétikai paradigmák felől tekintve ugyanezek a minőségek nem feltétlenül értelmeződnek költői erényekként. (Számomra az egyik legnagyobb kérdés mostanában, hogy hogyan tudjuk értelmezni / értékelni a fantázia fogalmát a különböző költői praxisokban.) Az előadásomban éppen a korábbi generációk ellen-identifikációs tartásáról, tendenciáiról, attitűdjéről próbáltam beszélni, amiben a kép-centrikus burjánzás negatív megítélés alá esett, miközben az én számomra, ahogy ti is mondjátok, inkább valami inspiráló hiperkáosznak mutatkozik. Ez a kérdés amúgy nyilván ahhoz a felfogáshoz vezet vissza, mely a magyar líra posztmodern fordulatának egyik következményét a szóközpontú szövegalkotásról a mondatalapúra való átmenetként írja le. Nem akarok ezzel kapcsolatban itt és most túlzottan okoskodni, mindenesetre úgy érzem, hogy mintha az újabb generációk esetében megjelenne egy olyan nyelvi érzékenység, mely a mondat „mögötti” közöttbe hatol vissza, ahonnan nézve pl. a Juhász-féle metafizikus szófetisizmus is teljesen más fényben tűnik fel. Aztán itt van még a „kizsákmányolás”, a „kisajátítás” és a „garázdálkodás” is, vagyis hogy merjünk szabadon olvasni, illetve tiszteletből félreolvasni, hogy megtaláljuk a szövegben azt, ami így nekünk adatik. Ez együtt jár az egészelvű mű- és olvasáseszmény feladásával, az époszok detotalizálásával, hiszen ahogy Mátyás említette, hogy a töredékek, fragmentumok kisajátítása is működhet, úgy a szemezgetés, a kutakodás, egész részek szelektálása és kipreparálása is. Én parciális olvasásnak hívom ezt Juhász esetében. Sokakat kitaszít a totalitás, a lépték, a nagyság, a tartam és így tovább, és nem mernek az életmű közelébe menni. Itt mintha az lenne a parazita-taktika, hogy szökésvonalakat keresve lopakodunk be, és kiszedjük, ami tetszik, és ami inspirál, így a szöveg belsejében mégis termékenyen tudunk létezni.

MNG: A parciális olvasás nagyon fontos szempont, hiszen a Juhász-szöveg magyar nyelven talán a legalkalmasabb arra, hogy az indító flesseket kinyerjük. Nem kell elolvasni a Halott feketerigót, elég, ha felcsapom, és olyan, mintha lenyalnék egy bélyeget, azonnal történik valami. Nálam így működik a dolog: szinte bárhol felüthettem, egy olyan vízióba kerülök, ami, ha nyitottan állok hozzá, ha engedem áramlani a dolgot, olyan, mint egy LSD-trip.

BA: Juhász nevével az époszok és a nagyon-nagyon hosszú vers-anakondák forrtak egybe, de innen nézve engem még inkább rabul ejtenek azok a rövid vagy rövidebb versek, ahol a költő gátat szab az atommáglya-lángolásának. Ilyenkor olyan gyönyörű kis remekek készülnek, mint az egyik kedvencem, a Tenyésztett szomorúság, ami a már-már népdalos egyszerűségtől és a „krumplivirág, krumplivirág” refréntől jut el az idegsejtek tornyosulásáig. Emlegettem a Magyar Költészet Kincsestára-sorozatban megjelent kis válogatott kötetet, aminek az utószavában Juhász leírja, hogy, hmm, terjedelmi okokból ki kellett hagyni sok verset, de ezeket a kis rövid, de nem kevésbé nagyszerű verseket én ugyanolyan élvezettel forgatom. Néha elgondolkozom azon is, miért nem írt több ilyet. Talán kevesebb támadás érte volna az akkori olvasóközönség részéről, vagy legalább azok részéről, akik nem adták át magukat a kép szenvedélyének.

NMJ: Vannak olyan időszakok, amikor a képcentrikusság erény, és van, amikor nem. Márió egyszer említette, hogy mostanában mintha lenne egy reneszánsza a képeknek. A recepció is változik, és igen, időről időre máshogy olvassák Juhászt. De nem is a terjedelem a vád, ahogy észrevettem, hanem inkább az, hogy mindig ugyanazt írja meg. Egyébként én is a parciális olvasás híve lennék, mert ha elkezded lineárisan olvasni, az a benyomásod lehet, hogy jaj, már megint egy kozmikus kép, és masszaszerűnek hatnak a művek. De ha véletlenszerűen felcsapod itt-ott, ahogy Gábor is és én is teszem, akkor nagyon termékenyítő tud lenni, bele lehet feledkezni.

NZM: Igen, de a mechanikusságot vagy a képdarálás vádját, amit sokszor felhoznak ellene, azt is egy bizonyos típusú versépítészeti logika alapján veszik elő. Pedig lehetne ezt egy kevésbé organicista perspektívából is értelmezni, amire jó példa Lovász Ádám és Horváth Márk iménti előadása, amelyben kaptunk egy víziót arról, hogyan lehet poszthumán szöveggépnek tekinteni a Juhász-életművet, amely masinisztikusan kavarja (szét) önmagát állandóan. De ez a technika, vagyis az olvasói figyelem túlterhelése, a szöveg dekomponálása is felfogható úgy, mint ami közelebb visz ahhoz a tripszerű olvasói tapasztalathoz, amit bedarálásként élhetünk meg. A szöveg magáévá tesz, és gyakorlatilag úgy nézzük, ahogy egy Tarr Béla-filmet nézünk nyolc órán keresztül. Ugyanazzal a furcsán vibráló, néha megálló, néha tovalendülő figyelemmel. Szerintem nagyon érdekes, hogyan unjuk, vagy nem unjuk az ilyen típusú óriásszöveget. András kérdezte, de én sem tudom, van-e terjedelmi konkurensük ezeknek a verseknek, de talán nem is fontos ez. Fontosabb, hogy a magyar vers-gondolkodás be van szűkülve a középhosszú versre, ami legfeljebb két-három oldal. Ami nem felel meg ennek a léptéknek, az rögtön túlírtnak minősül valamilyen naivan sűrítésfetisiszta Dichtung-ideológia alapján. (A Juhásszal ebből a szempontból sokszor párhuzamba állított Tandorival kivételt tesz a reflektálatlan közvélekedés, de ő az a neoavantgárd gyökerű Joker-figura, akinek szerintem azért „néz el” bizonyos dolgokat (pl. intermediális és interkulturális érdeklődést) az irodalmi rendszer, hogy ezzel kompenzálja a neoavantgárd nagyobb léptékű elfojtását.) Engem mostanában épp ez a redukcióelvű, épp ezért szobrászati (a felesleg elvétele a formálás által) költői logika kezdett el idegesíteni. Juhásztól erős impulzusokat kapok ahhoz, hogy hogyan lehetne túlbeszélni az „elemi tényeket”, hogy hogyan lehetne beindítani egy beszélő gépet. Titeket ez nem izgat? Ti nem akartok óriásverseket írni?

MNG: Nem, és most úgy gondolom, nem is tudnék. Mindig lírában gondolkodtam, van egy folyamatosan árnyalódó elképzelésem a lírai szövegről, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy Juhász ki fog hajtani benne. Azt hittem, mindig lírát, „vegytiszta lírát” fogok írni, aztán egyszer csak jöttek a prózaköltemények. Matyinak volt egy félmondata, hogy Juhásznál nincs tabu. Ez nálam arra világított rá, hogy lehet koncepcióban gondolkodni, lehet témát választani, ami nálam a szingularitás. Néhány éve szeretnék komolyan a jelenség közelébe férkőzni, minél többet megérteni belőle. Mivel úgy gondolom, a líra számomra otthonos nyelv, elkezdtem szingularitással kapcsolatos cikkeket és tanulmányokat prózaversekre „fordítani”. Ezek a szövegek szükségszerűen terjedelmesebbek, mint a minimalista törekvéseim eredményei, sokkal több, és főként ismeretlenebb logikai kapun kell átküzdenem magam, mint pl. egy alanyi költeményben.

