Nagy Csilla: „Itt vagyok a világ közepén”

 Barak László Én nem menni lakni külföld című könyvéről (kritika)

Barak László legutóbbi kötete (amely 2018-ban elnyerte a Madách-díjat) a szerző pályáján egyfajta megújulást jelent. Barak ugyanis ezúttal kilép abból a tematikus keretből, amely a korábbi köteteinek sajátja volt: a kisváros társadalmi közege, az ebből adódó morális dilemmák és deficitek, valamint a gengsztermiliő helyett ebben a könyvben a közérzeti és az identitást érintő kérdések közép-európai, sőt globális összefüggésben jelennek meg. Az egyes szám első személyű alanyi líra fókuszában az olyan általános, kvázi globálpolitikai kérdések állnak, mint a migráció lélektani és társadalmi motivációi, illetve következményei, a posztkommunista társadalmak illeszkedése a 21. század kulturális és társadalmi viszonyrendszerébe, valamint az ebből adódó, hibrid identitások létjogosultsága. A kisebbségi identitásra való rákérdezés így a közép-kelet-európai önazonosság rétegzettségére való rámutatásban valósul meg: az alapvetően narratív jellegű, asszociatívan építkező szövegek pátosz nélkül szólnak arról az otthonos idegenségről, amely, a határokon belül és azokon túl is, elkerülhetetlenül a „bentlakó” vagy utazó alapélményévé válik. A tartalmi elmozdulás azonban a saját poétikai hagyomány folytatásával párhuzamosan következik be: nemcsak a Barak-líra neoavantgárd gyökerei érzékelhetőek, hanem a Petri György és Zs. Nagy Lajos közéleti jellegű szövegalkotásával összefüggésbe hozható, élőbeszédszerű, a köznyelvi kifejezéskészletre épülő versnyelv is jelen van, amelynek uralkodó retorikai alakzata ebben az esetben is az irónia.

A kötet négy ciklusa eltérő nézőpontokból mutatja be a fent jelzett témákat. Az Otthonaink melege cikluscím egyaránt utal a magánszférára és a hazaként értelmezett területhez, közösséghez való viszonyra. A nyitóvers, az …eszemben sincs elindulni rendhagyó hazafias vers, pontos, érzékletes képekkel fejti fel az otthonosság fogalmát, amely itt nem a megnyugvás szinonimája, vagy az én kiteljesedésének a kerete, hanem az egyéni sors determináltságából adódó tapasztalat. Eszerint otthonos az, amit megszoktunk, és azt szoktuk meg, amibe belesodródtunk, illetve beleragadtunk: „Szívesebben lakom itt. / Ahová nem kell megérkeznem, / mert el sem indul/hat/ok soha. / Itt az élet az öntudatlanság szinonimája.

[…] Úgy őriz ez a giccs / mint vakvéletlen a gyantába dermedt rovart.” (9.) A Fóbia és a Bárhol az ég alatt az átmenetiséget viszi színre, valamint azt, hogy az idegen nyelvi és társadalmi tér tapasztalata miként hagy lenyomatot az egyénben. Másrészt a ciklusok versei a társadalmi szorongás variációit is tematizálják: „az az ország / meg ez sem / a te országod / ott / meg itt / sem vagy otthon / nincs címed / nem megható / félelmetes / hogy naponta másként hívnak téged / egy-egy bérelt mobilszám lehet csak / a családneved” (34.) A könyv zárlata, az én? című ciklus pedig valójában egyetlen vers: Domonkos István Kormányeltörésben című szövegének az átirata az énre való rámutatást tűzi ki célul, és nemcsak azt demonstrálja, hogy az önazonosság sosem homogén, hanem azt is, hogy a leírása a nyelv által csak a nyelvi törmelékek – a különböző hagyományokba, kontextusokba, szerkezetekbe illeszkedő szavak és kifejezések – mozaikos, illetve kaleidoszkóp-szerű egymás mellé helyezésével lehetséges: „én / én lenni szancsó panza / nem lenni kannibál / én lenni ember / […] én lenni nyelv / nyalni bélyeg / szívni kender.” (65.) Barak verse ezzel a technikával a személyiség „történetiségét”, temporalitását is színre viszi, amelynek részét képezi a saját lírai hagyomány (pl. a költő első könyvében is felidézett Sancho Panza-maszk); a személyes emlékezet tárgyi-materiális elemkészlete (pl. trabant, kisüsti); a kollektív múlt és identitás szegmensei (ld. történelmi utalásrendszer); valamint az általános emberi jelleg tényezői is (pl. a testi, a mentális, a morális és a társadalmi létezés jelzései): „én mímelni ember / fehéret feketét sárgát / hurkot kötélen / frigyládán rózsaszín spárgát / szavonarólát / körülmetéltet / donkihótét / én számolni percek órák napok / én akarni jólét […]”; (67.) „én nem gondolni nemzet / nem gondolni érték / úr / hatalom / attila / árpád / török uralom / habsburgok / szabadság/harc / trianon / marhavagon / én lenni kormányon törés / hasadék vitorlán / lenni szálka állam úr torkán”. (66.)

Bármennyire is jelennek meg, vetődnek fel szerepek, maszkok a baraki poétikában: a megszólaló, az én, az alany mindig ott áll, ott marad a megszólalás fókuszában. Hisz hogy lenne mérhető a feltöltött bankkártya, vagy épp a letelepedési kötvény a világ közepéhez.