Simon Márton: Első részletek a Rózsaszín könyvből (vers)

Alagi Mihály felvétele

A boltos a kezembe adta a visszajárót,
a szemembe nézett, és azt mondta:

Végső soron a szörnyet akartuk legyőzni mindig,
mind, kivétel nélkül, hűtőzúgásban, csapcsöpögésben,
araszoló tömegközlekedési akármiken,
minden kisstílű szomorúságban, kincsesbarlangokban,
felhők fölött, hogy aztán állhassunk a nevetséges
arcunkkal utána hosszan a szélben, járjon át mélyen,
mint egy fulladás emléke. Ezért és ennyit.
A saját nevünkön akartuk szólítani a Napot,
elrejteni a tekintetünkbe a házakat, ahol éltünk,
végül pedig egy tisztességesre sikerült mondaton átvágva
kisétálni innen. Nem? Ebből lett ez, a fagyasztópult
mellett elkapott pillantások, pályaudvarból átalakított
vágóhíd, népjóléti átkok, plakáton vicsorgó családok,
a koszos csönd, az akciós mályvahalál. Az az ablak is,
ami évekig voltam, ma már meg sem ismer. És bárhová
megyek, mindenütt mintha úgy feküdnék, akár a nyomok az erdőben,
ha megtalálták őket, utána mégis a másik irányba indultak el.

Sokáig álltam a szatyorral, a pénztárgépen világító
zöld számokat nézve. Szerettem volna még egy tábla csokit,
de már épp elég cukrot ettem. Végül lassan és tagoltan ennyit feleltem:

A józanság repedező burkai közt matatunk mind,
nincs választás.

És ezzel magára hagytam. Aztán a liftben jöttem rá,
hogy megint elfelejtettem a tejet.

***

Ez a vonat szó szerint a végtelenbe tart, körben rózsaszín a táj,
halk zene szól, a szövege valami olyasmi, hogy
egy steak van a szívemben, nem is értem.
Ez a város a vonat ablakán túl csak a
messzeségben létezik, nem lehet közel menni hozzá.
A fülkében szemben két szellem, ölükben keresztrejtvény.
Nem emlékszem, hol szálltam fel, és félő,
hogy nem érem meg, hogy odaérjünk.
Arra gondolok, vajon én az a hang vagyok-e a fejemben,
amelyik azt ismételgeti, meg fogok őrülni,
vagy a másik, ami azt mondogatja, igaziból semmi baj.
Legalább ez a kattogás nem belőlem jön.
Szeretnék most úgy örülni, mint egy pár frissen főtt
virslinek, vagy egy szép kialakítású, ahhoz képest
jutányos árú tésztaszűrőnek, de az előrejelzések szerint
tegnap örökre elfogyott a forró víz. Ha bárki azt mondaná,
ez nem egy vasúti fülke, hanem egy lakás, emelet, ajtó,
hogy az ott a park, ez itt a laptopom, benne a szokásos
népirtás, ne higgyenek neki. A következő megálló az
életén rágódva forgolódik, vízszintes, két betű.

***

Szokás mélynek mondani a szerelmet.
Ami mély, azon egy ponton túl nem szűrődik át fény,
egyre homályosabb és sötétebb rétegekben halmozódik lefelé,
végül az áthatolhatatlan feketeség és az elviselhetetlen,
emberfeletti nyomás marad, ahol minden, mi világol,
meg akar enni.

Itt élünk, és világítunk boldogan.

***

A fikciót egyre nagyobb képernyőkön nézzük,
a valóságot egyre kisebbeken.
Ha elalszunk, kitalált fajok népszerű figurái
állják körül az ágyunk, zöldek, haloványak,
míves fegyvereik csillognak az utcalámpák
beszűrődő fényében, a végső igazságról motyogva,
kissé imbolyogva, füstszagú köpenyükben,
tisztelettel néznek ránk: amennyire fiktív
mindaz, amit képviselünk, kvázi közéjük tartozunk.
A külső szobában a bőrkanapén valami álmában
a másik oldalára fordul, és ráteszi az egyik fejét
a távkapcsolóra, hogy a tévében végre
elhangozhasson a szó, klímaváltozás,
aztán kiszabadulhasson mind a zöldbe zárt piros.

***

Ezt nagyon tudom: száraz szájjal állni reggel, hogy hová lett a tó.
A hirdetőújságra száradt véren át még jól olvasható:
mustárfantáziák. Megnyugtatóan értelmetlen ebben a fényben.

A szatyrot elteszem későbbre az alom takarításához.
Most egy kicsit semmilyen burok nem reped.
A személyiségnek nevezett népszerű fikció munkába áll.

Fél éjszaka ülni és próbálni megfejteni mindazt,
ami egy pillanat alatt feloldódik abban, hogy fölkelsz, kijössz,
és szép vagy, mint a Nap – a feledékenység feketekávé ízű –

ilyen. Jégeső kopog a ház előtt parkoló piros sportautón.
Kaktuszt nevelni az öngyűlölet beismerése.
És folytatnám még, de

Ez a közepesen átsütött steak a szívemben,
nem a helyén, benne, ó, az a közepesen átsütött steak,
annyi mindenre nem jó,

Amikor előjön a sötét az ágy alól, és azt mondja,
ő igazán nem tudja, meg nem is azért,
de szerinte valami odabent kinyitotta a szemét.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2019/7-8-as számában.

Fotó: Valuska Gábor

Simon Márton (1984, Kalocsa)

Költő.