„Kölcsönösen nem osztozhatunk egymás tapasztalatában” – Interjú Zilahi Anna költővel, az xtro realm csoport tagjával

Forrás: xtro realm

Az xtro realm csoport 2017-es indulása óta több, az emberközpontú gondolkodás kritikáját központba állító beszélgetést, kirándulást, kiállítást szervezett. A kezdeményezők, Horváth Gideon, Süveges Rita, valamint Zilahi Anna más művészek és elméleti szerzők segítségével összeállították, és a 90. Ünnepi Könyvhétre kiadták az extrodæsia – Enciklopédia egy emberközpontúságot meghaladó világhoz című kétnyelvű kötetet, amelyről Zilahi Annával beszélgettünk.

Olvasókörként és művészeti csoportként indultatok, nemrégiben pedig kiadtatok egy „enciklopédikus vállalkozásnak” nevezett munkát – ezek szerint elméleti csoporttá változtatok?

Amikor elkezdtünk együtt dolgozni Gideonnal, pont azon gondolkodtunk, hogy a klímaválság és az antropocén fényében milyen nagy szükség van arra, hogy a képzőművészeti gyakorlatok határait kiterjesszük. Persze ilyen igénnyel már rengeteg más művész is fellépett. Az volt az elképzelésünk, hogy a klímaválság tükrében egyszerűen nincs értelme azokat a művészeti praxisokat folytatni, amik nem reflektálnak arra, hogy hirtelen minden megváltozott körülöttünk. Azt a munkát, amit az xtro-ban végzünk, alapvetően képzőművészeti munkának tekintjük, nem elméletinek, de nem gondoljuk azt, hogy a képzőművészeti munka pusztán techné kérdése lenne. Azért kezdtünk el olvasóköröket szervezni, hogy aztán egy olyan folyamat-, beszélgetés- és kutatásalapú kiállítás jöhessen majd létre, ami tematizálja a kortárs nyugati gondolkodás emberközpontúságát. Ebből lett az első xtro realm-kiállítás, amiben más művészek mellett részt vett Süveges Rita is, így lett ő a csoport harmadik pillére. Aztán az elméleti önművelés és diszkusszióteremtés igényét folyamatosan szem előtt tartva építettük föl a következő projekteket. A könyv ennek egyfajta megnyilvánulása, egy már kézzelfogható diskurzusteremtő gesztus.

Megmaradt a munkátokban az a képzőművészet-központú hozzáállás, ami az elején volt?

Nem szeretnénk magunknak elméleti pozíciókat vindikálni, képzőművészekként, alkotókként tekintünk magunkra, és a tét inkább az, hogy a magyarországi képzőművészeti praxisokban értelmezhető legyen, amit csinálunk. Az a kérdés szerintem, hogy ezekben a poros kategóriákban, mint az író vagy a képzőművész, elképzelhetjük-e, hogy az emberek nemcsak leülnek az írógépük vagy a vásznaik elé festeni vagy írni, hanem a munkába beletartozik az a fajta kutatómunka is, ami mondjuk egy regényírásnál magától értetődő. Egy intermediális munkához ugyanúgy hozzátartozik, hogy az ember megteremtse a saját elméleti alapjait és párbeszédbe lépjen azokkal vizuális, líranyelvi vagy akármilyen más módon. A kötet elméleti részéhez nagyon sokan hozzájárultak, ezeket a szövegeket mi megszerkesztettük, és Losoncz Márk lektorálta két körben. Részünkről ez gyakorlatilag gyűjtőmunka volt, mint harmadik osztályban környezetismeret órán, és emellett lehetett létrehozni az ezzel párbeszédbe lépő vizuális meg lírai tartalmakat. A kuratoriális munkát, amivel összegyűjtöttük az elméleteket és kiválasztottuk, hogy mely fogalmak kerüljenek az enciklopédiába, a képzőművészeti munka részeként értelmezzük.

Ahogy utalsz is rá, a kötetben váltakoznak a szépirodalmi és elméleti szövegek, valamint a képzőművészeti munkák. Hogyan működnek ezek együtt?

Losoncz Márktól származik a kifejezés, hogy ez egy enciklopédikus vállalkozás, de mi úgy tekintettünk a kötetre, mint ahol az elmélet, és az annak a szellemisége alapján létrejövő líra, valamint vizuális nyelv egymáshoz kapcsolódik, párbeszédbe lép, megtermékenyíti egymást, és nem hierarchizált módon hordozza azt a tudást, amit át szeretnénk adni. Nekem nagyon fontos ebben a projektben az az elképzelés, hogy nemcsak az elmélet, a logikus filozófiai érvelés hordozhat tudást, hanem a líra vagy egy vizuális nyelv is, csak lehet, hogy azt más módon kell megközelítenünk. Az, hogy itt van líra meg vizualitás az elmélet mellett, az elméletet is kizökkenti az eredeti befogadhatóságából, talán arra is új fényt vet, hogy az elméletet milyen módon kellene kezelnünk. Az elképzelés, hogy a tudást úgy szerezzük meg, hogy elolvasunk dolgokat objektív tényeket közvetítő könyvekből, és racionális érveléseket mérlegelünk, teljesen racionális embert feltételez. Miközben a tavalyi közgazdasági Nobel-díjat Richard Thaler amerikai közgazdász kapta, aki bizonyítja, hogy az ember nem racionális. Mégis folyamatosan visszatérünk ehhez az állításhoz, mert az emberi arroganciánk nem bírja elviselni, hogy ne racionálisként tételezzük magunkat. Ebben a tekintetben a könyv arra világít rá, hogy rengeteg olyan tudás van, aminek nem szentelünk figyelmet, pedig fontos lenne.

