A mások élete – Szántai Márk kritikája Tóth Krisztina Fehér Farkas című kötetéről
Forrás: librarius.hu
Tóth Krisztina könyvhétre megjelent új novelláskötete önmagunk és a mindenkori másik megfigyelését, az elidegenedés, valamint az örökös kívülállás problematikáját helyezi vizsgálódása fókuszába. Míg a huszadik század történelmi kataklizmái nyomán keletkezett szövegek rendszerint a politikai represszió obligát részeként mutatják be megfigyelők és megfigyeltek világát, addig Tóth Krisztina írásai egészen máshonnan közelítenek. A kötet novelláiban a megfigyelés és a regisztrálás fogalmai önértékükben, a hétköznapok apró momentumai felől értelmezhetőek. Ez azonban nem jelenti, hogy a novellákban nem felfedezhető a politikum: nem direkt módon, hanem társadalomkritikai élük miatt válnak a szövegek így is olvashatóvá. Tóth Krisztina munkásságának ismeretében ez nem újdonság: jóllehet, a Fehér farkas nem jelent nagyfokú irányváltást vagy megújulást a szerző pályáján, a narrációs és stilisztikai változatosság révén egy mindenkor élénk, egymásba indázó szöveguniverzum jön létre.
A Fehér farkas novelláinak témája, mint azt Károlyi Csaba megállapítja, mindannyiunk élete, a kisember mindennapjai. Éppen ezért lehet dermesztően ismerős a novellákban ábrázolt világ: ami mellett nap mint nap elmegyünk, az a kötet lapjain művészi témává változik. A Tóth Krisztina-prózában gyakori urbánus környezet és standard nyelvi regiszter mellett más szólamok is helyet kapnak. A Revizor recenzense, Schiller Mariann nem ok nélkül asszociál a Borjú című novellával kapcsolatban Móriczra, de akár a címadó szöveg fojtott atmoszférája, korlátozott nyelvi kódra épülő szerkezete is megidézheti a szerzőelőd néhány elbeszélését. Látszik tehát, hogy a nagyvárosi történetek mellett újabb kontextus tűnik fel, a szociografikus pontosságra törekvés és szociális érzékenység új tematikában is megjelenik a szerző pályáján.
A tematikus változatosság mellett a narrációs megoldások is váltakozást mutatnak, igaz, nem radikálisan: a mindenkor jelöletlen párbeszédekre épülő szövegek hol egyes szám első, hol egyes szám harmadik személyű elbeszélővel dolgoznak, a homodiegetikus narrátorok gyakori kiszólásokkal tarkított, jelen idejű elbeszélésmódja pedig az élőbeszédszerűség hatását kelti. Így történik ez a Bal oldali szék című, különösen erős, kemoterápiás kezeléssorozatról beszámoló önnarrációs monológban is: „Öregem, két teljesen vak nő!” (86., kiemelés tőlem), vagy kicsit később: „Így azért van a dologban némi perspektíva, hm?” (87., kiemelés tőlem). A szöveg további erénye, hogy nem csúszik bele a hasonló tematikát feldolgozó művek gyakori hibájába, nem az erőteljes pátosz révén próbál hatni az olvasóra, hanem a rideg tényszerűség és a kíméletlen (ön)irónia segítségével valósítja meg poétikai célkitűzését.
De lekövethető-e a fenti nyelvi változatosság a helyszínek mentén? Annyiban mindenképp, hogy szinte minden történetben fontos szerepet kapnak a különféle enteriőrök és közterületek. Különösen igaz ez a lakótelepek, panelházak világára. A lakótelepi elidegenedés huszonegyedik századi problémáját kevés szöveg viszi jobban színre, mint a Lift című írás: a fojtott zokogás a ház szellemévé válik, ahol a lakók csak a kíváncsiság vagy a pletykaéhség miatt vizslatják a másikat, őszinte érdeklődés, valódi kommunikációs helyzet nem alakul ki közöttük. A helyek szellemét kutatja az az elbeszélő is, aki tizenhét panellakást jár végig, és dokumentál, hogy közben felidézze saját gyermekkori, otthonnak csak némi jóindulattal nevezhető lakóhelyét (Tizenhét lakás). A Vevők című szöveg pedig az egész kötet kicsinyítő tükre lehet, amelyben a leplezés, rejtőzködés problémaköre, szövegszinten az eladásra kínált lakás (vélt vagy valós) hibáinak álcázása, átvitt értelemben pedig a személyiség álarc mögé rejtése, a titkok és traumák elfojtása tematizálódik.
