Kozmár Klára: Az utolsó emlős

Van az a kor, s van az a tartóoszlopokig
rombolt irodalmi kávézó, amikor a műanyagszennyezés
szempontjából már mindegy,
mennyi lufit szed cafatokká kiszámíthatatlan
pontossággal a légnyomás, hogy mennyi szívószál jut
egy koktélra a halott, híres költő szülinapján.

A Történeti Múzeum romokban. Képtelenség
eldönteni, hogy lánctalp vagy hátgerinc hever
a földön kicsavarodva. Üresen mered a semmibe
az ablakok nélküli, elszabadult világtörténelem.

A Művészeti Múzeumban színes masszává olvadt
a több tonna festék, köztük a Three Figures and Portrait.
Van Gogh csillagokkal megkent égboltja lángol.
Porrá ég minden táj, minden állat, minden emberi önarckép
a falakon, minden gondosan őrizgetett hamisítvány
a padláson. Szétfolyik a merevlemezekre mentett
több ezer órányi kép- és hanganyag. Elveszik minden adat,
nem él már senki, aki látta volna és el tudná mesélni, milyen
volt egy Giacometti-másolat.

Marad az épp rögzülő kamerafelvétel: az a velő nélküli,
hústalan, emlékezetbe íródó evolúciós és földtörténeti adat,
az a megfogalmazhatatlan tekintet, az a kevés verejték,
amikor az utolsó emlőst a vágóhídra vezeti egy megállíthatatlan
futószalag. Nem fogadja, csak generálja a szavak nélküli
parancsokat.

Marad a húsáért tenyésztett proteinmarha tekintetének
kifejezhetetlensége, amikor életében először éri napfény
a bőrét, a pillanatnyi zavar, hogy nem tudja, mit kezdjen
az idegen érzéssel, az izgató és félelemmel teli kíváncsisággal
halála előtt pár másodperccel.

De a képkocka még egy ideig kitart, amíg a homokés
vízszemcsék ki nem töltenek, amíg a lángcsóvák
felül nem írnak minden számmal mérhető és
felszámolható hiányt.