N. Tóth Anikó: Tanárnő kérem (tárca)

Cristina Carac felvétele

Be kell menni.
Be kell menni órára.
Be kell menni a hatodik órára.
Be kell menni a hatodik órára is, pedig semmi kedvem.
Be kell menni a hatodik órára is, pedig semmi kedvem, ami nem csoda.
Be kell menni a hatodik órára is, pedig semmi kedvem, ami nem csoda: csütörtök van.

A félhomályos folyosón szinte minden lépésnél hozzátapad a talpam a talajhoz, hogy minél tovább tartson a kényszeredett séta. Milyen jó, hogy a folyosó végébe tartok. Amint elhaladok a tantermek mellett, hallom a kiszűrődő neszekből, hogy többé-kevésbé serényen dolgoznak. Mintha lenne kedvük. Az egyikből fegyelmezetten udvarias nevetés kórusban, sejtem, ki van bent. Egy másikban alighanem oktatófilmet néznek, öblös basszus zeng tűpontos mondatokat. Végre egy férfi.

Sajnos minden igyekezetem ellenére elég gyorsan odaérek ahhoz a kijelölt ajtóhoz, amelyen csütörtökönként a hatodik órán be kell lépnem. Amelynek küszöbét már vagy hat-hét perce át kellett volna lépnem. Ezt mérsékelt zsivaj is jelzi. Vajon szolidaritásból nem növelik a hangerőt? Vagy tudják, hogy azzal magukra hívnák fel a figyelmet? Vagy egyszerűen még csak zajongani sincs kedvük? Amíg ezt végiggondolom, ráakasztom a kezem a kilincsre. Lehűlnek az ujjaim. Nagy levegőt veszek. Hirtelen nyitok be.

Kirúgják vagy kilökik maguk alól a széket, hiába intek, hogy ne. A robaj fejbe vág. Szerencsére a szomszéd terem üres. A főnök irodája pedig az épület túloldalán, két emelettel lejjebb. Így nem számít árulkodó jelnek. Leüléskor sem, amikor megismétlődik – bár valamivel tompábban – a széklábcsikorgással kevert robaj. Befejezik a megkezdett mondatot. Becsúsztatják a táskába vagy a padba a telefont. Átrendeződnek az arcok. Lefonnyadnak a mosolyok. Kiüresednek a tekintetek. Nem a kedvenc társaságom. Az érzés már harmadik éve kölcsönös.

Pusmognak, amíg beírom az órát a digitális osztálynaplóba. A rendszer lassú, de én türelmes vagyok. Ígéretesen fogynak a másodpercek, míg a képernyőn megjelennek a különböző ablakok. Komótosan kattintgatok.

Egy kéz a levegőben.
Tanárnő…
Töredelmes vallomás következik a hangszín alapján. Szörnyen unom.
Kérem.
Nem tudtam készülni, mert…
Én sem, gondolom magamban kajánul, az indokot meg sem hallgatva. Hangosan, persze ellentmondást nem tűrve a sokszor ismételt utasítást lököm eléje.
Következő órára pótold.

Én a következőre sem fogok, fogadom meg azonnal Szent Rutin nevében. Hiszen a kisujjamban van minden. Ennyi év után…
Akar-e valaki felelni?
Nem akar.
Nem úgy volt, hogy… – értetlenkedik az az ostobácska lány, akinek nem bírom megjegyezni a nevét. Andi vagy Angi. Vagy Anni?
Megsemmisítő pillantásokkal hallgattatják el.
Írásbelit ígértem? – találom fel magam.
Zöldülnek, szürkülnek, sárgulnak. Sőt lilulnak.
Úgy döntöttem, adok még négy napot a készülésre – gyakorlom a kegyet, miközben tussolom a mulasztást.
De a következő óra elmarad. Kirándulni megyünk.
Annál jobb, akkor egy hetetek lesz. – Nekem meg lyukas órám, teszem hozzá magamban belső mosollyal.
Nem tűnnek boldognak. Egyesek húzogatják a szájukat.
Esetleg még hozzáteszünk egy kis anyagot, hogy ne unatkozzatok.
Erre már a szemüket is forgatják. Micsoda tudásszomj! Kényszeredetten nyitogatják a füzetüket. Kényszeredetten keresem a tananyag első mondatát.

Tanárnő!
A második szótagot magasra lódítja a nagy hangsúllyal, amitől vicces hangszínt kap, a nő meg szertefoszlik a fogai között. Tudom, mi következik: időhúzás céljából újramagyaráztat valamit, amire ráfogják, hogy nem értik. Holott hihetetlen világosan magyarázok. Szinte lebutítva rakom eléjük, hogy a leggyengébb is felfogja.
Kérem.
Hallotta, hogy…

Ez az én emberem! Micsoda empátia! Nemcsak azt érzékeli, hogy nem akaródzik képletekkel, definíciókkal vacakolni, elvégre csütörtök hatodik óra van, hanem azt is, hogy mi izgat momentán! Hihetetlen, de pont erről beszélgettünk a nagyszünetben a tanáriban, és már tegnap Marival is, amikor összefutottunk a bankban.
Naná, hogy hallottam!
És mi a véleménye…
A véleményem a kötelességek korlátját ledöntve hatalmas lendülettel kiszabadul, szárnyra kap, cikázva körberöpdösi a termet, befészkeli magát a padokban ülők fejébe. Csillogni kezdenek a szemek, az izgalomtól kipirulnak az arcok.
A percek pedig loholnak.
És arról mit gondol, hogy…
Gondolataim gombolyaga rögvest kibomlik, beszédem fonala a kijelölt témát megkerülve körbetekeri a padban ülőket, befonja gondolataikat, pompásan egyetértünk, egy ritmusra lüktet a vérünk. Nincs helye kételynek, ellenkezésnek.
A percek pedig vágtatnak.
A tanárnő szerint mi lesz…

A kérdést kettéhasítja a csengő. Nem kell tehát jóslásokba, találgatásokba bocsátkoznom. Elégedetten szedelőzködünk. Jó óra volt. Még ha egy szó sem esett arról, amiről beszélni kellett volna. De hát ezek amúgy se érettségiznek fizikából. Csak Novák, de az okos. Meg jár különórákra. Szóval teljesen felesleges (lett volna) erőlködnöm.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2020/1-es lapszámában.

N. Tóth Anikó (1967, Zselíz)

Író, irodalomtörténész, egyetemi oktató (Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem).