Fekete Richárd: „maradjak névtelen lovag” / A rejtőzködés alakzatai Áprily Lajos első kötetében

(Alnév és kategória)
Tanulmány

Németh Zoltán Az álnév mint álnév című tanulmányában a következő olvasható: „Az álnév irodalmi megjelenésekor arról van szó, hogy a szerzői név–szöveg kapcsolatba beleíródik egy ún. második név, és ez a második név összezavarja a (személyközi) szerzőségi viszonyokat: utalhat ugyanarra a személyre, de utalhat másik személyre is. A második név megkavarja azokat az azonosítási kísérleteket, amelyek a szerző–szöveg viszonyba az olvasás során belekomponálódnak” 1 Ez a legtöbb esetben tényleg igaz. Mi történik viszont akkor, ha a szerző eleve álnevet használva kerül be az irodalmi körforgásba, majd ezt az álnevet meg is tartja pályája legvégéig? Tehát ahol a „második név” lényegében sztenderd szerzői névvé válik, és ahol az álnévhasználat indíttatása csak nehezen kibogozható. Furán hangzik, de van rá példa, és mintha az ilyen esetekben a kategorizálás is nehezebb volna. Idézett tanulmányában Németh Zoltán az álnévhasználat két alaptípusát különbözteti meg: a kényszerű álnevek kisebbségi helyzetből, szerkesztői döntésből, szellemírásból stb. adódnak, a szerzői közreműködéssel létrejövő álnevek pedig társadalmi gyakorlat, csalás, játék stb. okán jönnek létre. A szándékosan használt szerzői álneveknél Németh Zoltán egy érdekes alcsoportot érint: a rejtőzködés végett létrejött álnevek esetét elsősorban „a tiltott tevékenységtől és a leleplezéstől való félelem[hez]”2 köti. Ha jól értelmezem Németh Zoltán kategóriáit, akkor több olyan szerzőnek is ebbe a csoportba kellene tartoznia, akik nem végeztek „tiltott” munkát. Természetesen nem polemizálni akarok, amikor a kategóriák ingatagságára utalok, egyrészt, mert tisztában vagyok a kategorizálás funkciójával, másrészt, mert kifejezetten hasznosnak látom az irodalmi álnevekről szóló szakszövegek legnagyobb részét. Az álnév-szerep-maszk fogalomhármasából táplálkozó, a szerzőséget, szűkebben a szerzői nevet tematizáló diskurzus elsősorban a posztmodernnek mondott irodalom álnévhasználatára fókuszál, legyen szó Papp Ágnes Klára vagy épp Németh Zoltán vonatkozó tanulmányairól (esetében leginkább a 2013-as Álnév és maszk című kötetről), vagy korábban Gács Anna és Horváth Györgyi szövegeiről.3 Aki egy kicsit is érdeklődik a közelmúlt magyar irodalomtörténetét a posztmodern szerteágazó fogalmi és eszmei kereteibe integráló reflexiók iránt, az tudja, hogy a – tágabban – hetvenes évek elejétől kezdődő időszak kitüntetett kezelése mellett megannyi érv sorakozik. Abban az esetben viszont, ha a 20. század első évtizedeiből származó álnévhasználati esetet szeretnénk megérteni – mint én most –, kevésebb fogódzóval szolgál a diskurzus.

Tanulmányomban megpróbálom átgondolni, hogy milyen gondolati keretek között érdemes értelmezni a modern magyar költészettörténet egyik legérdekesebb álneves szerzőjének, Áprily Lajosnak az álnévhasználatát. A fókuszban az első Áprily-könyv megjelenése előtti időszak áll, tehát körülbelül az az intervallum, amíg Áprily az álnevet rejtőzködésre használta. A költemények szoros olvasása során elsősorban az álnévhasználattal és a rejtőzködéssel összefüggő, arra bármilyen formában reflektáló poétikai megoldások érdekelnek. A konkrét verselemzéseket megelőzően viszont célszerűnek tűnik felvillantani az Áprily-recepció néhány jellemző vonását, illetve az álnévhasználat feltételezett okait.

(Kontextus)

A közelmúltban született, többszerzős, szintetizáló igényű irodalomtörténeti munkákban Áprily Lajosnak költőként csak ritkán van nyoma. Két informatív példát érdemes említeni: a Magyar irodalom című kézikönyvnek a század első feléről szóló költészettörténeti részét a főszerkesztő Gintli Tibor, a második világháború befejezését követő jó másfél évtizedes időszak ugyanezen szakaszát pedig Schein Gábor írta. A kézikönyv poétikai-alakulástörténeti szempontból narrál, a szerzők pedig az elbeszélésbe nem illesztették bele Áprily költészetét (ennek a poétikai megközelítésű narratíva sajátosságain túl nyilván más praktikus vagy épp ízlésbeli okai is lehetnek). A magyar irodalom történeteinek második kötetében Áprily – Arany János Hamlet-fordítása kapcsán – Shakespeare egyik magyar tolmácsolójaként, 4 illetve – Pléh Csaba Ferenczi Sándor-tanulmányában – Németh László levelezőtársaként tűnik fel.5 Átfogó igényű – főleg többszerzős – irodalomtörténeti munkákon természetesen nem lehet számonkérni egyetlen szépíró hiányát. A Magyar irodalom arra jó példa, hogy Áprily költészetét a modern magyar líra elbeszélésekor nem szokták a kánon élvonalába sorolni. A magyar irodalom történetei második kötete – mely egyébiránt 1919-ig, tehát körülbelül Áprily pályakezdéséig tart – a műfordítói tevékenységre és a levelezésekre utal. Mindkét szegmens fontos része a szerző fogadtatástörténetének: egyrészt nem túlzás azt állítani, hogy műfordítóként jobban ismert Áprily Lajos, mint költőként, másrészt recepciójának nem elhanyagolható szelete foglalkozik a levelezésével (s kitüntetetten a Reményik Sándorral folytatott levélváltásaival).6

