Pápay Szandra: Létvariációk egy életműre – Legyél helyettem én! Tsúszó Sándor-breviárium II. (kritika)

Marko Slavkovic felvétele

 

„…úgyis minden másképpen lesz. És nemcsak a jövőben, hanem még a múltban is.”*

(Hizsnyai Zoltán)

 

Az irodalomtudomány történeti és elméleti hiátusait betölteni kívánó, hiánypótló kötet jelent meg Legyél helyettem én! címmel, hogy a Tsúszó Sándorhoz kapcsolódó kutatásokat – újból – egybegyűjtse. Ha korábban biztosak voltunk e neves művészről nyilvánosságra került néha önellentmondásos, de többnyire hiteles tények és az arról alkotott vélemények irodalomteremtő erejében, jelen kötet csak még jobban megerősít minket e kétségek és bizonyosságok között születő életmű fontosságáról.

A több mint harminc évet felölelő kutatás eredményei két részre bontva olvashatók a gyűjteményben. Az előszóként funkcionáló Utószóból megtudjuk, hogy a kötet első része az 1992-ben, majd kibővítve 2011-ben megjelent breviárium első kötetének anyagát tartalmazza. Az újabb kutatások elméleti szövegei és néhány Tsúszó-töredék után a kötet harmadik része Szombathy Bálint Tsúszó Sándorról írt regényének részletét közli kísérő tanulmányokkal. A negyedik részben a Tsúszóval foglalkozó rádiós és televíziós műsorok részleteit olvashatjuk, s a szerzőről a bulvársajtóban megjelent rövid írásokkal zárul a kötet.

Ami rögtön szembetűnik, hogy a könyv első két része némiképp aránytalanra sikeredett. A ’87-től ’92-ig terjedő kutatások jóval több szöveget termettek, s a kötet második része, az új kutatásokat közölni kívánó rész, pusztán pár írásból áll. A kötet szerkesztője, Hizsnyai Zoltán persze magyarázattal is szolgál utószavában. Jelen gyűjtemény összeállításakor fontosabb szempont volt, hogy műfajilag és tematikusan minél szélesebb skálán tudja bemutatni az egyre táguló Tsúszó-univerzumot. Az irodalomtudományos eredményeket felmutató írások közül így számos új, már meglévő, de még nem publikált szöveg a szelekció kényszere okán maradt ki a kötetből. A szerkesztő az esetleges hiány- érzetünket egy lehetséges harmadik rész megjelenésének előrevetítésével némiképp csökkenti talán.

A kötet legérdekesebb aspektusa az, ahogy a fikció kérdését kezeli. Ezen a ponton kell érintenünk azt a mára már talán nem annyira kínos kérdést, hogy Tsúszó Sándor egy valójában létező, a kánonból igazságtalanul száműzött, majd újrafelfedezett költőelőd volt-e; avagy a kényszerkanonizáció mechanizmusával szembehelyezkedve egy ellenkulturális metaforája a szlovákiai magyar irodalomnak. **

Maga Hizsnyai sem nyilatkozik egységesen e kérdésben. Visszaemlékezésében tényként mesél e fiktív karakter megalkotásáról már ’87-ben, mikor az első Tsúszó-szövegek előkerültek.*** A breviárium két elméleti szövegét azonban – melyek a kötetben egyedüliként kezelik Tsúszót fikcióként – lábjegyzetben próbálja helyreigazítani. „A dolgozat alapvető tévedése, hogy Tsúszó Sándort és művét puszta fikcióként láttatja, vagyis hogy a létezést csupán bizonyos materiális feltételek teljesülésével véli igazolhatónak.” ****