NMJ: Én is úgy látom, hogy a rövid és a középhosszú versre van beszűkülve a mai költészetről folyó gondolkodás, ami a túlírás boszorkányüldözésében is megmutatkozik. Számtalanszor találkoztam én is azzal a kéréssel, mint András, hogy túl sok a jelző, húzz belőlük, ez már giccses. Maradt is bennem egy kislányos szorongás, hogy amikor leírok egy jelzőt, az országban valahol egy szerkesztő felsír. Pedig egy-egy aszályos időszak után pont az tud segíteni, ha elhiszem, nincs tabu, nincsenek szabályok, áradjon a szöveg, legyen organikus. Tudnék-e ilyen hosszú szöveget írni? Ha ránézek erre könyvre, a Fekterigóra, én sírok fel: nem, nem, fizikai képtelenség! Bár most, hogy erre a beszélgetésre készülve olvasgattam Juhászt, eszembe jutott, hogy az egyik prózaverset utánozhatnám, mert észrevettem benne egy érdekes retorikai megoldást: gyűlölködő felkiáltásokkal kezdődött minden szakasz. Mi lenne, ha én is néha kérdeznék, felkiáltanék, őrjöngenék? Nem kell mindig kijelentő módban beszélni, és ezt is ki lehet aknázni. Aztán tegnap este elkezdtem írni, elkezdtem felkiáltani, gyűlölködni és egy kicsit parodizálni Juhászt, és azt vettem észre, hogy ezt reggelig tudnám csinálni. Léteznek tehát olyan poétikai eljárásmódok, amelyek magukban hordják a befejezhetetlenséget. És akkor tényleg ilyen méretű lesz a korpusz.

SM: Az utánozhatóság egy tök jó kérdés, és a kritika hajlamos is elfeledkezni az alkotói szempontokról, arról, hogyan jöhetett egyáltalán létre a szöveg. Na most, Juhásznál ez egy komoly kérdés, nem véletlen, hogy senki nem mondja azt, hogy persze, tudnánk egy ilyesmit írni. Ez nemcsak a hossz miatt van, hanem az anyagmennyiség, amit görget, és a merítés szélessége miatt is. Az a benyomásom, hogy ez már annyira tiszteletet parancsoló, hogy ledobja az embereket, nem akarnak azzal szembesülni, hogy ezt is meg lehet csinálni, és inkább azt mondják, hogy ezt már nem, ez már túl van, túltolta. De ha komolyan vesszük, és megnézzük ilyen szempontból, akkor nem mondhatunk mást: itt van, tessék, csinálják utána! Csakhogy ez nem olyan egyszerű.

NZM: Nincs tabu, de lexikailag sincs. A legkülönbözőbb szótárak összedarálása folyik, a tudományos regisztertől a káromkodásig. Az emberek fejében sokszor létezik egy ideális verslépték, amiről beszéltünk, de létezik a szókincs tekintetében is valamiféle higiénikus szótár. Erre jó ellenválasz Juhász a maga totális obszcenitásával. Olvasás közben folyamatosan irigy vagyok, hogy ezt a szót, meg azt is, bele tudta írni a szövegbe.

BA: A Galapagosban például a teknőcök, az élet keletkezése, Darwin, minden benne van. Biológia és természettudományok is.

