“Radikális skanzenstratégia” – Szendi Nóra kritikája Berta Ádám Nem attól vizes a hal című regényéről
Forrás: dunszt.sk
Berta Ádám regénye szórakoztató akkor is, ha egyszerűen betépett agymenésként olvassuk a pesti középosztálybeli Y generáció multis hétköznapjairól, párkapcsolati vergődéseiről és felnőni nem akarásáról, és szellemi szusifalatozás, ha rá akarunk jönni, mi rejtőzik a mozaikosan egymás mellé ragasztgatott „apró faszságok” mögött.
Karcsi és Judit kapcsolatának a fiú elhallgatásai és „neurotikus tikjei” ellenére is váratlan öngyilkossága vet véget. Judit a holttest mellett tudja meg, hogy Karcsiból van másik: egy ikerpár tagjai szüleik „művészeti projektjét”, „Radnóti egzisztenciális élményének, az élet és a semmi között félúton megakadt ikerpár tapasztalatának inverz szimulációját” (59–60.) megvalósítva gyerekkoruktól felváltva alakítottak egyetlen személyt. A duplázódás, úgy tűnik, nem csak Karcsit érinti, mintha az egész szövegből kettőt látnánk egyszerre: egy szimbolikus hasonmástörténetet és egy a regény világában valóságosként elfogadható ikertörténetet. Az átvitt értelmű olvasat felé mutatnak a kettősség és a tükröződés képei, főleg az első fejezetben, amely szinte a szánkba rágja, hogy „nem kell mindenből kettőt venni, elég lenne csak látni minden egyes tárgy tükörképét” (10.), innentől azonban az ikrek történetének leírása következetes, a holttestet megtaláló Judit ugyanarról számol be, mint az életben maradt Karcsi és az egyes szám harmadik személyű narrátor.
Ezzel szemben az ikermániás fater, Hansági Feri hézagos sztoriját három különböző perspektívából ismerjük meg néhány közös ponttal. Testvérről kizárólag az Ikrek havát parafrazeáló énelbeszélése tesz említést, a narrátor szerint Feri egyke, a család történetét leíró első Karcsi hallgat e kérdésben. Utóbbi apja közléseire hivatkozva idézi fel az álomszerű körülmények közt feltűnő idősebb Ferit, akinek szintén volt egy – ifjabb Feri szerint talán csak kitalált – ikertestvére, Frici. Mivel idősebb Feri, Frici és a Karcsik szülei mind „felszívódtak”, sőt immár az első Karcsi is halott, a törölt nyomokra építő családtörténet belső tükörnek is tekinthető, melyben a kétféle olvasat közti szüntelen billegést látjuk.
A regény voltaképpeni főszereplője az identitáskrízisbe kerülő és lassan becsavarodó első Karcsi. Öngyilkossága radikális leválás a testvéréről, akivel nem akar már sem Juditon, sem saját életén osztozni. Miközben azonban önállósodásra törne, személyisége mind polarizáltabbá válik, mintha további Karcsikra készülne bomlani. A rendezett lelkivilágú, magabiztos, racionális, „sima modorú” második Karcsi „érzelmi háztartásában biztos nincs ilyen hasítás”. (132.) Nem imposztor, gonosz iker ő, inkább a labilis első Karcsi istápolója – igaz, a szétválás kerékkötője is. Van benne valami valószerűtlenül steril, mintha az első Karcsi vibráló figurájának idealizált mása volna.
„Karcsi és Karcsi. Hasonlítottak egymásra, mint tojás a tükörképére, csakhogy a második Karcsi minden helyzetben olyan normális volt. A testvére kicsit kevésbé.” (43.) A Karcsik nem pusztán hasonlítanak (mint két tojás), hanem kvázi klónok: a felszín(i azonosság) és a mélyszerkezet(i különbözőség) ellenpárját alkotják, ugyanahhoz a névhez kétféle minőség tartozik. Látszat és valóság dichotómiájára épülő életükben abszurd módon a második Karcsi viselkedik „normálisan”, szerinte a „végtelenül normális” Judittal „tök jó, teljesen normális” kapcsolatuk lehetne (125–126), ha az első Karcsi nem próbálná felülírni „az egyensúlyi helyzet korábbi beállítását” (115.). Az első Karcsi paranoiásan gyanakvó, mint rokona, Dosztojevszkij A hasonmásának főhőse, Goljadkin úr. Mindenütt „szimbolikus jelentőséget orront” (129.), megfejtésre váró kijelentéseket tesz, skanzennek látja a világot, amelynek szereplői csupán a valóságot elfedő-helyettesítő statiszták. „Nem érzed, hogy alá lennél vetve a szimbolikus hatalmának” (130.) – hányja a második Karcsi szemére, aki nem érti, mi végre az állandó túlkombinálás.
Jellemző, hogy az első Karcsi a macisajt és az egyirányú utcát jelölő fehér nyíl alaki hasonlóságára építő nyakatekert poénnal szórakoztatja magát, többlettartalommal ruházva fel egy tárgyat. Random párba állított dolgok, meghökkentő analógiák, értelmezhetetlen „bigyók”, pihent agyú ötletek arzenálja: a Nem attól vizes a hal világában megvadult, elszabadult szimbólumok keringenek oly messzire szakadva azoktól a gondolati tartalmaktól, amelyeket eredetileg kifejezni lettek volna hivatottak, mint a Karcsik a szüleiktől. Vagy „nem is létező hátsó gondolatok keltenek hamis látszatot”? (161–162.) Van itt egyáltalán fedezetük a szavaknak? Komoly egzisztenciális kérdéseket feszeget a regény, vagy vicc az egész? „Ingadozom két álláspont között. (…) Vagy semmi nem számít, vagy a legkisebb rezdülés is elképesztően fontos” (88.) – állapítja meg az első Karcsi.
Gyanakodhatunk, hogy a szöveg a bolondját járatja velünk, de azért mégsem öncélúan: a cél talán épp e gyanú felkeltése és fenntartása, a kettősség feloldhatatlanságának irritációja. Berta mestere a semmiről sem szóló smalltalkoknak és meghitten bárgyú csacsogásoknak, amelyek fityiszt mutatnak a mély értelmet kereső tekintetnek. Aki szereti Hazai Attila prózájának bociszemmel bazsalygó, csendes tébolyát, bírni fogja a regényt. Mint egy gombatrip lejövőjében csatangolni a városban: egyszerre groteszk és otthonosan ismerős.
(Budapest, Pesti Kalligram Kft., 2019)
Szendi Nóra (1988, Budapest)
Író, kritikus, szerkesztő. Kötetei: Zárványok (2015), Természetes lustaság (2018). Portréját Végh Kata készítette.