Rácz Boglárka: Irodalom és szégyen I. / A kiszolgáltatottság változatai
Alagi Mihály felvétele
Arra gondolt, mégsem marad majd az eredeti verziónál. Hogy a fürdőszobából kifelé jövet a nedves és túlontúl fényes csempéken csúszott meg. Hogy olyan volt a nedves test tompa puffanása, mintha nem létezne többé ellenállás, csak elengedés, megadás. Különben a legjobban a fényes szó miatt ragaszkodott ehhez a történethez, fényesek a csempék, halványkékek talán vagy fehérek. Otthon gyerekként a konyhában fürödtek, a vizet a nyilvános kútról hozták, sokáig melegítették, mire elfogadható lett a hőmérséklete, az pedig még tovább tartott, míg a csenevész gyerektest elmerült a megnyugtatónak tűnő áttetszőségben. Később, mikor a körfolyosós önkormányzati lakásba költöztek az ikrek mellé, már volt egy aprócska helyiség penészedő falakkal, csempe is, rajta ujjnyi vastagságú kosz, néha szavakat írt bele, hogy elüsse az időt, míg megjött az anyja. Legtöbbször nem jött meg, csak késő este, miattad döglik ki az ember minden kibaszott nap, üvöltötte ilyenkor, miközben ruhástól a kanapéra feküdt. Volt, hogy előtte még elszívott egy-két szál cigit, közben kotorászott az asztalon, régi evőeszközök koppantak, öngyújtó, fémpénz, talán ötvenes, vagy százas. Ha hamarabb megtalálta, mint az anyja, hozzátette ahhoz, amit néha az ikrektől kapott. Akkor tudott venni reggelit a sarki pékségben. Előre kiszámolta a pénzt, aztán eloldalgott. Nem akart feltűnő lenni. Pedig tudta, a csenevész, fejletlen, véraláfutásos gyereklányok feltűnőek. Egy ideig próbált különböző pékségekbe járni, aztán belefáradt. Egyszer visszaüvöltött, hogy ha tényleg miatta csinálná, nem kéne örökké mások jóindulatától függnie. Az anyja nem válaszolt, csak a füstöt fújta, jó hosszan, mintha a megmaradt életerejétől akarna megszabadulni. Mindig ezt csinálta, ha nem akart beszélni. Elnézett valamerre a vállak mögé, hunyorított, aztán fújta lassan, nagyon lassan, bele a levegőtlenségbe a szürke gomolygást. Abból nem lesz lé, ha összevissza firkálsz, mondta mégis, mikor az utolsó csikket is elnyomta a konyhaasztalon.
Másodikos volt a Művészetiben, amikor megismerkedett Sofiával. Nem ez volt az igazi neve, valahogy mégis illett hozzá, a szokatlanul fehér bőréhez, meg a szeplőkhöz, a finom, hosszúkás ujjakhoz. A sarki trafik előtt álldogált, van tüzed, kérdezte kapkodva, mikor elhaladt előtte, ő is kapkodott, sietnie kellett a cigivel, az anyja anélkül el sem indult volna az éjszakai műszakba. Egy kocsmában takarított zárás után, néhányszor végighúzta a koszos felmosót a ragacsos kövezeten, közben szidta azt, aki éppen az eszébe jutott, az élettársát, aki évekkel ezelőtt lelépett vagy saját magát, hogy ide jutott. Van tüzed, kérdezte másodszorra is, szinte fenyegetően. Hátrafordult, azt mondta, van, pedig ő még sosem gyújtott rá. Mikor kibökte, hogy tévedett, még fenyegetőbb lett a hangja, mit szórakozol velem, mit képzelsz, kiabálta, ő meg ösztönösen felgyorsította a lépteit. Amikor fél órával később kinézett az ablakon, még mindig ott volt, a járdaszélen kuporgott, kapucniját a fejére húzva. Keresett egy öngyújtót, aztán odasomfordált hozzá, olyan észrevétlenül, ahogyan akkor szokott, amikor az ütésektől belilult valamelyik testrésze és nem akarta, hogy bárki is felfigyeljen rá.
Na mi van, nem sikerült elaludnod az esti mese után? Most ő is olyan volt, mint az anyja, elnézett valahová, de nem a vállak mögé, annál jóval távolabb, nézett és összpontosított, mint amikor a kedvenc festményeit nézte a Művészetiben, nem akarsz feljönni, itt kint rohadt hideg van. Aztán arra gondolt, ezért a mondatért kár volt annyira koncentrálnia.
Rácz Boglárka (1986, Losonc)
Költő, Író, tanár.