Az irodalom történetei harmadik kötetében költőként is megjelenik Áprily. Jeney Éva az erdélyi, a szlovákiai, illetve a magyar irodalom tagolásának felosztásáról értekezik, amikor „az irodalom táji-történeti tagolódásáról”7 ír, az egymáshoz térben is időben közel eső irodalmak közös vonásairól. Az egyik példája Áprily szélesebb körben ismert verse, a Benkő Gyulának ajánlott Pisztrángok kara. A Jeney Évánál olvasható gondolatmenet jelen dolgozat számára egy szempontból tűnik fontosnak: Áprily recepciója eredendően kötődik a kisebbséginek (is) mondott irodalomhoz, ami nagyon sok esetben legalább annyira gátló szempont lehet a konkrét szépirodalmi szövegek értelmezése során, amennyire produktív. Erre Áprily allegóriahasználata kapcsán Balázs Imre József világít rá: „Áprily abban az időszakban írja allegorikus-helyzetértelmező verseit, amikor már előtérbe kerül a transzilvanizmus kiegyenlítő, nyitó, felülemelkedés-igényt (is) hordozó perspektívája. Az Eredj, ha tudsz erkölcsi töltetű, rendíthetetlenséget, moccanatlanságot heroizáló attitűdje az 1920-as években kiegészül a táj változatlanságaiból, esztétikai vonatkozásaiból, illetve – helyenként – a kultúrák közötti kommunikációból energiát merítő élménylehetőségekkel. Noha Áprily ritkábban fordul ehhez a beszédmódhoz, a transzilvanizmus-centrikus irodalomtörténetekben többnyire e versek nyomán vált fontossá életműve.”8 Nem meglepő, hogy Balázs Imre József többek között a Pisztrángok karával példálózik. Igazságtalan lennék viszont, ha nem jelezném, hogy Áprily poétikáját a transzilvanizmus-központú elbeszéléseken kívül másfajta gondolati sorokba is be szokták illeszteni az értekezők. Lengyel Balázs például Arany János poétikai etikájának örökösét vélte felfedezni Áprily-ban: „Ady halála után ott folytatta a magyar költészetet, ahol Arany János az Őszikék-ben abbahagyta (…) Szemérmes tartózkodás, Erdélyből hozott, vidéki elvonultságot kedvelő életforma, klasszicista ízlésvilág s fájdalmas nosztalgiák – ezek a jól tapintható Áprily-jegyek alkati alapon indokolják az Aranyhoz való kapcsolódást (…) szuggesztíven klasszicizáló formái mögött egy századunkra érvényesített, régről ismert költői magatartás áll. Egy modern ízekkel beoltott hagyomány. A ritka magyar humanistáé.”9 Fülep Lajos Áprily első három kötetében az impresszionista vonások számba vételekor veti fel, hogy e költészetet célszerű a Nyugat első nemzedékének látószögéből elemezni: „Irodalmi ízlésében, stílusában végig a Nyugat nagy nemzedékéhez igazodik. Valamiben szinte mindegyikükhöz hasonlít: egyenként is, együttesen is. Erkölcsisége, műgondja Babitscsal, magányossága, elégikus hajlandósága Tóth Árpáddal (de Juhász Gyulával is), a gyermekkor világába-hangulatába való menekvése Kosztolányival, »egyösztönűsége«, természetábrázolása pedig főleg Juhász Gyulával rokonítja.”10 Nagyon hasonló logikát folytat Máthé József is, aki egy 1995-ös tanulmányában lényegében ugyanezen kontextusba helyezi Áprily költészetét azzal a különbséggel, hogy a Fülep Lajos által meghatározott névsort kiegészíti Ady Endrével és Dutka Ákossal.11 A pozicionálás igénye az Áprily-monográfiák közül Győri János könyvében a legerősebb. Az 1967-es munka utolsó fejezete (Hagyomány és eredetiség címmel) nagyon szépen mutatja, hogy milyen tág kontextusokban is lehet Áprily költészetéről gondolkodni.12 Vita Zsigmond ezeket a kontextusokat a költői pálya kezdetére vonatkozólag főleg a Nyugat első nemzedékének, illetve a romantikus és az impresszionista német költők (Hofmannsthal, George stb.) említésével rajzolja fel, ám pár oldalnál többet nem szán a témának,13 Csép Ibolya pedig néhány asszociatív szöveghely- és stílusáthallástól eltekintve csupán Ady, illetve Vajda hatására utal.14 A költő életművének irodalomtörténeti megítélése természetesen nem ennyire egyszerű, így nem is célom, hogy a fenti jelenségekre és állításokra hosszabban reflektáljak. Csupán fel szerettem volna mutatni néhány vonást, melyek egyrészt pars pro toto referálnak Áprily megítéléséről, másrészt poétikai-történeti kontextusba igyekeznek állítani azt. Az eszmefuttatás további részében a recepciót nagyban meghatározó transzilvanizmus kérdéskörére nem térek ki, ahogy az Áprily-oeuvre költészeti mintáira sem. Ennek legfőbb oka az, hogy versek szoros olvasásakor az álnévhasználat szempontjából egyik megközelítés sem produktív. A költőnek a témával kapcsolatos önértelmezései, illetve a recepció állításai viszont hasznos információkkal szolgálnak.