A tükör mint eszköz, berendezési tárgy ugyancsak többször visszatér a kötetben: megjelenik a Lift, a Tizenhét lakás vagy éppen az Öltözz feketébe! című novellákban, de a lányt és a fehér farkast egymásra montírozó címadó szöveg állatkerti üvege is a tükör analógiájára működik. Amellett, hogy számos írás alapvető ismeretelméleti metaforájaként lép működésbe, fontos lesz a kötetegészből némiképp kilógó, és talán ezért is záródarabnak szánt A tükör című, korábbi évszázadokba visszarepítő novellában is, amelyben az önmagunkkal való szembenézés mellett a (mű)alkotás kérdése is problematikussá válik.
A kontextus konkrét lokalizáltságától most már kissé távolabb lépve fontos azt is megjegyezni, hogy a kortárs tendenciákra adott reflexiók ellenére sem egy technopesszimista világképet megjelenítő gyűjteményről van szó, amelyben kizárólag napjaink digitális kultúrája lenne az egymástól való elidegenedés oka. Egy mobiltelefonok előtti évtizedben játszódó novella, a Hírhozó középpontjában egy megcsalástörténet és egy barátság felbomlása áll, amely ismét rávilágít arra, hogy a problémák forrása nem pusztán a külső (technicizált) közeg, hanem a mindenkori szubjektum. A technika pedig, bár képes lenne önmagát az elbeszélő szolgálatába állítani, bizonyos esetekben mégsem tölti be funkcióját. A szelekció, a dokumentálás szinte mániákus mozzanatai kétszer is megjelennek a kötetben: a visszaszerzett, de már egy idegen élet tárgyait tartalmazó marokkói táska tartalmát fényképezni kívánó nő (A marokkói táska), valamint az egyforma szobabelsőket telefonjára rögzítő elbeszélő (Tizenhét lakás) kísérlete is kudarccal zárul, a valóság így vagy úgy, de ellenállni látszik a technikai rögzíthetőség, sokszorosíthatóság igényének.
Az emlékezetes írások mellett vannak azonban olyan szövegek is, amelyek túlírtsága csökkenti azok élvezeti értékét. A kontextus túlzott magyarázata néhol didaktikussá válik, különösen zavaró ez például a Vevők című, szerepcserére épülő, abszurd jelenetbe forduló lakásnézést tematizáló novellában: „Ülök a fotelban, szemben a kanapén ők ülnek egymás mellett. Mintha megfordult volna a szereposztás, és én volnék az érdeklődő, ők pedig a tulajdonosok” (17.). Ugyanez a probléma az Öltözz feketébe! című szöveg egyik megoldásával: „felfogta, hogy ez az ember a halál torkából szabadulva gyakorlatilag megölte azt a másikat, a barátját, azért, hogy ha összekaszabolva, impotensen, megkeseredve, de mégis csak élhessen” (48.). Az ilyen direkt magyarázatok minimalizálják a befogadói aktivitást, és ezzel együtt az olvasói érdeklődést is – sokkal jobban működnek a kötet azon írásai, amelyek elegendő teret hagynak a jelentések szabad áramlásának.
Tóth Krisztina novellái nyugtalanító, többségükben sűrű szövésű történetek, amelyek a szubjektum helyére kérdeznek rá mindenkori világunkban. A kötet tükör-metaforáját önjellemzésbe fordítva az itt olvasható szövegekre is igaz, hogy magas esztétikai hőfokon kimunkált művészi tükrei mindennapi életünknek. Ha pedig nyugtalanító, amit látunk, ne a tükröt hibáztassuk érte.
Szántai Márk (1993, Orosháza)
Kritikus. 2012 óta Szegeden él. Jelenleg az SZTE BTK doktorandusza, kutatói érdeklődése elsősorban a 20-21. századi magyar próza vidékreprezentációjára fókuszál.