Nem beszélve arról, hogy az egészséges szerkesztői önkény jogával élve, a Tsúszó-életmű eredetiségét igazolni kívánó írásokat is osztályozza. A bulvárszövegek és az elméleti reflexiók közötti különbségtétel, amire Hizsnyai utal Utószavában – hisz az előbbit erősen megkérdőjelezhetőnek bélyegzi – csak akkor állná meg a helyét, ha Tsúszót kizárólagosan valódi szerzőként ismerné el. Ha Tsúszó világa pusztán szövegjáték, úgy kitaláció és kitaláció közé tesz relációs jelet. Hisz kinek van joga ebben az esetben azt állítani, hogy bizonyos fikciók fikcióbbak más fikcióknál. Ha tágítani szeretnénk e vélt vagy valós életmű univerzumát, akkor bizony bele kell hogy férjen egy olyan – természetesen hiteles tényekkel alátámasztott – valóságverzió, melyben Tsúszó Sándorunkat még az UFÓ-k is elrabolhatták.

Azonban mivel tudjuk, hogy Hizsnyai Zoltán nagy iródikus hírében áll, rögtön máshogy tekintünk e szerkesztői paradoxonra. Hiszen a Tsúszó-kánont nem igazoló szövegeket akár el is hagyhatta volna a kötetből. A Tsúszóról megalkotható egységes képünket tükörterembe zárva szórja százfelé, ahol a kérdés, hogy Tsúszó valós vagy fiktív személy, egy olyan létlehetőségbe olvad bele, melyben – szerencsére – mindkét válasznak lesz jogosultsága.

A kötet szerkesztési íve egy érdekes váltásra is utal finoman. Míg a korábban megjelent tanulmányok – pár kivétellel – egy viszonylag egyneműbb Tsúszó-képet tárnak elénk, addig az újabb kutatások, valamint a sajtótermékek sokkal nagyobb teret engednek a diverzitásnak. Ami azért is furcsa, mert a történeti kutatások azt igazolják, hogy minél több forrás kerül elő egy adott témában, annál inkább tudja fókuszálni és egységesíteni az arról alkotott képünket. Illetve egy fiktív karakter esetében is sokkal gyakoribb tendencia az, hogy a fiktív tényelemek igazodni próbálnak egymáshoz, egy erősebb fikció létrehozása érdekében.

Mi az, ami miatt a Tsúszó-életmű egyik esetben sem képes tökéletesen megvalósítani az imént felvázoltakat? Nagyon kézenfekvő válasznak tűnik, hogy Tsúszó önmagában kánonellenes. A számos műfajban és beszédmódban megvalósuló, az egyszerre több stílustörténeti korszak jegyeit magán viselő életműtörmelékek ellenállnak bármiféle kategorizációnak. S jobbára csak olyan irányzatok kérészéltű képviselőjeként tudjuk egy-egy röpke pillanatra kimerevíteni, mint az avantgárd, melynek hasonló diverzitáskényszer az alapélménye.

Németh Zoltán hálózatelmélet felől megközelített Tsúszó-értelmezése rávilágít arra, hogy a Tsúszótól előkerült szépirodalmi szövegek nem tudnak egységes költői megnyilatkozássá összeállni. Szemben az értelmezői szövegekkel, melyek többnyire egymást igazolva próbálják feltárni a Tsúszó-életmű történeti ívét.***** A tanulmány Tsúszó Sándort kollektív álnévként kezeli, a Tsúszót imitáló szövegek emiatt mindig annak a költőnek a beszédmódját örökítik át, aki a fiktív maszkot éppen magára ölti. E meglátást érdemes lehet tovább árnyalni. Ha feltételezzük, hogy Tsúszó kollektív maszkként működik, minden bizonnyal akadna nem is kevés olyan neves költőnk, aki a meglévő tényanyag hátterében egy poétikailag koherensebb imitáció-rendszert tudna kiépíteni.

Mivel jelentős szerzőről próbálunk szólni – akár vélt, akár valós –, minden bizonnyal kell lennie valamiféle művészi irányvonalnak, ami a Tsúszó-képet kiteljesíteni vágyó töredékek mögött – ha jól figyelünk – felsejleni látszik. S talán épp ott csúszik félre – tudom, szörnyű – mindenfajta próbálkozás e közös nevező felfejtésére, hogy a szokásos kanonizációs folyamatoknak engedve, egyneműséget és általánosításokat keresünk az életműben.