Álnév és eredet

Az eredetileg Jékely Lajos néven született szerző 1918-ban kezdett el Áprily Lajos néven publikálni, ám a szerzői név korábban is problematikus volt a számára. Első verse Emlékszik még címmel, név nélkül jelent meg az Egyetemi Lapokban 1905. november 15-én.15 A névtelen közlés Áprily kérése volt, így adta át a kéziratot Lám Károlynak, a lap szerkesztőjének.16 Ezt követően 1909-ben publikálta az Emberek című, 1908 márciusában írt versét az Erdélyi Lapok. A költemény Jékely Lajos név alatt jelent meg, ez az egyetlen versközlés, ami felett a költő polgári neve olvasható. Az Új Erdélyben aztán, 1918 tavaszán, Áprily Lajos néven három verse látott napvilágot: a Szüret 1917, a Séta egy holt városban, illetve a Vízimalom (az előző két vers később Áprily első kötetébe is bekerült). Ehhez a versközléshez kapcsolódik álnevének eredete is: „Az Áprily név valóságos családnév, az esztergomi székesegyház olasz származású, nálunk megtelepedett építőmesterének ivadékai viselték. E család egyik sarja iskolatársam volt (…) s egy ugróverseny alkalmával országos ifjúsági bajnok lett. Úgy néztem rá, mint hajdan a görögök az olimpiai győztesekre. Amikor belecsöppentem az irodalomba, tisztán megtévesztésből, hogy a legobjektívebb kritikát hívjam ki magam ellen, álnevet kerestem: akkor felötlött ez az emlék, később pedig, hogy, hogy nem, rajtam ragadt ez az Áprily név”17 Az Áprily Lajos álnév nem a költőtől ered, hanem Szentimrei Jenőtől, az Új Erdély főszerkesztőjétől. Adorjánné Weress Margitnak, Áprily nagyenyedi kolléganőjének visszaemlékezése szerint Szentimrei Jenő ismerte Áprily kilétét, hiszen a költő közvetlenül a szerkesztőnek küldte el a verseket: „arra kérte Szentimreit, hogy Áprily Zoltán álnévvel közölje őket. (…) Amikor Szentimrei a verseket a nyomdába vitte: a két név összekapcsolódott az emlékezetében, s így nem Áprily Zoltán, hanem Áprily Lajos névvel közölte őket.”18 Tanulságos Szentimrei Jenő elbeszélése, aki az Áprily vezetéknév eredetével kapcsolatban nem az iskolatársat említi, hanem a költőnek arra a levelére hivatkozik, amely az Új Erdélynek szánt versekkel együtt érkezett: „írtam neki, hogy küldjön kéziratot. A versek meg is érkeztek, s a kísérő levélben a szerző elmondja, hogy tulajdonképpen Jékelynek hívják, de nem szereti a nevét, nem elég magyaros, szeretne egy jó írói álnevet. Áprilisban született – nem lenne jó az Áprily név? Miért ne? Azonnal áthúztam a Jékelyt és fölébe írtam az új nevet. Hát azóta Áprily – Áprily.”19 Ha nem vennénk figyelembe Áprily leírását, akkor is problémás az állítás, hiszen a költő nem áprilisban, hanem novemberben született. Szentimrei magyarázata egyébiránt fokozható, ugyanis a név eredetével és választásával kapcsolatban egy harmadik, nyilvánvalóan téves verzió is napvilágot látott. A Nemzeti Újság B. G. monogramot használó publicistája a lap 1924. július 6-i számában azt írta, hogy az Áprily vezetéknév egy gyerekkori játék során jött létre: „Kis diák korában pajkos társainak játéka formálta nevéből az Áprily nevet s ma ez az álnév egy súlyos költői érték hordozója.”20 Az utóbbi két eset kiváló példája az irodalmi legendagyártásnak, továbbá arra is szépen rávilágít, hogy az egyébként is nagyon nehezen – és tökéletesen egyáltalán nem – rekonstruálható múltbeli eseményekkel való munkát nem csupán a felületes publicista megközelítés, hanem a legaktívabb szakmai résztvevők beszámolói is megnehezítik.

A szélesebb körű leleplezésre végül 1920 elején került sor, amikor Áprily versei megjelenés előtt álltak az Erdélyi Szemlénél. S. Nagy László arról tudósít, hogy a költő 1919 novemberében egy öregasszonnyal vitette be a Falusi elégia ciklusát a szerkesztőségbe, ahol az öt versből álló füzért osztatlan lelkesedés fogadta, a lap munkatársai pedig több hónap alatt sem jöttek rá a szerző kilétére.21 Az „öregasszony” – ahogy Adorjánné Weress Margit visszaemlékezéséből kiderül – a nagyenyedi gyógyszerész felesége volt.22 Az álnevet végül Szilády Zoltán, a későbbi ismert zoológus leplezte le. Szilády a tízes években barátjához, Áprily Lajoshoz hasonlóan a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban tanított. Az álnév első felfedéséről Szilády Áprily fölfedezése címmel számolt be 1927-ben a Debreceni Szemlében. A beszélgetés eszerint a következőképp zajlott:

„– Képzeld csak, Lajosom, új költőnk van, talán Reményiknél is kiválóbb. A szerkesztőségben csodálattal emlegetik, de nem tudják, kicsoda. Álnév alatt ír és egy öreg nénike hozza be a verseit.
Már többször vallattuk, de nem árulja el megbízóját. Így mondta Reményik.
– És mi a neve? – kérdi Lajos barátom.
– Valami Á-val kezdődő név, de elfelejtettem.
– Nem Áprily? – kérdi ő mosolyogva.
– De az, a Falusi Elégia szerzője; tudod talán, ki az?
– Tudom, most már te is tudhatod: én vagyok.”23

