Nyerges Gábor Ádám paródiája: Halmi Tibor
A borítókép Sándor Olivér fotójának felhasználásával készült.
2015-ben indult útjára az Apokrif Könyvek című könyvsorozat, az Apokrif folyóirat és a Fiatal Írók Szövetsége közös kiadásában. Az említett lap szerzőinek (zömében) első köteteit megjelentető vállalkozás eddigi öt éve alatt kilenc kiadvány látott napvilágot, öt verseskötet (Bödecs László, Csillik Kristóf, Juhász Tibor, Mizsur Dániel, Stolcz Ádám), egy regény (Szendi Nóra), egy novelláskötet (Vass Norbert), egy műfordításkötet (Norman Jope – Tarcsay Zoltán) és nemrégiben Halmi Tibor bemutatkozó verseskönyve.
A szerzőkkel ilyenkor, naná, együtt ünnepel a büszke (társ)sorozatszerkesztő is. De, mivel közben azért egy szemét tróger is, egyszersmind persze rögtön ünnepet is rontva, friss paródiáját törve bors helyett, mondván, az túl modoros retorikai fordulat, az épp csak frisskötetessé avanzsált áldozat orra alá. Ezek a kollegiális jellegű köszöntések 2015 és 2017 közt az azóta jobb sorsra szenderült, Amúgy nevű, debreceni illetőségű, valahai online folyóirattal együtt süllyedtek el az internet archiválatlan bugyraiba – ma már nem lennének elérhetők, ha (jobb híján) az Apokrif Online-ra fel nem kerülnek, ott lelve végső nyughelyükre.
Ahogy azonban a könyv-, úgy a paródiasorozat is folytatódik, utóbbi tavaly óta immáron az Irodalmi Szemle Online-on meglelve új természetes élőhelyét, mégpedig ezúttal a friss Apokrif-könyves Halmi Tibor kollegiális jellegű baszogatásával.
Ez következik alább.
Nyerges Gábor Ádám
Halmi Tibor:
Schopenhauer és a Zalahús
Talán az ördög házikedvence, egy történelem előtti
rémlény, a kénköves Ázsia szülötte, mely titkon minden
bizonnyal több rizst evett, mint szárnyaszegett, béna
madarat, egy Pachycephalosaurus említése indíthatná el
végre a verset, merengett Raszputyin egykor költőnek
indult unokatestvéréhez megérkezve a már az előszobában
látványosan unatkozó szerkesztő. Nem szólt. Inkább lopva
lerágta fél bajuszát az arcáról, egykedvűen tépkedte ki
helyükről a legfinomabb brabanti lenfonalból vert
csipketerítő takarása mögött az ujjait, majd próbálgatta
egyenként, feltűnés nélkül visszadugdosni mindet a csonka
kéztőbe. A költő pedig mindezt észre sem véve is roppant
zavarba jött, elvégre a nagyívű, a bombasztikus és
percekkel korábban, a vécén kiötölve még roppant
eredetinek tűnő verskezdést, a mitikus képet, melyben
a korai longobárdok a Jütlandi-félszigeten ismeretlen
eredetű, s ezért az isten kegyéből aláhullt csodatételnek
hitt (Kínában gyártott) használt cipőkanálra bukkantak,
melynek onnantól csodájára jártak még a környező
erdők leglustább bölény- és pingvincsordái is, ezt az
egyszerűségében nagyszerű, eredetiségében is általános
érvényű, nagyszabású versképet a huszonkettedik sorba
már jócskán túlnyújtotta, holott ideérve már rég személyes
élményeiről akart szólni, enyhe (és legtöbbször vétlen)
jambikus lejtéssel és végeérhetetlen lírai körmondatokban.
Nem volt ötlete, hogyan válthatna, így egyszerűen csak
azzal folytatta, mikor a következő sor végére kiért, a
*
rákövetkezőben, hogy az idegesen mondott, récehangon
vijjogó mondat után vetett, kámzsás csend változtatja
zselévé a vért az erekben, mint ahogyan magányos
villamos csikordulása fordul rá önfeledtnek hazudott
baráti találkák után maradt, nem hallható halálkiáltással
kettévágódó cigarettacsikkekre.