A breviárium második kötetét forgatva egyértelművé válik: ha lenne bármiféle koherencia a Tsúszó írásmódjáról alkotott elképzeléseknek, azt már rég fel kellett volna fedeznünk a jelenlegi töredékanyagok tükrében. Csak gondoljunk bele, hány egykötetes, részletekben megmaradt szövegeket közlő szerzőről tudunk, akik Tsúszónál jóval korábban éltek, mégis összefüggőbb életművel sorakoznak irodalmi kánonunkban.

A Tsúszóról ránk maradt szépirodalmi szövegek közötti párbeszéd lehetetlensége minden valószínűség szerint egy különösen egyedi írói világra próbálja felhívni a figyelmünket. Tsúszó zsenialitása és egyedisége épp e széttartásokban és különbözőségekben érhető tetten. Jelen írás megkockáztatja e művészetet a diverzitás poétikájaként megfogalmazni, remélve, hogy nem szorítja elméleti kategóriahalmazok közé az épp ez ellen küzdő költőelődöt.

Hizsnyai Zoltán szerkesztési módszere mintha ironikus módon reflektálna is arra, hogy még az életműről előkerülő tényanyagok közötti eltolódások – bizony, csúszások – mintha valamiféle értelmezési potenciállal bírnának. S bár látszatra egy egységes Tsúszó-kép kialakítása a célja, valójában – önmagának is ellentmondva – sokkal inkább enged teret a néha pusztán árnyalatnyi, néha nagyobb ténybeli eltéréseknek. Példának okáért Tsúszó születési helyét, a mára már megkérdőjelezhetetlen –  akár fiktív, akár valós – tényt nem kijavítja Hodossy Gyula szövegében, pusztán utal a tévedésre saját tanulmányában. Tóth Károly írása kapcsán pedig a bizonytalanságot poétika- és életműszervező kategóriává emeli Tsúszó művészetében; külön kiemelve a bizonytalanság filozófiai és nem személyes alapmotivációját.******

Valamilyen szinten érthető, hogy nem szeretnénk az életművet statikus és elvont művészi fogalmak köré szorítani, hisz így félő, hogy Tsúszó világa személyes és közösségi ideológiák reprezentációjává degradálódna. Hizsnyai is utal erre, amikor Tsúszó identitáskereső korszakával azonosulni próbáló írók és értelmezők félreolvasatait idézi. Ironikus módon a Tsúszó-féle széttartások többnyire el is lehetetlenítik ezeket a próbálkozásokat, így talán kevésbé kell aggódnunk azon, hogy Tsúszó műveit a jövőben bármilyen társadalmi és politikai rendszer önigazolásaként sajátítaná ki.

E kétségek eloszlatása után végre kitérhetünk arra, miben rejlik Tsúszó bizonytalansága. Tsúszót – mint minden fontos művészt – a létezés maga érdekelte. Tóth Károly hosszan fejtegeti e költészet stációit. Tsúszó a bizonytalanságot már egészen fiatalon lehetőségként építi bele műveibe. Saját szavaival élve a bizonytalanság nem ellentéteket, hanem alternatívákat szül.*******

Verseiben a létezés nem egymást kizáró vagy egymást erősítő tények által körülhatárolható egyszeri válasz. E valóság a szimultaneitás nevében próbálja magába szívni a lehetséges létvariációk végtelen számú realizációit: „Voltam, aki leszek!” Mindezek tükrében árnyaltabbá válhat Tsúszó húzogató verstechnikája is. Sokan az elhallgatás és a közlés redukciójára való törekvéssel hozzák párhuzamba e módszert. Azonban sokkal inkább a versforma dinamizációja, ami nem szeretne egy létállapot tükörszerű lenyomata lenni. A kihúzás így paradox módon nem csökkenti, hanem megsokszorozza a versjelentést. Akárcsak a nemrég felfedezett Tsúszó-grafiti: „Itt (nem) járt Tsúszó Sándor.”******** Mindkét állítás, mindkét létlehetőség egyszerre és egyidejűleg van jelen és érvényben.