Az álnév mögüli előbújást követően barátkozott össze Áprily a később „helikoni triászként” megismert költőhármas másik tagjával, Reményik Sándorral. Kettejük levelezése informatív abból a szempontból, ahogy Áprily a saját pályakezdéséről nyilatkozik. 1920. március 3-án kelt levelében Áprily a következőket írja: „Lappangó poétáskodásom során sohasem volt részem kedvező bírálatban, a kedvezőtlen megjegyzések pedig – és ezt túl érzékeny fiatalságomnak rovom fel – évekre visszabujtatták titokzatos medrébe verselő kedvem karszt patakát. Köszönet érte a túlságosan szigorúaknak is: talán ők kényszerítettek a mélyebb hangulatrétegekbe leszállásra.”24 A negatív visszajelzések miatti rejtőzködés legkézenfekvőbb példája Kovács Dezsőhöz kötődik, Áprily – továbbá Kós Károly és Szabó Dezső – tanárához, aki az Emberek című verset közölte az Erdélyi Lapokban. Kovács Dezső a század első évtizedének végén kifejezte nemtetszését Áprily akkortájt keletkezett verseivel kapcsolatban – Csépe Ibolya érvelése szerint – elsősorban azok modern, Adyt idéző hangjáért.25 Ezen a ponton kézenfekvőnek látszik, hogy a szakirodalom az álnévhasználat okát tényleg az életrajzból kiolvasható információkból vezesse le, tehát Áprily szerénységének vagy épp a negatív véleményeknek tulajdonítsa azt.

A szerénységből adódó rejtőzködésre jó példa Adorjánné Weress Margit korábban idézett könyvének előszava. A visszaemlékezés szerzője megismerkedésükkor nem tudta még, hogy Áprily verseket ír, s csak akkor kötötte össze az álnevet kollégájának nevével, mikor 1920-ban a Pásztortűz szerkesztőségében véletlenül meghallotta az azonosságot.26 Liktor Katalin, a visszaemlékezés szöveggondozója az előszóban ezt a következőképpen egészíti ki: „Jékely szerénysége ugyanis nem engedte, hogy felfedje magát.”27 Szilády Zoltán idézett cikke pedig szintén Áprily szerénységének felemlítésével zárul: „Hosszú ideig küldözgette be így, álnév alatt a verseit, és ha nagy és igaz sikeréről hírt nem viszek, ahogy az ő szerénységét ismerem, talán ma sem tudnánk, kicsoda Áprily.”28 A Kovács Dezső negatív visszajelzéséből adódó rejtőzködés Vita Zsigmond kommentálásában így szól: „Áprily erre [Kovács Dezső véleményére, FR] visszariadt, és hosszú időre elhallgatott.”29 Csép Ibolya az Áprily-naplókban látható mintegy egyéves (1906 és 1907 augusztusa közötti) szünet okait kutatva említi Kovács Dezső megjegyzését is: „Általános levertségéhez még egy »életcéltalanságot« kiváltó ok járulhatott (…) Áprily megmutatta neki [Kovács Dezsőnek, FR] a következőket is, de ezek elolvasásakor volt tanára így szólt: »Magát megbolondították ezek a modernek.«”.30 A magyarázat egyébiránt a költő önértelmezéséből származik: „De jött a kor lírai forradalma: Ady és a holnaposok két nagyváradi kötete. Utánzó nem lettem, de nem kerülhettem el a hatásukat. Tanárom kedvetlenül fogadta újabb verseimet (konzervatív irodalmi felfogása volt), s rövid bírálata egy időre elhallgattatott. Pedig nem is Ady-hatásokat éreztettek azok a versek, inkább Dutka Ákos és Juhász Gyula hatott akkor reám.”31 A Máthé István-cikkben is felvetett Juhász–Dutka-párhuzamon kívül is informatívak Áprily sorai, ugyanis jóval finomabban fogalmaz, mint a monográfusai. A „visszariadt, és hosszú időre elhallgatott”, illetve az „életcéltalanságot kiváltó ok” sarkosnak tűnnek a „rövid bírálata egy időre elhallgattatott” formulához képest. Például nem tudjuk meg konkrétan, hogy mit jelent az „egy időre”. A Reményiknek írt levélben viszont „évekről” ír Áprily, ám az ott olvasható kijelentésekkel célszerű óvatosan bánni, hiszen az egész levél retorikáját átjárja az önlefokozás. A „sohasem volt részem kedvező bírálatban” például egyáltalán nem tűnik megalapozottnak, mégiscsak olyan szerzőről van szó, akinek már jelentek meg versszövegei. Kovács Dezső negatív bírálatának kiemelése szintén gyanús. Az Erdélyi Lapok szerkesztőjének neve a monográfusok – és részben Áprily – elbeszélésében narratív abbreviatúraként működik, tehát olyan jelölőként, amely egyetlen névben koncentrál egy többéves, ok-okozati szempontból meglehetősen bonyolult folyamatot.32 Egyáltalán nem szeretném kétségbe vonni, hogy Áprily alkati érzékenysége (legyen szó szerénységről, önbizalomról vagy némi önsajnáltatásról) tényleg komoly tényező lehet a szerző tízes évekbeli hallgatásával kapcsolatban, és abban, hogy végül az álneves közlések mellett döntött. Fontosabb oknak tartom viszont, amit a Bozóky Éva által készített, korábban idézett beszélgetésben Áprily az álnévhasználatról mondott. E szerint a saját, polgári név lecserélése a tárgyilagos kritikai megítélés vágyából ered. Érdemes ismét idézni az interjú vonatkozó szakaszát: „Amikor belecsöppentem az irodalomba, tisztán megtévesztésből, hogy a legobjektívebb kritikát hívjam ki magam ellen, álnevet kerestem: akkor felötlött ez az emlék, később pedig, hogy, hogy nem, rajtam ragadt ez az Áprily név.”33 Ha jól értem, a „legobjektívebb” kritika „kihívása” azt jelenti, hogy a költő nem szerette volna, ha az addigra már ismert nagyenyedi tanár karaktere bármilyen formában is befolyásolja a versek megítélését. Ennek következtében viszonylag biztonságosan levonhatjuk azt a következtetést, hogy Áprily elsősorban azért választott rejtőzködésül álnevet, mert zavarta a saját nevével járó információs többlet. Ehhez képest a korábbi – s főleg a Kovács Dezső-féle – negatív visszajelzések másodlagosnak tűnnek, főleg, ha arra gondolunk, hogy Áprily a saját verseivel kapcsolatban meglehetősen önkritikus volt, tehát formai-esztétikai értelemben határozott szigor jellemezte.