Diskurzusteremtés volt az egyik cél, sok fordítás vagy külföldi szakirodalom magyar nyelvű összefoglalója szerepel, és ez megtermékenyítően hathat a magyar tudományosságra. A kötet egyik fele viszont angolul van. Miért?

Tisztában vagyunk azzal, hogyan történik az akadémiai diskurzusteremtés, nem vagyunk filozófusok, nem ilyen jellegű diskurzusteremtésre vágytunk, erre nem is lennénk kvalifikáltak. 2017-ben, amikor elkezdtük ezt az egészet, azt láttuk, hogy gyakorlatilag mindenkinek el kell magyaráznunk például azt a fogalmat, hogy antropocén. Azért volt ez meghökkentő, mert Bécsben tanultam, 250 kilométerrel arrébb, és ott az antropocén kifejezés már tíz éve lefutott, már az antropocén kritikájának a kritikájának a kritikáját is megfogalmazták. Pont fél évvel az indulásunk előtt megjelent a Prae antropocén-lapszáma, kultúratudományos színtéren történt valami, de a képzőművészetből és a képzőművészet-elméletből teljesen hiányzott az erről való beszéd. A magyarországi kortárs költészetben viszont számos olyan szerző van, akiknek a szövegeiből kimutatható a poszthumán gondolkodás, és szerettük volna, hogyha ez a kötetbe összegyűjtött elméletekkel párbeszédben válik láthatóvá. Amikor arról gondolkodtunk, hogy az elméletek mellett lesznek a versek, azt éreztük, hogy jelenleg még nincsenek saját lokális elméleteink, viszont van egy olyan kortárs költészeti irányunk, amiben ez a fajta gondolkodás jelen van. Azt szerettük volna jelezni az angol fordítással, hogy értelme van ezeket a lírai gondolkodásmódokat nemzetközi szintbe csatornázni, mert amit mi tudunk hozzáadni ehhez a nemzetközi diskurzushoz, az ugyanúgy tudás, mint az, amit magyarítunk.

Az antropocén egy földtörténeti fogalom. Tisztában van egy költő vagy egy képzőművész a földtörténettel? Mit szólnak ehhez a természettudósok?

Az antropocénnek van egy geológiai és egy társadalomtudományi értelmezhetősége. Alapvetően mind a két irány érdekel, de az jobban, hogy a társadalmak hogyan viszonyulnak ehhez az új korszakhoz. Pont abból az igényünkből táplálkozik a tavaszi OFF-Biennáléra készülő kiállításunk, hogy nem szeretnénk úgy beszélni valamiről, hogy ahhoz nem értünk, és szeretnénk még mélyebb együttműködéseket létrehozni. A geológusokkal való együttműködésben, az ő munkáikból merítve kezdünk el gondolkozni és dolgozni a saját tavaszi projektjeinken, tehát ez szintén egy cserealapú, együttműködés-alapú projekt lesz. Egyáltalán nem gondoljuk, hogy ezekről a témákról tudunk annyit, hogy ki lehetne hagyni a természettudósokat.

Lehetséges nonhumán nézőpontból alkotni? És lehet akár a művészet befogadója is nonhumán?

Azt gondolom, hogy egyáltalán nincsen lehetőség nem humán alkotásra, mert emberek vagyunk. Mozgásterünk abban lehet mégis, hogy a létrehozott műalkotások világnézeti szervezőelve emberközpontú gondolkodás mentén jön létre, vagy nem emberközpontú megközelítést tükröz. Nem gondolom, hogy a művészet vagy az írás meg tudna célozni nonhumán befogadókat. Brutálisan lekorlátozott a képzőművészetnek és az irodalomnak a közönsége, abszurd feltételezés, hogy a befogadásba bármilyen módon bevonhatók lennének más élőlények vagy akár nem élőlények. A kérdés inkább az, elfogadjuk-e, hogy az, hogy művészetet csinálunk, vagy egymással valamilyen médiumon keresztül kommunikálunk, az az emberi kommunikáció sajátossága? És elfogadjuk-e, hogy különböző élőlények más kommunikációs kódokat használnak? Nagyon érdekes például, ahogy a méhtársadalmakban egy lenyűgöző performatív kommunikációs jelrendszer működik. Milliméterre pontosan megadható koordináták precíz kommunikációja az, amit mi „táncnak” látunk. Egy nagyon aktívan alkotó társadalomban élnek, de mi nem tudjuk ezt mondjuk a könyvpiac vagy a művészeti termelés felől produktívnak látni. Kölcsönösen nem osztozhatunk egymás tapasztalatában – ami viszont lehetséges, az a fajok közötti szolidaritás, a másik létének és létjogosultságának elismerése.

