Benedek Szabolcs: Ballada egy csapatról
Forrás: Benedek Szabolcs archívuma
Az államszocialista időszakban az 1848-as forradalom évfordulóján általában tanítási szünetet tartottak, és az iskolások tanáraik irányításával – némi versmondást követően – nemzeti színű (és vörös) papírzászlócskákat dugdostak a szabadságharc hősei szobrainak és emlékműveinek tövébe. Ám mert március 15. ekkor nem volt állami ünnep, a gyárakban, a hivatalokban ugyanúgy folyt a munka, a termelőszövetkezeti földeket is készítették elő a tavaszi vetéshez. Március 15-ét Rákosi Mátyás rendszere tüntette el a hivatalos nemzeti ünnepek sorából. Az 1956-os forradalom leverése után a Kádár-kormány tett bizonyos lépéseket arra vonatkozóan, hogy visszahelyezi a hivatalos állami ünnepek közé, ám ettől végül a falfirkákon és illegális szórólapokon terjesztett üzenet (MÚK, azaz „Márciusban Újrakezdjük”) megvalósulásától való félelmében eltekintett.
Azt túlzás lenne állítani, hogy a lapok nem közöltek megemlékező cikkeket. Sőt 1967-től a megemlékezések kikerültek a szimplán iskolai keretek közül. A Petőfiék szellemiségétől tartó hatalom úgy próbálta kifogni a szelet a vitorlából, hogy a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) égisze alatt megszervezte az úgynevezett Forradalmi Ifjúsági Napokat. Az eseménysorozat szorosan kapcsolódott két másik, az államszocialista Magyarország önigazoló identitásához kapcsolódó korabeli ünnepnaphoz: március 21-hez (a Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulója) és április 4-hez (a felszabadulás ünnepe). A három egymást követő dátum a történelmi kronológiában is követte egymást, így egyenes vonalat lehetett húzni 1848-tól 1919-en keresztül 1945-ig. A megemlékezés-sorozat a hivatalos állami ünnepen, április 4-én csúcsosodott ki, de a KISZ gondoskodott arról, hogy a fiataloknak március 15-én is legyen elfoglaltságuk, és ne legyen idejük és erejük saját elhatározásukból csoportosulni. Erre a napra a Hazafias Népfronttal karöltve kezdetben a budapesti Petőfi-szobornál, később a Múzeumkertben az ország minden tájáról odavezényelt fiatalok részvételével központi ünnepségeket szerveztek. Vidéken a rövid koszorúzásokat nemegyszer egész napos iskolai kirándulások követték.
Március 15-én Budapesten több évben is – főként fiatalok részvételével – alternatív, nem hivatalos megemlékezéseket is tartottak, amelyeket a hatalom demonstrációnak tekintett, így aztán ezek az ünnepségek rendre tömegoszlatásba, gumibotozásba, letartóztatásokba és bírósági eljárásokba torkoltak. A legnagyobb ilyen megemlékezésre – és összecsapásra – 1973-ban került sor.
A harcias március 15-ei tüntetések emléke később lassacskán elhalványult, az alternatív megemlékezések az ellenzéki mozgolódások szokásos helyszínein, az állambiztonság által amúgy is megfigyelt lakásokban zajlottak – noha a nyolcvanas évek elején így is volt néhány, a hivatalos állami megemlékezésen kívüli utcai felvonulás, amelyek többnyire a Várban, Táncsics hajdani börtöne környékén értek véget. Ezek mérete azonban elmaradt a korábbiaktól. Ennek megfelelően a hatalom 1986-ban sem számított jelentősebb eseményre, részben abból kiindulva, hogy Yoko Ono március 14-ei budapesti koncertje, illetve a magyar–brazil mérkőzés úgyis elvonja az emberek figyelmét.
Ám nem így történt. Ráadásul 1986. március 15. szombatra esett, ami a kései Kádár-korban végleg kikerült a munkanapok sorából (a naptárakból eltűntek a zöld számmal jelölt szabad szombatok, elvégre minden szombat szabad volt). Ennek megfelelően a dél körül a Petőfi-szobornál véget ért állami megemlékezés hallgatósága közül sokan ott maradtak, sőt a tömeg idővel háromezresre duzzadt, ahogy ’48-as forradalmi dalokat és a Himnuszt, illetve a Szózatot énekelve útra kelt a pesti belvárosban. Az első incidensre a Kossuth téren került sor, amikor a rendőrök kiemeltek egy, a Beszélő című szamizdat lapnak támogatásokat gyűjtő egyetemista lányt a tömegből, amely a Batthyány örökmécseshez, onnét pedig a Bem térre vonult. Később, a Batthyány térnél a rendőrök igazoltatás címén többektől elvették a személyi igazolványukat, ami a Kádár-korban meglehetősen sok kellemetlenséggel járt.