Áprily fogadtatása nem igazán foglalkozott az álnév problémájával. Mint látható, a monográfiák viszonylag egyszerűen kezelik a kérdést, már az első kötetről szóló legelső kritikai visszajelzések szerzőit sem foglalkoztatja a kérdés.34 Az álnév eredetéről, illetve leleplezéséről szóló anekdoták, s azok reflexiói sem feltéteznek kapcsolatot a név és a versszövegek között. Tanulságos ebből a szempontból a Győrimonográfia záró passzusa. Az epilógusban a következő történet olvasható: „Utoljára a MÁV-kórházban látogattam meg, ahol régi tanítványai próbálták menteni gyorsan romló szervezetét. A porta nyilvántartókönyvében hiába kerestettem a nevét (megfeledkeztem arról, hogy csak költőként használta az Áprily-nevet)”.35 Ha a költő életművének egyik legjobb ismerőjével – monográfusával és összegyűjtött verseinek szerkesztőjével – történik ilyen eset (akár a fentihez hasonló, érzelmileg felfokozott szituációban), akkor nyugodtan megállapítható, hogy az álnév lényegében átvette a polgári név helyét. A Minerva kiadásában, 1921-ben megjelent verses könyv, a Falusi elégia anyaga viszont további érdekes adalékokkal szolgál. A Szilády-féle „leleplezés” idejének ismeretében tudható, hogy a kötetben olvasható költemények nagyrészt Áprily rejtőzködésének időszakában keletkeztek. A következőkben a tanulmányban eddig ismertetett információk alapján igyekszem átgondolni, hogy a kötet versei hol és miként utalnak az álneves rejtőzködésre. Tehát a név, az álnév és a rejtőzködés elsősorban poétikai manifesztációként foglalkoztat, nem feledve, hogy a poétikai manifesztációk korántsem idegenek a referencialitástól, tehát a költemények valóságra vonatkoztatottságától. A Falusi elégiába fel nem vett versekkel nem foglalkozom, elsősorban azért, mert Áprily a kötet címadó ciklusának megjelenésétől (s így első álneves közlésétől) számítja igazi pályakezdését, másodsorban amiatt, mert a rejtőzködésre történő utalások azokban a költeményekben hangsúlyosabbak, melyek a 1920 előtt keletkeztek, s amelyeket 1918-tól kezdve publikált a költő.

Név és rejtőzködés

Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy a kötet minden versében utalásokat keressek az álneves rejtőzködésre, annyi viszont bizonyos, hogy a Falusi elégia olvasásakor az álnévhasználat felőli értelmezést figyelmen kívül hagyva is szembeötlik valamilyen fajta képlékenyég. A továbbiakban olyan konkrét szöveghelyekre mutatok rá, melyek segítségével reményeim szerint pontosítható a képlékenység jelentése. A fogalmat két szempontból közelítem meg: egyrészt a típusversek foglalkoztatnak, másrészt a beszélő körülírását elbizonytalanító fogások: a motívumhasználattal összefüggő önreflexiók és a trópusalkalmazás.

Áprily verseinek ismerői – s így kritikusai is – előszeretettel emelik ki a természetábrázolást, mint elsődleges hatáselemet. A Falusi elégiában több olyan költemény található, melyben a környező világ jelenségeinek személytelen leírása természeti témákkal kapcsolódik össze. A Nevek ciklus záró darabja (A hold kiszáll), A tanya, a Hóban, a Szalonka-les és Az irisórai szarvas egytől egyig leíró versek, melyekben nincs E/1-es megszólaló és nincs konkrét megszólító formula. Ugyanezen elemek hiánya figyelhető meg a Kisvárosban, illetve a Búcsú a havastól című költeményben, ezekből viszont – témájukból adódóan – nem csak a természetleírás dominál (az előbbi lényegében Nagyenyedről, s annak legmagasabb pontjáról, az Őrhegyről szól, az utóbbi pedig Herepei Károlynak, a nagyenyedi geológusnak állít emléket).

A személytelen közlésmódmód mellett a kötetben a szerepversek száma tűnik mérvadónak. Az Áprily-féle klasszicista igénynek már témájában is kézenfekvő példája az Antigone, illetve az Ady halálára írt Patroklos alszik, amely ugyanolyan személytelen hangon szólal meg, mint a leíró jellegű darabok. A harmadik vers a hindu mitológiából – Magyarországon pedig a Kazinczy-kódexből – ismert királyfi, Jozafát szemszögéből beszél. A kötet Nevek című ciklusában további szerepversek olvashatóak. A ciklus az első, illetve utolsó költeményen kívül hat verset tartalmaz, s mindegyik címe egy keresztnév. Egyrészt Áprily visszaemlékezéséből tudható, hogy a hat név az első világháborúban elesett diákjaihoz és tanártársaihoz tartozik,36 másrészt a versek közvetlenül utalnak a háborúra. Több helyütt előkerül a gránát motívuma, az Árpád című darab pedig konkrét háborús helyszínekre mutat rá:

„ha gránát mennydörög vagy akna robban” (Nevek)

„s talán akkor is álmodik, mikor
titok-testébe tép az éji gránát” (Péter)

„Gránát szakítja itt a szűz havat
s a sárban füstokádó poklot ás.” (Valér)

„»VIII. 28. Enyed jutott eszembe.
Ha meghalok, mi lesz a kisfiamból?
Dnyeszter, cölöp-tutajhíd, Mariampol.
A híd ívén: Zum Sieg. A győzelembe.«” (Árpád)