Nem tudjuk biztosan, hogy Tsúszónak a vele egy időben és helyen született Csúszó Sándorról volt-e tudomása, de érdekes lenne kideríteni, vajon milyen hatással van a létezés sokféleségét feltárni kívánó költészetre egy kvázi alakmás, aki egy nagyon hasonló létezés variánsaként áll a magát egyszeriként és egyediként meghatározni kívánó mindenkori ember előtt. A fentiek tükrében egy ilyen találkozást mindenképpen költészetihlető léteseményként kellene számon tartani.

Tsúszó világa többféleképpen megélhető lehetőség, ahol a van és a nincs nem zárja ki egymást. Nyilván ezért ad olyan termékeny táptalajt a vele foglalkozó kutatóknak. Nehéz és körülményes munka egy mindenkori vagy talán soha nem is létező szerző szövegmorzsáiból életművet újraalkotni. A breviárium második kötete hitelesen és körültekintően ad hírt a Tsúszó-kutatás jelenlegi állapotáról, s finoman utal a felfejtendő, kidolgozandó hiányosságokra is. Az életrajzi tények tisztázásán túl, a poétikai sajátosságok mélyebb felfejtése, illetve a versinterpretációk sokat tudnának hozzáadni az életműről való teljesebb kép kialakításához. Nyilván a meglévő viszonylag kevés szöveg tükrében érthető e kifejtetlenség. Reméljük, a harmadik kötet megjelenéséig még sok Tsúszó-töredék kerül elő dédnagyanyáink poros varrósdobozából.*********

 

* Hizsnyai Zoltán (szerk.), Legyél helyettem én! Tsúszó Sándor-breviárium II., Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 2019, 6.

** E kritika nem kíván állást foglalni ebben a kérdésben, egyaránt fogadja el Tsúszó Sándort valós és fiktív személyként, hisz mindkettő lehetősége adott és igazolható, vagyis irodalomtudományos nézőpontok szerint vizsgálható, a többi pedig jelen írás szemszögéből nem releváns.

*** „A visszaemlékezések szerint Hizsnyai Zoltán, Grendel Lajos, Balla Kálmán, Karsay Katalin, Szőke Edit, Tóth Károly próbáltak nevet találni a Fiatal Írók körének díjára.” Németh Zoltán, Álnév és hálózat = Uő, Álnév és maszk, Líceum Kiadó, Eger, 2013, 62.

**** Hizsnyai, i. m., 114.

***** Németh, i. m., 62–74.

****** Hizsnyai, i. m., 62.

******* Uo., 20.

******** Uo., 126.

********* „(…) Hiába múlnak napok, hónapok, hetek / én bármikor és bárhol megtört / én / hetek / (…) / írta és húzta Tsúszó Sándor” A kötetben nem szereplő – így valószínűleg nem is biztos forrásból származó versrészletet csak lábjegyzetben közöljük. Bár alapvetően a Tsúszó-féle poétika reprezentánsaként beleilleszthető lenne e létpoéta életművébe, azonban Tsúszónál a diverzitás elve alapján a túlzottan egynemű beszédmódban írt verseknél talán még erősebben merülhet fel az imitáció gyanúja, mint a többnyire széttartó szövegdarabok esetében. A versrészletet közlő weboldal mára már sajnos hozzáférhetetlen, hitelességét bizonyítani felesleges volna (www.tsuszofigyelo.hu/toredekek/versek).

 

FELHASZNÁLT IRODALOM

Hizsnyai Zoltán (szerk.), Legyél helyettem én! Tsúszó Sándor-breviárium II., Nap Kiadó, 2019.

Németh Zoltán, Álnév és hálózat = Uő, Álnév és maszk. Líceum Kiadó, Eger, 2013, 62–74.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2020/1-es lapszámában.