A dolog azonban nem maradt ennyiben. Este 7-kor ismét tömeg gyűlt össze a Petőfi-szobornál, majd az emberek a Vörösmarty térre gyalogoltak, onnan pedig még tovább, azzal a céllal, hogy az elmúlt évek szokásai nyomán átjussanak Budára. A sokaságban keringő hírek szerint a Margit híd felé vezető utcákat a rendőrség lezárta, ezért a felvonulók a Lánchídhoz mentek. A hídon át is keltek, onnan azonban már nem jöhettek le, mivel a Clark Ádám téren rendőri sorfalba ütköztek – visszafordulni pedig azért nem lehetett, mert közben a híd pesti hídfőjénél is fölsorakoztak a rendőrök. Az ily módon csapdába ejtett embereket a kék egyenruhások meggumibotozták, és akitől csak tudták, elvették az igazolványokat, amelyeket napokkal később, szabálysértési bírság keretében adtak vissza.
Később elterjedt, hogy a tömeget beépített ügynökök csalták a Lánchídra. A nap folyamán mindenesetre több száz emberrel szemben foganatosítottak különböző szintű rendőrségi eljárásokat.
*
Vajon a selecão tagjai látták az Atrium Hyatt ablakaiból a Kádár-kori ellenzéki mozgalmak históriájába lánchídi csataként bevonult eseményeket? (A pár nappal a történtek után született elnevezés az 1986-osnál sokkal véresebb, az őszirózsás forradalom idején, 1918. október 28-án lezajlott lánchídi csatára utal.) Erről nem szól a fáma. A hivatalos magyar sajtóban a március 15-én a Lánchídon és egyebütt történtekről nem számoltak be, helyesebben a Népszabadság március 18-ai számában annyit írtak, hogy „a budapesti rendőr-főkapitányság szabálysértési eljárást indított tizenegy személy ellen, akik a március 15-i ünnepi rendezvényeket követően megzavarták a közrendet”. De hát akkor már mindenki javában és főleg a magyar–brazilról beszélt. A lapok a meccs előtt átvették a szocialista újságírástól addig merőben szokatlan stílust, és a tengerentúli sztárok minden rezdüléséről tudósítottak. Meg persze a magyarokéról is. A Népsport megírta, hogy Sócrates sérült, ő nagy eséllyel nem fog játszani, ám a brazilok megszellőztetett összeállításában Falcão még szerepelt. Mezey György szövetségi kapitány pedig cáfolta azt a görög lapértesülést, miszerint a világbajnokság után ő lesz az AEK Athén edzője.
Sócrates végül mégis pályára lépett a Népstadion gyepén, igaz, nem a mérkőzésen, hanem az előtt, a közönség gyülekezése közben: a Három kívánság című népszerű ifjúsági tévéműsor keretében teljesítette három magyar kisfiú kívánságát, és Dévényi Tibor műsorvezetői asszisztálása mellett tizenegyeseket rúgott nekik.
Az egész országra rátelepedett általános izgalom akkor hágott tetőfokára, amikor 1986. március 16-án délután fél négytől a Népstadion zsúfolásig telt lelátói előtt, az osztrák Wöhrer sípjelére megmérkőzött egymással a két válogatott.
Magyarország: Disztl P. – Sallai, Kardos, Garaba (Csuhay), Varga – Hannich, Nagy A., Détári – Kiprich (Kovács K.), Bognár Gy. (Burcsa), Esterházy
Brazília: Leão – Edson, Oscar, Mozer, Dida – Elzo, Silas, Alemao – Renato, Casagrande, Sidney (Müller)
A brazilok összeállítása jócskán megváltozott a négy nappal korábbihoz képest. Ami persze egy vesztes meccs után nem csoda, noha Tele Santana a védelmet éppenséggel változatlanul hagyta. A kapuba viszont a veterán Leãót, az 1970-es világbajnok csapat hálóőrét állította. Mindez nem azt jelentette, hogy a Népstadionban valamiféle tartalékcsapat lépett volna pályára, hiszen például a május 1-jei, odahaza, a jugoszlávok ellen 4–2-re megnyert találkozón megint csak más összetételű brazil gárda szerepelt. A mexikói nevezésig még volt idő, és Santana kereste a világbajnokságon szereplő csapatát, merítésre pedig volt bőven lehetősége, elvégre a Copacabana homokja folyamatosan ontotta a tehetségeket. (A Budapesten pályára lépő brazilok közül végül 7-en voltak ott a Mundialon, minden bizonnyal köztük lett volna Renato is, akit magánéleti zűrök miatt kitettek a keretből. Igaz, helyette Santana pont Edsont vitte Mexikóba.)