A leíró jellegű szövegek és a szerepversek lényegében típusversként vannak jelen a kötetben. A beszélő alany személytelensége, illetve szerepekbe bújása egyszerű – s kissé talán kényelmes – érv amellett, hogy a kötetben a rejtőzködésnek komoly funkciója van. Annyi bizonyos, hogy a verseket összeolvasva nehezebb biztos állításokat tenni a könyvben kirajzolódó megszólalóval kapcsolatban, ha a leíró- és a szerepversek aránya ennyire nagy. Az „én” tehát egyrészt emiatt tűnik képlékenynek. A motivikus megoldások, a beszélői önmeghatározások és a trópusok viszont a típusverseknél is sokatmondóbbak. A szerepvers, illetve a beszélői önfelmutatás idegenségérzetét artikuláló fogásának alkalmazása a Kolozsvári éjjel című költeményben ér össze. A szöveg a megszólaló által látott városi jelenségekhez közvetlenül kapcsolja hozzá az idegenséget:

„holdfényben áll a sarki bolt.
S nem ismer rám a régi város, a régi hold.”

„S akácfalombok összesúgnak: »Nem ismerem…«”

„Egy kertajtó kilincse moccan
és visszakoccan: »Idegen«” (Kolozsvári éjjel)

A verszárlatban aztán kiderül, hogy tulajdonképpen szerepversről van szó. A megszólaló valójában Ahasvér, a nyugalmat nem lelő zsidó, az örök bolyongás szimbóluma, akinek mindig tovább kell állnia („Ahasvér, gyerünk tovább!”).37 A Kolozsvári éjjelben az idegenség-állapot érzékeltetését egy alapvetően nyugodt tónusú rögzítés jellemzi, a Vonatra várokban viszont a kívülállásból adódó fenyegetettség hangsúlyos. A költemény alaphelyzete, hogy a vonatára sokáig váró beszélő egy kisvárosba téved, ahol épp addig láttatja ismerősnek és biztonságosnak a környezetet, amíg meg nem pillantja a „sötét csoportok[at]”, tehát az embereket:

„És villám gyúl ki némelyik szemében,
mert a beszédük nem az én beszédem.
S mint ellenséget pillanatnyi harcon,
sötét szemük lobogva méri arcom.” (Vonatra várok)

Ahogy a Kolozsvári éjjelben, úgy a Falusi elégia verseiben is a másik tekintete által alakul ki az idegenségérzet (legyen az tárgyi vagy emberi tekintet). A kötet címadó darabjának első két sora állítás formájában feltett kérdésként a felismerhetőség problémájára utal. Az otthonába bolyongásaiból visszatérő lírai én („Én messze jártam, szomjazó csavargó”) a temetőben fekvő-, s a vers negyedik versszaka szerint a világháborúban („a borzalmas,
ötéves éjszakán”) elhunytakat szólítja meg:

„Nagyalvók, itt az égerfák tövében,
reám ismertek, ugy-e: én vagyok.” (Falusi elégia)

A felismerhetőség a múlttal kapcsolódik össze, amikor – a versciklus egyik legerősebb pontján – a megszólaló saját, biztonságos múltját a halottak szemgödreiben fedezi fel. Különösen hatásos, ahogyan a halottak szeme előbb nyers, naturális szövegkörnyezetben, tehát a valóságos holttest részeként jelenik meg, majd ugyanez átfordul a kisgyermekkor asszociálta pozitív képekbe. A mesei („varázsbarlang”) és a testi-gondoskodási („védő mélység”; „anyám emlője”) motívumok a béke elvont fogalmával kapcsolódnak össze:

„s idegtelen, odvas szemgödrötökben
letűnt világom képét őrzitek.
Marasztaló varázsbarlangotokban,
szemgödrötök védő mélységiben
– anyám emlőjén sem pihenne jobban –
kisgyermek-arcom is békén pihen.” (Falusi elégia)

Az idegenség és a bolyongás kérdésköre a kötetben legtöbbször összekapcsolódik a megszólaló bűnösségének és bűntudatának artikulálásával. A könyv rögtön egy bocsánatkéréssel kezdődik. A nyitó vers, az Ajánlás első mondata („Ne haragudj”) alapozza meg a későbbiekben is erősen hangsúlyozott bűn-témát, akár a Falusi elégia negyedik darabjában olvasható Káin-analógiáról van szó, akár a beszélő bűnösségének deklaratív kijelentéséről:

„A semmisülés kéje ringat itten,
míg én, magam lázadó Kain,
hányszor homályos rengetegbe vittem
emberkerülő háborgásaim.” (Falusi elégia)

„míg meghajtom bűnös fejem
az ártatlanság templomában” (Séta egy holt városban)

Azzal, hogy a beszélő a saját bűntudatát összeköti a bolyongással, a bolyongás utáni visszatérést pedig az idegenségérzettel, meglehetősen képlékennyé teszi a saját szubjektumát. A szerepekbe bújás és a személytelen beszédmód mellett az idegenségérzethez kapcsolódó felismerhetőség vagy épp felismerhetetlenség (ld. a Falusi elégiát vagy a Séta egy holt városbant) nehezen megragadhatóvá teszik a beszélőt. Olvasatomban ezt a fajta megragadhatatlanságot, képlékenységet erősítik a megtöbbszöröződés tükröző metaforái, konkétan a tükör és a visszhang alkalmazása:

„S gőgös érc győzelmet ünnepel –
pedig csupán a tükröt törte el:” (László)

„… Egymás szemébe nézünk
távolba iramló sinek között.” (Láng a ködben)

„Fejem fölött ezernyi gyorsvonat,
echózva bömböl a hegyóriás.” (Valér)