Csak az érzés marad bennünk, meg három-négy üveg
vodka az előző estéből, a bűntudat kínzó, eretvágó élű,
poshadó üressége, amiért mindig csalódást okozunk,
amiért anyánknak rossz fiai vagyunk, feledékeny és léha
ördögfiókák, pokolbéli szerzetek. Mint a tízéves, még
romlatlan lelkű Schopenhauer által a francia határon
átcsempészett ornithorhynchus anatinus – kacsacsőrű
emlős, fordítjuk költőtársainknak, akik nem használják
olyan flottul az internetes keresőoldalakat, mint mi.
A teremtmény bizonyára ördögtől való, a sátán korcs
fattya kell, legyen. Mikor a kis Arthur tízéves volt, a
felfoghatatlan, furcsa lény első példánya a híresztelések
szerint Angliába került, még ha itt téved is a tudomány
vaskos, bőrkötéses enciklopédiája, mesélte későbbi,
kedélyes vodkázások közben, lángoszlopként parázsló
cigarettájával hadonászva a nagyzoló, de közben igazat
mondó, ifjú Schopenhauer, hiszen valójában Franciaországba
vitték az értelmezhetetlen lényt Hamburgból, de, hogy a Terra
Australis Incognitából, hogy a csudába került volna Hamburgba,
nem tudhatta, mert akkortájt, mikor a kamaszodó filozófus
a vodkarancsokat nyelte titokban Le Havre egyik lebujában,
a századelőn, még nem találtunk ki ilyen nyálkás-de-szép
intellektualitású, verssé tördelt, kócos sületlenségeket.
Mert hiszen még meg sem születtünk, ezt válaszolnánk a
levegőben damoklészi nehezedéssel fölöttünk elidőző,
keselyűszerű mondat elharapására, de királyi többesünk
néha elzsibbasztja lassú szürkeállományunk dadogós
egyeztetésbe torkolló végét, előző napi bulikák szájpenészes
atmoszférájában áporodott nyelvünket, nincsenek szavaink,
s mint disznósajtba a bőrrétegekkel együtt, akár a határon
átcsempészett, szörnyszülött csodalények, bekerült faggyú,
köröm és szőrszál, bennünk reked a frappáns visszavágás.
Schopenhauertől a furcsa lényt később elcsalták, és a
megkárosított gondolkodó, úgy hírlik, legnagyobb részt épp
ennek hatására, valamelyest pesszimistább lett, már csak
néha-néha kért egy-egy szálat, végig se szívta, le sem
tüdőzte a slukkokat, jó útra tért, narancs nélkül nyakalta a
vodkát, s szívének oly kedves, egykori társát, az
Immanuelnek elkeresztelt, kacsaszerű lényt már csak utolsó,
frankfurti évei alkalmával, zsírpapírba csomagolva látta viszont
még egyszer, mikor egy távoli ismerőse által ismert, magyar
házinéni küldött neki kóstolót a frissen alapított Zalahús Zrt.
új, „disznósajtnak” elkeresztelt termékéből, melynek azóta
levédetett receptjéből a kacsajellegű összetevőket még hosszú
évtizedekig elhallgatták.
Úgy akadt torkán az addigra már megkeményedett, megszikkadt
húsú Immánuel egyik, kissé tollas, kissé faggyas csőrdarabja,
mint nekünk az a minden este fagyos kegyetlenséggel elhangzó,
megfelelhetetlen mondat, gyomrunk mélyén savas bűntudatot
korbácsoló, burkolt felszólítás, intelem, melyre dühtől, félelemtől
reszkető, bűnbánó ajkainkkal sincs merszünk azt válaszolni, noha
tudjuk, már percek óta kéne, hogy igen, anya, most már tényleg
mindjárt leviszem a szemetet.
Nyerges Gábor Ádám (1989, Budapest)
Író, költő, szerkesztő (Apokrif). Legutóbbi kötete: Berendezkedés (PRAE.HU, 2018).