A mérkőzés minden tekintetben álomfutballt hozott. Ezúttal is a magyarok voltak a brazilok, ők járták a Népstadionban a szambát, nem érdemtelenül öltötték magukra a meccs utáni karneváli hangulatban a sárga mezt. Mindjárt az 5. percben vezetést szereztek: Esterházy vívott a bal oldalon párharcot Edsonnal és Elzóval, a labda Bognár elé került, aki azonnal Détári elé tálalt, ő pedig kitette a jobb szélre Kiprichnek, hogy aztán az onnan menetrendszerű pontossággal visszaérkező játékszert a hálóba fejelhesse. Tökéletesen kidolgozott, mintaszerű akció volt. De a többi magyar gól is legalább annyira emlékezetes maradt. A 60. percben Sallai a magyar térfél közepéről ugratta ki Esterházyt, aki előtt, miután lerázta a rátámadó Oscart, megnyílt az a folyosó, amelyen olyan mesterien tudott végigfutni. Most is ez történt, igaz, a végén némi hiba csúszott be, Esterházy 13 méteres lövését ugyanis Leão hárította, ám a labda Kovács Kálmán elé került, aki az ötös vonaláról a jobb felső sarokba bombázott. A harmadik magyar gól (73. perc) bizonyos tekintetben hasonló volt az előzőhöz. Az is úgy indult, hogy a brazilok támadtak, ám a magyarok megszerezték a labdát, és Détári a felezőkörben három brazil gyűrűjében a szeme sarkából észrevette, hogy Esterházy ismét meglódul a jobbösszekötő helyén. Habozás nélkül mesteri labdát tálalt elé, Esterházynak lényegében csak el kellett robognia vele újra a kapuig – először úgy tűnt, megint elvéti a lövést, ám a Leãóról kipattanó labda ezúttal visszakerült a magyar csatárhoz, aki másodjára a hálóba lőtt.
A magyar válogatott minden tekintetben elképesztő játékot nyújtott. A közönség időnként hörgött a gyönyörűségtől, amikor Garabáék rövid passzokkal, magabiztos adogatással hozták ki hátulról a labdát. A mesterien fölépített támadásokon látszott a begyakoroltság és az összhang, az, hogy a játékosok az elmúlt másfél év alatt tökéletesen megismerték egymás képességeit, és tudják, mire számíthatnak a másiktól. Noha természetesen a braziloknak is voltak helyzeteik, magyar részről még akár Kovács vagy Varga lövése is beakadhatott volna. Minden tekintetben megtörtént a kárpótlás a hollandok elleni, egy évvel korábbi vereségért, a közönség és a csapat ismét egymásra talált, a lapok pedig idehaza és külföldön is nagy elismeréssel írtak a magyar válogatott teljesítményéről. Nem mellesleg a Népstadion lelátóján helyet foglaló francia (Henri Michel) és szovjet (Eduard Malofejev) szövetségi kapitány, továbbá a kanadai megfigyelők is szuperlatívuszokban beszéltek Détáriékról, akit egyébként máris a közelgő világbajnokság várható nagy sztárjai között emlegettek. (A meccsre a vb-csoportbeli ellenfeleken kívül eljött Miguel Muñoz spanyol szövetségi kapitány is, aki a saját csoportbeli ellenfelüket, a brazilokat akarta megnézni, de igazi játékot inkább a magyaroktól látott.)
Március végén Nyilasit megműtötték a Sportkórházban. A gerincét két csavarral erősítették meg, a csigolyatöviseken kisebb korrekciót végeztek. A tervek szerint a rehabilitáció úszásból, gyógytornából és futásból állt, ennek eredményeként volt esély arra, hogy az Austria Wien és a magyar válogatott centere április végére már teljes értékű játékosként bekapcsolódhat a vb-felkészülésbe. Közben a szovjetek 2–0-ra kikaptak Tbilisziben Angliától, a franciák pedig 2–0-ra verték Párizsban az argentinokat. Ám ezeknek az eredményeknek a magyar közvélemény számára nem volt különösebb jelentőségük. A karnevál a brazilok legyőzése után is folytatódott: a Dolly Roll együttes Mexikó című számában tizenegy hősről énekelt, és ahogy hétről hétre közelgett a világbajnokság, úgy lett egyre szaporább a pulzus – a nép szerette volna végre már ténylegesen is a csúcson látni a közvélemény és a sajtó által amúgy is csillagászati magasságokba tolt fiúkat. („Itt a húsvét, itt a nyúl, magyar–brazil 3–0” – így szólt az alkalmi locsolóvers.)
A várakozás a Mundial előtti hetekben minden addigit fölülmúlt. Persze, könnyű utólag okoskodni, de a későbbi események ismeretében azért el lehet gondolkodni azon, vajon nem lett volna-e jobb – mármint mind a játékosok, mind a szurkolók elvárásait és realitásérzékét illetően –, ha a brazilokkal, mondjuk, egy szenvedős döntetlent játszunk, úgy, hogy a Népstadionban a korszak legnagyobb brazil sztárjai, így Junior, Zico, Cerezo, Sócrates és Falcão is pályára lépnek.
Benedek Szabolcs (1973, Budapest)
József Attila-díjas író, legutóbbi kötete a Vörös, mint a vér című regény. Az Irodalmi Szemle online felületén ezúttal márciusban megjelenő könyvéből közlünk részletet, amelyben a ’84-86-os magyar válogatott történetét dolgozza fel történelmi és kulturális kitekintésekkel.