Ezeket a megoldásokat nem annak tulajdonítom, hogy a megszólaló fel akarná számolni saját magát: egész egyszerűen túl sok elbizonytalanító eljárás van a kötetben, amely a beszélő körülírását megnehezíti, s ez az összetettség a rejtőzködés alapállapotára utal. Szépen rímel erre A torna végén második versszaka, melyben a könyvben többször előforduló önviaskodást artikulálja a beszélő.38 A „saját magammal birkozom” lényegében a Falusi elégia passzusaira utal vissza: a ciklus első („magammal vívtam irtó háborút”) és negyedik versére („magamra lázadó Kain”). A kötet címadó-, illetve – A torna végént leszámítva – legexplicitebb módon önértelmező költeménye szépen reprezentálja az önmagával hadakozó „én”-t, aki a világ – szörnyűségei – elől rejtőzve saját magával van elfoglalva. Az ilyen szubjektumnak pedig alapvető igénye, hogy minél több olyan nyelvi fogással éljen, ami megragadhatatlanná, képlékennyé, tehát rejtetté teszi őt. Ezt a fajta alapállást erősítik az önmegszólító versek (az Ajánlás vagy a Szüret), illetve a mesei talapzaton álló történetek mitizált, balladisztikus felnagyítása (Álom a vár alatt; Az irisórai szarvas; Halálmadár).

Az idegenség és a bűn motívuma, illetve a hozzájuk kapcsolódó önreflexiók mellett a trópushasználat is a képlékenység érzetét erősíti. A kötet számos trópusa azt a fajta olvasói elvárást provokálja, mely a nyelv által megformált képeket részleteiben és konkrétumaiban szereti vizualizálni. A hold kiszáll második versszakában a háborús harctér csata utáni képe jelenik meg. Ez a kép viszont nem naturális emberi tetemeket vagy a vérontás tárgyi nyomait mutatja, hanem mindezt a gőz és a köd képlékeny textúráiba burkolja be:

„Gőzölve áll az árva harci róna,
a köd leszáll, a lappantyú sikolt –
és halkan, mintha holtak anyja volna,
könnyel kiszáll a sárgaszárnyu Hold.” (A hold kiszáll)

A köd motívumát használja az Ősz („míg bús ködökből búcsút int az erdő”), a Séta egy holt városban („rózsaszínű köd”), a Búcsú a havastól („s az őrhegy alján köd borongott, / olyan köd – mint a tengeren”), a Láng a ködben („önszínű várát rakja már a köd”), a Szalonka-les („a mentén kékes esti köd lebeg”), továbbá a Hóban („a köd mögül rekedten szól a »kár«”) és Az irisórai szarvas is („a kék havasról / omlott a köd s leszállt az ősz vele”). Hasonló funkciót tölt be a „homály” kifejezés (Falusi elégia; Árpád; Találkozás; Szeptember; Halálmadár), amely A torna végén című versben önértelmező vonatkozással is bír. A negyedik versszak a következőképpen szól:

„S amíg a vért a harcot állja,
maradjak névtelen lovag,
sisakom kék acélhomálya
hadd árnyékolja arcomat.” (A torna végén)

Ebben a négy sorban csomósodik össze, amit a versek elemzésével meg szeretnék mutatni. A névtelenség igényét szó szerint mondja ki a beszélő, akinek nem csupán a neve, hanem az arca is láthatatlan marad. Az arc láthatatlanságát a lovag-allegóriából származó acálsisak mellett a „homály” kifejezése artikulálja, amely összekapcsolódik a konkrét tárgyi (azaz anyagi) dologgal. A részletben kirajzolódó lovag képének élességét, megragadhatóságát a névtelenség, a homály és az árnyék kifejezései bizonytalanítják el. A lírai megszólalónak a kötet egészén érzékelhető rejtőzködése tehát egy koncentrált trópuson belül kapcsolódik össze a névtelenséggel. Ez meggyőződésem szerint egyértelmű utalás az álnév használatára és annak funkciójára, a költő mint személy felismerhetetlenségére (amire a Falusi elégia és a Séta egy holt városban idegenségérzete is utalt).

Rafinált rejtőzködés

A Falusi elégia verseiben kirajzolódó beszélő több szempontból is képlékeny konstrukciónak tűnik. A megszólaló körülírásának nehézsége egyrészt a kötetben domináló típusversek jellegéből, másrészt a beszélő önmagával kapcsolatos megnyilatkozásaiból és trópushasználatából adódik. Ennek feltételezésem szerint a rejtőzködés igénye az oka. A rejtőzködéssel és a névhasználattal összefüggő utalások pedig különösebb csúsztatás nélkül vonatkoztathatóak a költői álnévhasználatra. A megállapításokkal látszólag feszültségben áll, hogy a versek meglehetősen karakán, homogén stílussal bírnak. A felismerhető költői stílus, illetve a beszélő képlékenységére utaló (s a képlékenység érzetét előidéző) fogások viszont nem összekeverendőek. A látszólagos ellentmondás inkább arra világít rá, hogy a stílus egyneműsége könnyen elfedheti a szövegek – Lengyel Balázs megfogalmazásában – „rafinált”39 megoldásait, s így az álnévhasználatra vonatkozó reflexiókat is. Nem csoda, hogy a recepció nem figyelt fel a jelenségre.

Áprily formai-technikai értelemben kész költőként kezdte a pályáját. A saját verseivel szemben felállított esztétikai igényesség az egész életműre jellemző: legtöbb kortársához képest kiegyensúlyozottabb korpuszt tudhat magáénak. A költészet megformáltságával kapcsolatos szigorból értelemszerűen következik az objektív – szerzői névtől megtisztított – kritika igénye. A tízes-húszas évek fordulóján induló jelentős költők között senki nem akadt, aki hasonló célból használt volna álnevet, olyan szerzőt pedig még nehezebb találni, aki ennyire változatos és összetett poétikai megoldásokkal reflektált volna a rejtőzködésre. Ez nem csupán az Áprily-költészetről alkotott képet árnyalhatja, hanem a szépírói álnevekkel kapcsolatos diskurzus számára is hasznos adalék lehet.