Ha ilyen módon feladjuk a hierarchiát, akkor miért gond, ha mi kihalunk a klímakatasztrófa miatt? Hiszen a Föld jó eséllyel megmarad.

Nem lehet elégszer ismételni, hogy a hatodik kihalási esemény most, ebben a pillanatban is történik. Fajok ezrei pusztulnak egyre gyorsuló tempóban, ami nyilván a biodiverzitás szempontjából hatalmas veszteség, emellett az ember fennmaradásának esélyeit is csökkenti. Az az érdekes, hogy egy évvel ezelőtt teljesen mást mondtam volna, mint most. Amióta vegán lettem, teljesen átértelmeződött számomra, hogy mit tartok értékesnek: az életet mint olyat tartom értéknek a nem-élethez képest. Ebből a szempontból persze lehet azt mondani, hogy ugyan az emberi élet nem folytatódik, lesz a helyén majd másfajta élet, medveállatka, egysejtű, hüllő, meg ezeknek a kombinációiból valami más, de alapvetően abból tudunk kiindulni, amit megtapasztaltunk. Nagyon sokra tartom azt az ökoszisztémát, ami kialakult, az összes résztvevőjével, finomhangoltságaival, kodependenciáival együtt. A biodiverzitás a töredékére csökkent az elmúlt 20–30 évben, és az ilyen folyamatok által teljesen megváltozik az is, hogy mi lesz az emberi tapasztalat 50 év múlva, milyen élőlényekkel leszünk körülvéve. Emberként persze jobban érintettek vagyunk abban a kérdésben, hogy az emberiség fönnmarad-e, ez nyilvánvalóan egy nem túl poszthumán értelmezése a helyzetnek, a közgondolkodásnak megfelelően emberközpontú az általános vélekedés a jelenlegi természeti változásokkal kapcsolatban. Ugyanakkor szerintem nagyon cinikusnak kell lenni ahhoz, hogy az ember azt gondolja, hogy az is oké, ha a klímakatasztrófa után majd lesznek kövek, az ilyesfajta narratíva ugyanis radikálisan depolitizál pont akkor, amikor mobilizációra lenne szükség.

Mindig a természetről beszéltek az emberközpontú nézőpont meghaladásával kapcsolatban. Mi a helyzet a gépekkel, robotokkal, lehet az ő nézőpontjuk egy új perspektíva?

Berlinben egy konferencián beszélgettünk a techooptimizmusról, és ott világosan ki lehetett mondani, hogy ez a fajta világkép egy tisztán maszkulin elképzelése annak, hogy hogyan lehetne a világ fenntartható az emberiség kihalása után. Magyarországon egyszerűen nincs meg az a fajta feminista technológiakritika, ami nyugaton bizonyos közegekben teljesen magától értetődő, de nyilvánvalóan az, hogy miként fejlődik a technológia és mit gondolunk róla, azáltal meghatározott, hogy mely embercsoportoknak volt a megfelelő tőke és hatalom a kezében, hogy robotokat fejlesszen. Például az összes háztartási robotnak női neve van, egyszerűen tovább örökítődik a robotokba is a nemileg kódolt elnyomó hatalmi viszony, a keletkezéstörténeti kontextusuktól ők sem függetleníthetők. Nem gondolom, hogy remek lenne, ha ez a fajta gondolkodás átörökítődne az ember utánra is. Az a helyzet, hogy a nagyon progresszív magyarországi értelmiség rengeteget profitált abból, hogy Magyarország fő politikai narratívája konzervativizálódik az elmúlt tíz évben, mert ezáltal az értelmiségnek sem kellett abba a progresszív diskurzusba bekapcsolódni, ami Nyugat-Európában élénk. Egy olyan kultúráról beszélgetünk, ahol a ‘70-es évek óta nem sikerült a feminizmust elfogadható ideológiakritikaként általános nézőponttá tenni. Ha kimondom, hogy feminizmus, fölszisszen körülöttem három ember. Akkor miről beszélgetünk? Az ember kivonása az emberből, a robottá tétel, ez ugyanaz a maszkulin kapitalista logika, ami elpusztít minket, tehát nagyon jó, ha majd tovább él, csak minek? Mi értelme van?

Zilahi Anna portréját Süveges Rita készítette.

Gregor Lilla (1994, Albany)

Kritikus, szerkesztő. A Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományok doktori iskola hallgatója