NZM: Azt is nagyon szeretem, hogy nem válik el élesen az époszok és az esszéisztikus versprózák nyelve, amit a költőtársakról, képzőművészetről ír, születésnapokra és a kiállításmegnyitókra. Vagyis van egy költői esszényelve is. Ez egy válasz is arra, Gábor, hogyan lehet megírni azt, amire te gondolsz. Ki kell dolgozni egy költői vagy poetológiai esszényelvet, amellyel úgy tudod elmondani a mondandódat, ahogy a kritikusszakma nem teszi meg. Én nagyon hiányolom a magyar irodalmi térből a költői esszéket, amiket olvasok, azokban mindig érzem a tudományos nyelvvel kapcsolatos szorongás által keltett bénultságot, ami vagy civilkedő semmitmondást, vagy óvatoskodó műhelynaplót eredményez. Egyébként mit szóltok ahhoz, hogy bár hosszú versek nem íródnak, ún. koncept-kötetek készülnek, ahol kvázi egy ciklus alkot egyetlen megaverset, ami maga a kötet. Szerintem a középhosszú léptékkel kapcsolatos elégedetlenségnek ez egyfajta projektált formája.

NMJ: Megint csak a kortárs költészeti közgondolkodás: bárkinek a recepcióját olvasom, azt látom, hogy maga a kritikai nyelvezet is kötetközpontú.

BA: Engem a koncept-kötetekben mindig zavar valami. Akkor már inkább
a tágasság és a tudatfolyam. Egyébként is szeretjük azokat, akikre furcsán néznek.

MNG: Egyébként nem kell neki feltétlenül nagy tér és sok száz oldal, kicsiben is meg tudja csinálni, amit akar. Rákerestem most egy szövegre: A gyermekkor csontvázából, az ötös. Itt önmagát fragmentálja, szépen minimalizál, de benne van ugyanaz a nyelvi svung, ami a hosszú költeményeit jellemzi.

BA: Pont erre hoztam példaként a Tenyésztett szomorúságot, ami kicsit hosszabb, két oldal, de páros rímek, kétsoros strófák…

NMZ: Csinálnunk kéne egy Juhász-válogatást a rövid versekből, érdekes lenne, mit találnánk az életműben. A zárókérdésem viszont egy játék. Ha elképzeltek egy lehetetlen helyzetet, hogy van egy versszerető fiatal, aki még sosem olvasott Juhász Ferencet, nem is hallott róla, neki hogyan ajánlanátok ezt a költészetet?

NMJ: Tapasztalatból mondom, hogy a kamaszok imádják a trágárságot és a szókimondást. Biztos azt mondanám, hogy figyelj, Juhász le merte írni, hogy „rózsás pöcsöcske-agy”. Fel fogják kapni a fejüket erre, ennek van vonzereje a fiatalok számára.

MNG: Felírtam egy gondolatot, amit a Lovász–Horváth-előadás inspirált: „poszthumán ejakulátum az ég kékjén”. Ezzel a képpel ajánlom Juhász Ferencet.

SM: Úgy alakult, hogy ma az unokatesómnak meséltem erről az estről, és átküldtem neki a kivágatokat, amelyeket készítettem. Azt hiszem, ebben az emészthető formában ajánlanám először.

NMZ: Andráshoz egy személyes kérdés-ötlet: milyen filmet javasolnál a Juhász-olvasáshoz?

BA: Valamiért, talán a túlburjánzás miatt, most a Gonosz halott 1-2 című film jut eszembe, amelynek a végén a zombik kivirágoznak és elsorvadnak, és mindezt gyorsítva látjuk. Ha VJ lennék, és egy Juhász-felolvasáshoz kéne hátteret vetítenem, ebből a filmből tennék bele képeket.

NMJ: Azért a Juhász-versek tele vannak zombikkal, sírból kikelő emberekkel. A hazatérő halott és mások – szóval ez a filmajánlat teljesen releváns.

NZM: Zárásképpen egy privát gondolat. Nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy a Juhász-komposzt projekt emlékét őrző dunsztosüveg (melyet elhoztam a konferenciára) épp Tandori Dezső halálának napján tört össze. Ezt valahogy nagyon szimbolikusnak érzem. Nyugodjanak békében mindketten, olvassuk őket!

—

1 Juhász Ferenc 90 – Az Üveghegy és a szilánkok. Konferencia Juhász Ferenc költészetéről a József Attila Kör szervezésében. Szervező: Borsik Miklós. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2019. február 13.