—

1 Németh Zoltán, Az álnév mint álnév, Irodalmi Szemle, 2014/8, 14.
2 Uo., 24.
3 Horváth Györgyi, Fiktív női szerzők a kortárs magyar irodalomban. Árkádia, http://www.arkadia. pte.hu/magyar/cikkek/hgy_fiktivnoi (Letöltés: 2019. szeptember 20.); Horváth Györgyi, Tapasztalás, hitelesség, referencialitás: A Psychét és a Csokonai Lilit ért kritikákról, Literatura, 1998/4; Gács Anna, Miért nem elég nekünk a könyv? A szerző az értelmezésben, szerzőségkoncepciók a kortárs magyar irodalomban, Kijárat, Bp., 2002.
4 Kállay Géza, „Nem mintha már teljesen elégült volnék dolgommal” = A magyar irodalom történetei 1800-tól 1919-ig, szerk. Szegedy-Maszák Mihály – Veres András, Gondolat, Bp., 2007., 499.
5 Pléh Csaba, Pszichoanalízis, pszichológia és modern magyar irodalom = Szegedy-Maszák – Veres, i.m., 784.
6 Liktor Katalin (s. a. r.), Rokon álmok álmodója. Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezése 1920-1941, Polis – Petőfi Irodalmi Múzeum. Bp., 2014, vagy Karády Zsolt, Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezése és irodalmi barátsága = Feltáratlan értékek a magyar irodalomban, szerk. Szabó B. István, ELTE – MTA, Bp., 1994.
7 Jeney Éva, Maorik és transzilvánok = A magyar irodalom történetei 1920-tól napjainkig, szerk. Szegedy-Maszák Mihály – Veres András, Gondolat, Bp., 2007., 357.
8 Balázs Imre József, Erdélyi magyar költészet az 1920-as években = Uő, Erdélyi magyar irodalomolvasatok. Tanulmányok, esszék, kritikák, Egyetemi Műhely Kiadó, Kolozsvár, 2015, 62.
9 Lengyel Balázs, Mai klasszikusok (Áprily Lajos: Megnőtt a csend, Illyés Gyula: Haza a magasban, Teremteni, Kassák Lajos: Válogatott versek) = Uő, Zöld és arany. Válogatott esszék, Magvető, Bp., 1988, 365–367.
10 Fülep Lajos, Az érzetkultusz Áprily korai költészetében, Magyar Nyelvőr, 1988/1, 49–50.
11 Máthé József, Áprily és a nyugatosok, ItK, 1995/2, 235–251.
12 Győri János, Áprily Lajos alkotásai és vallomásai tükrében, Szépirodalmi, Bp., 1967, 177–184.
13 Vita Zsigmond, Áprily Lajos, Kriterion, Bukarest, 1972, 85–88.
14 Csép Ibolya, Áprily Lajos, Ráday Gyűjtemény, Bp., 1987, 56–57.
15 A vers a később az 1972-es Megnőtt a csend című kötetben jelent meg Iduska címmel.
16 Vita, i.m., 26.
17 Bozóky Éva, Beszélgetés Áprily Lajossal, Könyvtáros, 1966/1, 34.
18 Adorjánné Weress Margit, Magyar szó Erdélyben: Visszaemlékezés: II. kötet, Kriterion–Polis, Kolozsvár, 2019, 220.
19 Huszár Sándor, Ötven év az irodalom szolgálatában. Beszélgetés Szentimrei Jenővel, Utunk, 1956/15, 4.
20 [szn], Erdélyi költők: Áprily Lajos, Nemzeti Újság, 1924. július 6., 15.
21 S. Nagy László, Amikor még nem volt a Kisfaludy Társaság Tagja Áprily Lajos, Erdélyi Szemle, 1928/6, 4.
22 Adorjánné Weress, i.m., 221.
23 Szilády Zoltán, Áprily fölfedezése, Debreceni Szemle, 1927/7, 423.
24 Liktor, i.m., 29.
25 Csépe, i.m., 30.
26 Adorjánné Weress, i.m., 209.
27 Uo., 10.
28 Szilády, i.m., 423.
29 Vita, i.m., 31.
30 Csép, i.m., 30.
31 Áprily Lajos, Így kezdődött = Uő, Álom egy könyvtárról, Szépirodalmi, Bp., 1981. 12. (A szöveg eredetileg a Magyar Ifjúságban jelent meg 1963. június 15-én.)
32 A narratív abbreviatúra Jörn Rüsen fogalma. Elsősorban nemzettörténeti elbeszélések kapcsán szokták használni az értekezők, az Áprily tízes évekbeli hallgatásáról szóló állítások megértéséhez viszont feltétlenül hasznosnak tűnik. A fogalomról bővebben ld. Niedermüller Péter, A nacionalizmus kulturális logikája a posztszocializmusban, Századvég, 2000/16, 106–107.
33 Bozóky, uo.
34 Vö. Ligeti Ernő, Áprily Lajos: Falusi elégia, Napkelet, 1921/3, 192.; Molter Károly, Áprily Lajos: Falusi elégia, Zord Idő, 1921/3, 139–140.
35 Győri, i.m., 185–186.
36 Ld. Áprily, i.m., 12.
37 A vándor karaktere a kötetben másutt is megjelenik: a már említett Jozafát című versen kívül például a Naplemente [I] című darabban is hangsúlyos.
38 A költeményt Áprily Reményik Sándornak írta válaszként Reményik Találkozás. Egy barátomhoz című versére.
39 Vö. Lengyel Balázs, Szúnyog-balett és ölyv-idő = Uő, Visszatérés, Jelenkor, Pécs, 1990, 124.